vissza a főoldalra

 2008.12.26. 

A vörös gróf az ezeréves magyar haza elárulója

Hazánkban a 19. század első évtizedeiben, a reformkori országgyűléseken majd az 1848. év tavaszán elfogadott törvények – a jobbágyfelszabadítás, a dézsma megszüntetése, a közteherviselés, a sajtószabadság, a népképviselet révén létrejöttek a polgári átalakulás jógi feltételei. Az unió Erdéllyel véget vetett a két testvérhaza három évszázados kényszerű különélésének és kedvező gazdasági-politikai feltételeket hozott létre az újraegyesült ország fejlődéséhez. Mindezekért a magyar nemzet 1848 tavaszától egységesen állt ki a forradalom vívmányainak, a haza szabadságának védelmére. A kilenc oldalról és belülről is megtámadott magyar nemzet szinte a semmiből hozta létre a hadiipart, az európai forradalmak egyetlen tömeghadseregét, a honvédséget. Népünk, főképpen az 1849 évi dicső tavaszi hadjáratban kivívott, birodalmat rendítő győzelmek után méltán bízhatott az új, erős Magyarország megszületésében. A szorult helyzetben lévő Habsburg birodalom az orosz cárhoz fordult segítségért. A két birodalom valamit az Ausztria fosztogató, gyilkoló eszközeivé aljasult nemzetiségek együttes támadása vérbe fojtotta szabadságharcunkat. Ferenc József a kirabolt, kivérzett ország vezetését idegenekre bízta, a magyarság jelentős részét megfosztották vagyonától, új adókat vezettek be, Erdélyt újból elszakították Magyarországtól, 50 ezer honvédot erőszakkal besoroztak, és idegen országokba küldtek. Ez a rettenetes, véres korszak mintegy két évtizedig tartott. 1866-ban, Köningraetznél az osztrákok véres vereséget szenvedtek és kívül rekedtek a porosz vezetés alatt egyesülő Németországon. A kamarilla felismerte, hogy a birodalom fenntartása érdekében ki kell egyezni a magyarokkal. A tárgyalások során Deák Ferenc, Magyarország alkotmányának visszaállítása fejében felvállalta, hogy országunk az osztrák államadóságba évente 30 millió koronát befizet (ismerjük „a magyar nép jó adós”, pedig ezt az adóságot sem mi csináltuk!) és elfogadta , hogy a hadsereg és a külügy irányítása „apostoli királyunk” kizárólagos joga maradjon. Az ebben a semmivel nem menthető önfeladásban rejlő végzetes veszélyt felismerve, Kossuth Lajos a következőket írta Deák Ferencnek. „...Fontold meg a maradandó következményeket, melyek felé vezeted a Hazát… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere.” Sajnos Kossuth jóslata bekövetkezett. A mai napig talány és számomra érthetetlen, hogy Deák Ferencet, aki a kiegyezés előtt egy évvel megjelent „Adalékok a magyar közjoghoz” című tanulmányában arról értekezett, hogy hazánk a birodalmi törvények szerint mindvégig külön hadsereggel rendelkezett és önálló külpolitikával bírt, a Habsburg birodalomban mindig önálló volt, mi bírhatta rá arra, hogy állami önállóságunk két legfontosabb attribútumát feladja. Döntésének Magyarország sorsára gyakorolt katasztrofális következménye miatt elhibázottnak és megalapozatlannak tartom azt az értékelést, hogy ő lett volna a haza bölcse. Az 1867. évi kiegyezésnek, bár szükségszerű volt, igen ellentmondásos következményei lettek. Bár a kiegyezés a városok, az ipar fejlődését jelentősen elősegítette, a magyar parasztság helyzete érezhetően rosszabbodott, milliók éltek zsellérsorban és kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk. Amíg a népbolondító nemzeti amnéziát előidéző sajtó harmincmillió magyarról cikkezett, a magyarság elerőtlenedett. Magyarországon a földnélküli parasztok között, magyarok részaránya volt a legnagyobb – mintegy 50%! Közben a nemzetiségek öntudatban és gazdasági síkon is jelentősen megerősödtek. Pl. Erdélyben 1867-1914 között a románok évente 20000 hold földet vásároltak meg a magyaroktól. Tagadhatatlan tény, hogy a kiegyezés utáni korszakot az önámítás, bűnökkel terhelt népbolondító, hazafiatlan „politikusok” regnálása jellemezte. Megdöbbentő és hihetetlen, hogy sem a parlament, egymással párbajozó, mulatozó magyar politikusok, sem a magyar értelmiség nem figyelt fel arra, hogy évtizedek óta a cseh, a szlovák, a szerb, a horvát nemzeti tanácsok, Románia hazug, arcátlan, de igen jól szervezett lejárató kampányt folytattak hazánk ellen. Jámbor közönnyel, érdektelenül és tehetetlenséggel szemlélték a mind jobban körvonalazódó tragédiát. Egész Európában nincs párja ennek a bárgyú, közömbös és utat tévesztett politikai osztálynak. Fel sem tűnt neki, hogy az 1870-71 évi vereség után a Németország ellen kliens államok létrehozásán fáradozó Franciaország és a demokratikusnak kikiáltott, hazugságok terjesztéséből jövedelmező üzletet építő francia sajtó eléggé el nem ítélhető szerepet játszott Magyarország lejáratásában és a magyarellenes erők összefogásában. Ilyen körülmények között lépett be az Osztrák- Magyar Monarchia a befolyási újrafelosztásáért indított első világháborúba. Megjegyezzük, hogy a háborúba való belépés ellen a Korona Tanácsban egyedül Tisza István nyilatkozott. Mégis Magyarországot kiáltották ki a háború előidézőjének! Az antant növekvő létszáma, és fegyverzeti fölénye, a sorozatos árulások ellenére 1918. november végéig a magyar katona diadalmasan küzdött mindenütt a történelmi Magyarország határain kívül. A túlerő ellenére seregeink román, szerb, olasz földön álltak, nem az ellenség csapatai voltak Magyarországon. Hazánk területén idegen katona csak fogolyként tartózkodott. Végül az Amerikai Egyesült Államoknak a háborúba való belépése az osztrákokhoz való oktalan hűségünk, a Moszkvából fizetett ügynökök aknamunkája következtében bekövetkezett az összeomlás.

 A moszkvovita, hazaáruló bandának a vezetője Kun Béla volt. Tevékenységük következtében felerősödött a hátország és a hadsereg bomlasztása, az anarchia. Mindez újból igazolta a magyar szabadságharc legnagyobb költőjének, Petőfi Sándornak azt a gondolatát, hogy „könnyű bánni külső elleninkkel, ha kivesznek a belső bitangok.” Sajnos a kortársak nem értették meg a költő igaz gondolatát – és a nemzeti vagyon morzsáinak kiárusítását, a rablóprivatizációt, a felelősségre vonás elmaradását, a nemzetáruló politikai falka regnálását látva úgy vélem, hogy sokan ma sem értik. Az első világháborút követően a zavart fokozta a népek szabadságáról, önrendelkezéséről, nemzeti államok létrehozásáról, az annexió és kárpótlásmentes békéről terjesztett hazug propaganda. A hazug, demagóg politikusoknak, a máséból gátlástalanul adakozó, állandóan delíriumos állapotban lévő térképrajzolóknak „sikerült” tető alá húzni a világtörténelem egyik legaljasabb, legigazságtalanabb békediktátumát, megteremtve ezzel egy újabb, pusztítóbb világégés, a II. világháború előfeltételeit. Milyen új „nemzeti” államokat hoztak létre? A Szerb-, Horváth-, Szlovén Királyságban a vezető szerbek részaránya 30%-ot sem érte el, az ország területén pedig 26 nemzetiség élt. Az addig soha nem létezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok részaránya az összlakosság mindössze 50%-kát képezte. A politikai erkölcs teljes hiányát mutatta, hogy a mindkét szövetséget többször eláruló Románia területét háromszorosára növelték, ahol a kisebbségek részaránya a lakosság 30%-át képezte. Azóta Jugoszlávia hétfelé szakadt, Csehszlovákia másodszor is felbomlott, Nagyrománia sem létezik már. Ezeknek a hazugsággal összelopott mesterséges képződményeknek, perc államoknak a kimúlása az első világháborút lezáró Párizs-környéki szerződések „eredményeinek” megfellebbezhetetlen történelmi kritikája. Az annexiók jegyében fogant diktátum legnagyobb vesztese Magyarország volt. Elszakították hazánk területének mintegy 70 százalékát., lakossága 21 millióról 8 millióra csökkent. A szomszédos államoknak, a kortársak által hullarablónak értékelt Ausztriát is beleértve – amelyet több mint 4000 km magyar területtel ajándékoztak meg – egymást múlták felül a magyar elnyomásában. Senkit sem érdekelt az, hogy Magyarország évszázadokon át a kereszténység védőbástyája volt. Senkit sem hatott meg, és a jövőben sem fog meghatni szentjeink és mártírjaink nagy száma. És senkinek sem jutott eszébe a magyarok érzékenysége. Területrabló szomszédaink érzékenységére viszont gyakran figyelmeztetnek nemzetünk kifosztásán „fáradozó” politikusaink. Az 1918. október 14-én hatalomra került szabadkőműves Károlyi Mihálynak, a Köztársasági Független Párt elnökének kormánya, „az őszirózsás forradalomnak kikiáltott puccs szervezői többségükben „lenini küldöttek” voltak. Közben szomszédaink, az antant engedélyével Magyarországon újabb területeket szállnak meg, még a békediktátum kihirdetése előtt. Október 31-én József főherceg, IV Károly megbízásából Károlyit miniszterelnökké nevezi ki. Ezt a kormányt sem az antant, sem pedig a szomszédok nem ismerik el. Ilyen nemzetközi feltételek mellett adott utasítást, az eszement vörös gróf a hazatérő, le nem győzött, harcedzett magyar hadsereg lefegyverzésére. Ezt a parancsot Linder Béla, a hazaáruló hadügyminiszter azonnal végrehajtja, kijelentve azt, hogy „nem akarok katonát látni”. Szerb katonát viszont később is sokat láthatott, hiszen a szerb hadsereg fizetett kémje volt, és 1934-ig Belgrádban pusztította a kenyeret. Károlyi Mihály is azt vallotta, hogy a hadsereget azonnal meg kell szüntetni, a wilsoni elvek alapján, és kijelenti, hogy a kormány „békekongresszusban bízik, mert mi békét akarunk”. Ez az oktondi álláspont páratlan az emberiség történelmében. Az írott történelem nem ismer még egy olyan esetett amikor a harcolok felek egyike a tárgyalások előtt, lefegyverzi saját hadseregét és így országát az ellenség kénye-kedvére kiszolgáltatja. A tárgyalásokon nem annak a pozíciója az erős, aki a legtöbb szentet és mártírt képes felsorakoztatni, hanem az, aki mögött több hadosztály áll. A hazaáruló Károlyival ellentétben az antant támogatását élvező Román Nemzeti Tanács a háborút lezáró béketárgyalások előtt szokásos jelszót adta ki: „Fegyverbe a békéért, a nemzetért és a törvényért.”

 Károlyi nemzetáruló politikáját azzal tetőzi, hogy legalizálja moszkvai vezetés alatt levő Kommunista Pártot. 1919 februárjában lemond, szabadkőműves elvbarátai, Benes és Masaryk Csehszlovákiájába távozik. 1919 januárjában, Pozsonyban a cseh légió katonái a megszállás ellen békésen tiltakozó magyarokra lőnek, akárcsak a románok szintén 1919. januárban Kolozsvárt. Európa leckét kapott arról, hogy milyenek az „új demokráciák”, a magyarok pedig megtudhatták, hogy kik Károlyi gróf barátai. Károlyi távozása után a kommunisták átveszik a hatalmat, 1919. március 21-én pedig szovjet mintára kikiáltják a tanácsköztársaságot. Ezzel kezdetét veszi a moszkovita hazaárulók és a Lenin fiúk 1919. augusztus 1-ig terjedő 133 napos rémuralma, majd újabb román támadás és a hatalmas háborús, anyagi veszteségeket is felülmúló román rablás. A demagóg, elzálogosított földjeit „kiosztó” Károlyi Mihály árulásának súlyával kapcsolatban álljon itt Carlo Sotello spanyol monarchista politikusnak a parlament 1936 júliusi ülésén elmondott, a marxisták vezéréhez intézett beszédének egy részlete: „Fussa át az elmúlt 25 év történetét s gondolkodjék egy kicsit a véres és iszonyatos tündöklés fölött, ami két különböző nemzet tragédiájának előidézésében jutott két embernek: Kerenszkijnek és Károlyi grófnak. Az egyik Oroszországot, a másik Magyarországot vitte bele a tragédiába. Kerenszkij a megtestesült butaság volt, Károlyi az élő árulás egy évezredes civilizáció ellen”. 1944-ben, a szovjet tankokban „hazatérő árulók hatalmi céljuk elérése érdekében újból felhasználták Károlyit és később hazug értékrendjük legitimálására még szobrot is állítottak neki és filmet készítettek róla – a hazaárulást hazafisságnak, a demagógiát értékteremtőnek próbálták bemutatni. A világ országaiban évezredek óta állítanak szobrokat azoknak, aki a haza szolgálatában elévülhetetlen érdemeket szereztek. A szabadságszerető és a szabadságért évszázadokon át tengernyi vért áldozó magyar nemzet nem tűrheti tovább, hogy 90 évvel ezelőtt a legnagyobb nemzeti tragédiát előkészítő, hazaáruló gróf Károlyi Mihály szobra az Ország Házának szomszédságában „díszelegjen”.

Czire Dénes