vissza a főoldalra

 2008.02.01. 

Csurka István beszéde a MIÉP Országos Gyűlésén

Tisztelt Országos Gyűlés!

Elnökké választásom óta nem kettő, hanem három év telt el, s ezért most az elnökválasztás egybeesik az elnökség újraválasztásával. Ezt a helyzetet kötelességem megindokolni és minden küldött számára átláthatóvá tenni. A 2006-os év második felében, az önkormányzati választások után, amikor a Budapesti Közgyűlésbe sem kerültünk be és a Pest megyei Közgyűlésből is kiestünk, és minden eddiginél gyengébb eredményt értünk el az egész országban és a pártnak már egyetlen fillérje sem volt, ellenben rengeteg adóssága, a tagság és a szimpatizánsok lesújtottakká váltak. Az egész nemzeti oldal kiábrándulttá vált. Jóformán senki nem látta a kiutat, senki nem látta az értelmét a további küzdelemnek. A MIÉP–Jobbik a Harmadik Út nevű párt, amelyet a választás előtt nagy belső kételyek, de ugyanakkor nagy lelkesedés közepette létesítettünk, eredménye alapján hozzájutott egy szerény állami támogatáshoz, de azt egészen 2007 őszéig nem lehetett felvenni, mert kezdetben a másik fél nem ment bele a kétharmad-egyharmad felosztásba, később pedig egyszerűen fellelhetetlen volt. Végül mégis mi voltunk kénytelenek engedni, feleztünk és a párt úgy-ahogy működni kezdett. Ezt az Országos Gyűlést is csak az alapítványaink fizetőképessége alapján tudjuk megrendezni.

Kedves barátaim! Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén, a MIÉP újra él. Elindulunk a XI. kerület egy részében tartandó időközi országgyűlési választáson, mégpedig a négy parlamenti párt mellett egyedüli parlamenten kívüliként. Egyetlenegy parlamenten kívüli nagyszájú párt, egyetlenegy gárda nem indul, mert nem tudta összeszedni a szükséges ajánlásokat. Függetlenül a holnapi eredménytől, ez már a jelen helyzetben komoly eredmény. Bennünket elhallgatnak, szinte elfalaznak, jobbról-balról pocskondiáznak, ellenünk megosztó, látszólag jobboldali honlapokat és újságokat hoznak létre és működtetnek, és mégis, mi mindmáig vagyunk. Vagyunk magyarként, keresztényként, egyetlenként. Hadd hívjam fel a figyelmet egy módfelett érdekes jelenségre. Vegyük számba – hogy tisztán lássunk – ellenségeinket, és azokat is, akik nem azok. Esküdt ellenségünk az MDF, amelyből engem elsőnek s utánam minden lakiteleki alapító atyát kiebrudaltak. A Tisztelet Társaságával, kvázi a Partizán Szövetséggel jutottak be a Parlamentbe – vagyis az MSZP–SZDSZ segítségével –, és ezeknek a szekerét tolják ma is. Ellenségünk az SZDSZ és az MSZP. Ez eddig rendben van. Nem ellenségünk, de nem is barátunk a Fidesz–KDNP. Kétségtelen, hogy választások idején el kívánja venni tőlünk a szavazóinkat. Ugyanakkor több helyütt, mint például Budapest XVI. kerületében, ahol Zsinka László jutott be az önkormányzatba, szövetséget kötöttünk velük. Másutt is történt ilyen az önkormányzatokban. Ezek a megegyezések számunkra és számukra is előnyösek, és ezek a sok támadás közepette bennünket legitimizálnak. A jövő nagy kérdése az, hogy ez a legalább részleges összefogás köztünk és köztük az országgyűlési választások idején is létre tud-e jönni vagy sem. Ez azon múlik, hogy át tudja e törni a Fidesz vezetése azt a drótkerítést, ami ez elé a nemzeti megegyezés elé oda van feszítve. Ezt tiltja nekik az EU, tiltja a cionista világhatalom, Amerika és Izrael, tiltja a bankárkaszt és tiltják a hitelezők. Mindenki tiltja, úgy, ahogyan Európa legnagyobb, szuverén nemzeti pártja, a francia Nemzeti Front és a francia jobboldal számára is tiltja. Magyarországon egy másik módon is ki lehet küszöbölni azonban ezt a még meg nem történt, de lehetséges összefogást. Ha a MIÉP-et felszámolják. Képünk ezt a pillanatot ábrázolja. A MIÉP-et belülről bomlasztók erre törekednek, akármilyen ájtatos képet vágnak is hozzá és akármennyire is jobbító szándékokat hangoztatnak. Ez mindig így volt, mióta világ a világ. Biberach mindig belül van, Jágó mindig belül kezdi, Tartuffe a családfő legbizalmasabb barátja, amíg le nem lepleződik. De félre az irodalmi példákkal, vegyük számba az ellenségeinket a sajtóban. Ellenségünk a közszolgálati Magyar Rádió, különösen az új felállásban? Az, a legnagyobb mértékben. Ellenségünk a közszolgálati Magyar Televízió? Az, a legnagyobb mértékben. Ellenségünk a két nagy kereskedelmi csatorna? Az, de korántsem olyan mértékben, mint a közszolgálatiak. Ellenségünk a cionista Soros György által fenntartott ATV? Esküdt ellenségünk, már amennyiben az ott dolgozók és az azt vezetők, gojok vonatkozásában tett esküje egyáltalán számba vehető. Ellenségünk nekünk a híres Hírtévé? Nem tudom, de hogy sem engem, sem senkit közülünk oda be nem hívtak vagy két éve, az bizonyos. Egyetlen nem ellenséges adás az Echo Tévé, és aztán mintha elvágták volna. A Duna Tévé sem tanúsít ellenséges magatartást, de ott sem jártunk már igen régen. A Duna esetében azonban mindig számításba kell venni, hogy akármilyen szándékú emberek dolgoznak is ott, a Duna mindig az életéért küzd. Mindig meg akarják szüntetni, mert függetlenül attól, hogy velünk hogyan bánik, kultúrát terjeszt és a liberalizmus szemében ez is főbűn. Akad azonban ennek a magyar médiapiacnak egy módfelett érdekes szeglete is, amely talán mindennél többet elmond a magyar helyzetről, a zűrzavarról és a kloákáról. Ez a szélsőjobboldali lapok, a legharcosabb radikális lapok és internetes honlapok világa. Magyar Jelen, Magyar Világ, Nemzetőr, most hallom, hogy megjelent a Kossuth tériek lapja is, de ide sorolhatjuk most már a Magyar Gárda legfőbb propagátorait is. Nem furcsa, hogy ezek mindegyike ellenem és ellenünk van? Viszont soha nincsenek azok ellen, akik belülről fellépnek. Egyetlen kórust alkotva üvöltenek ellenünk, ellenem. Nem furcsa, hogy ezeknek – a rendszerváltáskor még a pártállam csecsét szopó embereknek – az általam vezetett MIÉP az ellenségük, és nem a kommunizmus? A cionizmus, a Magyarországot megszálló zsidó hatalom, vagy a Gyurcsány–Kóka-kormány nekik mellékes, mindennek mi vagyunk az okai. Persze szidják Gyurcsányt is, de mégis: nem feltűnő az a nagy egység, amelyben ellenem és ellenünk összecsengenek? Nincs bennük valami közös netán? De van: ezek a kitartott emberek, ez a sok badar beszéd mind a MIÉP hiszékeny tábora ellen van irányítva. A mértékadó polgári tábor és lakótelepi proli ezeket ritkán veszi meg, ezek a hatvannégy vármegyés orgánumok azért működnek, hogy a meglévő tizenkilenc is vesszen el velünk együtt. A mi táborunk érzékeny a Szent Korona kérdésére, az ősmagyarság és nemzet kérdéseire, és ez nagyon helyes. Ezek a lapok ezeknek a húroknak a pengetésével, mesékkel – mesék és nem általuk feltárt tények váltogatásával –, hangzatos szólamokkal maguk mellé állítják a hiszékeny és elkeseredett, minden magyar hangra érzékeny MIÉP-eseket és közben lebunkóznak engem, a MIÉPet, rontják, rombolják a hitelünket, csepegtetik a mérget a fülekbe. Ez a bolsevistacionista úgynevezett baloldal ereje: mindenre van pénzük. Ezeket a vad honlapokat és újságokat ők tartják fenn, ők irányítják. A MIÉP belső ellenségei abból az elégedetlenségből táplálkoznak, amit ezek a lapok és honlapok felszítottak. Az összjáték tökéletes. És egy tőről fakad. Néhány szót szeretnék szólni önmeghatározásunkról. Az utóbbi időben elterjedt és többen itt, a párton belül is használják, hogy mi nemzeti radikálisok vagyunk, mi vagyunk a nemzeti radikalizmus egyik pártja. Mi természetesen nemzetiek vagyunk és egyes kérdésekben radikálisok, de ez a meghatározás mégsem a miénk. A mi önmeghatározásunk nem ez, és mi legnagyobb küzdelmeinket nem ez alatt a zászló alatt vívtuk meg. „Mi se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” – párt és mozgalom vagyunk. Azt hiszem, helyes, ha visszatérünk ehhez az önmeghatározáshoz, már csak azért is, mert ez a velünk szembeni nemzetközi, kozmopolita és zsidó megszálló erőket sokkal jobban idegesíti. A benne foglalt keresztény és magyar miatt. Ugyanígy helytelen volna megfeledkeznünk az ugyancsak sokszor és dühödten támadott programerejű jelszavunkról sem. „Megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni.” Ezek a mi kizárólagos tulajdonunkat képező alapvetések, amelyek megkülönböztetnek bennünket a körülöttünk hemzsegő radikális vagy álradikális, bűnözőkből, megtévesztettekből és természetesen beépített, küldött, alkalmazott elemekből álló gyülevész hadtól és természetesen az úgynevezett mérsékelt jobboldaltól is, amely sajnos sokszor mindentől mérsékli magát, ami jellegzetesen magyar. Főként a „visszaszerezni”-t ejti ki a markából, mint koldus a forró palacsintát. A „visszaszerezni”-t mi mindenkor kettős értelemben gondoltuk: trianoni értelemben és privatizációs értelemben. A trianoni visszaszerzésnek a magyarság rettenetes fogyása és ebből fakadó állami, gazdasági és honvédelmi gyengesége a legfőbb akadálya, valamint az, hogy uralkodó elitünk beleerőszakolt bennünket mind a NATO-ba, mind az EU-ba, amelyeknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy a magyar tragédiával törődjenek.

Az a kormány, amelyik családokat sújtó politikát folytat, növeli a nagycsaládosok terheit, lehetetlenné teszi a fiatalok családalapítását, az a jelenlegi helyzetben nemzetellenes kormány. A magyarságot csak úgy és csak akkor tudják a betelepülők maguk alá gyűrni, ha a magyarság elfogy, korfája elvénül, megvédeni nem tudja magát, és ha megmaradt rétege elbutulva elfogadja az alamizsnát és a legolcsóbb ígéreteket is. Ha ennek a kicsi, de mégis következetessége miatt jelentős pártnak és mozgalomnak az alapvető jellege megváltozik, ha ezt a pártot lefejezik, akkor a megszálló erők előtt sokkal kevesebb az akadály. Végeredményben, tudom, lelőhetnének akámelyikünket a levegőből is, helikopterről is, mint a mecsetből kitolt, tolókocsis Jasszin sejket, de ez itt, Közép-Európában, egy kicsit blamázsos. Meg lehet csinálni, de miért ne hajtsák végre megbízottakkal, belülről, azt a látszatot keltve, hogy húsomat nem ők, hanem a saját egykori hívek falták fel, mint Dózsa Györgyét, csak nem sütve, hanem nyersen. Kissé keserűen állapítom meg, hogy a most alám máglyát rakók sohasem voltak a híveim. A privatizációs visszaszerzésnek is az álelit, az ötszázaléknyi dúsgazdag és majdnem minden hatalommal rendelkező réteg, a külföldi és elsősorban izraeli tőkét kiszolgáló nómenklatúraburzsoázia áll az útjában, amely öt százalékként a nemzeti jövedelem harminc százalékát birtokolja és bitorolja, míg a kilencvenöt százaléknyi háromrétegű tömegnek jut a hetven százalék és az alsó rétegeknek semmi. Ők az agg Simon Peresz szövetségesei, akiknek jól megfizetett közvetítései nélkül az izraeli elnök nem mondhatná el, hogy megvásároljuk Magyarországot. Nemcsak a visszavásárlást akadályozzák, hanem annak a módszernek a felderítését is, ahogyan vagyonunk a kezükbe került. Ez egy magyar rendszerben súlyos büntetésekkel járna. Ezzel szemben Princz Gábor a 300 milliárdos károkozásával három és fél millió forintos nevetséges büntetést kapott. Évtizedeken át húzott havi fizetésének harmadát, amit röhögve kifizet, avagy VIP-hitelt kap rá – külföldi utódbankjától… Mielőtt megvilágítanám a pártban az utóbbi években történteket, engedje meg az Országos Gyűlés, hogy nagyobb összefüggésekbe helyezzem a dolgot. Minek és hogyan kellett történnie az elmúlt tizenhét évben, hogy Izrael elnöke kijelenthesse: felvásárolják Magyarországot. Az első: meg kellett kapaszkodniok az új rendszerben és meg kellett szerezniök a tájékoztatás és rádió és televízió feletti uralmat. Paktum. Emberüket, Göncz Árpádot a köztársaság elnöki székébe kellett ültetniök. A hatalomnak több mint a felét a vesztes SZDSZ, de rajta keresztül a kicsivé zsugorodott MSZP kezére kellett játszaniok. Az MSZP akkor még szerény ibolyaként az emancipációért küzdött. Ő megújult, ő jobbat akar, ő is rendszerváltást akar. De maradt, ami maradt. Magam ebből azt a történelemből is leszűrhető tapasztalatot olvastam ki, már akkor, hogy a bolsevista először, amikor még gyenge, amikor lebukott és kisebbségben van, mindig az emancipációért küzd. Amikor az emancipációt elérte, ráveti magát a hatalomra és kiirtja azokat, akik megadták neki az emancipációt. Megjegyzem, a magyar zsidóság emancipációját 1867-ben iktatta törvénybe a kiegyezés országgyűlése. A liberalizmus századában ez helyes és emberi törvénynek látszott. Széchenyi István ugyan óvott tőle 1847-ben, de amikor megszavazták, 67-ben ő már nem élt. Aztán húsz év múlva már majdnem minden vagyon, pénz, bank, sajtó az emancipáltak kezében volt. 1918- ban ezzel a hatalommal a kezükben vetették rá magukat az ezeréves magyar rendre, és Kun Béla és Szamuelly óriási vérengzésbe kezdett az ezeréves magyar hazában. Az emancipáltak vérengzése abban a hazában, amelybe befogadták őket és hittek nekik. Ezek tények. A rendszerváltás után négy évvel a paktumban megszerzett sajtó, tévé, rádió segítségével és a munkahelyek fölötti rendelkezés megszerzésével az emancipált MSZP megszerezte a kormányhatalmat, és ma Simon Peresz joggal mondhatná akár múlt időben, hogy felvásároltuk Magyarországot. Ahhoz, hogy az MSZP megszerezhesse a kormányrudat 1994-ben a választásokon, előbb szükség volt egy nagy árulásra az MDF-ben. Először engem rúgtak ki, aztán minden alapítótól megszabadultak Boross Péterék, akik nyilvánvaló megbízottként, látszólagos nemzetiként, legnagyobb hangú MDF-esként dolgoztak, villogtak. Valójában az MSZP, a volt bolsevikok és a liberálisok szekerét tolták, oda tartoztak. Ha rájuk kell bizonyítani, hogy milyen titkos megbízatásokat teljesítettek egyik vagy másik titkosszolgálatnak, mindenki zavarba kerül. Hogyan? Minden ilyen akta náluk van, minden titkos. Csak egy bizonyíték szól ellenük: az, amit tettek. De az százszázalékos. Ugyanez a helyzet a MIÉPet bomlasztókkal is: csak a tetteik bizonyítják, hogy hová tartoznak.

Tisztelt Országos Gyűlés! Ami a MIÉPben történt, az ennek az örök bolsevistazsidó emancipációs történelmi küzdelemnek a jegyében történt. A dallam Leniné és Trockijé, csak nincs ráírva: „ad notam Lenin”, sőt még az sincs, hogy Aczél Gyuri bácsi. Az van ráírva, hogy a tagság hangja. Amikor ezt először átfutottam a hun vagy kuruc infó nevű állambiztonsági honlapokon, még csak gyanús volt. A tagság hangja? Amit én nem hallottam meg? Avagy volt valakinek nagyobb rálátása a MIÉP-re, mint nekem? Ki járta sűrűbben az országot a választási kampányban? Hol nem fordultam én elő és hol zárkóztam én el a tagság hangja elől? Tőlem félni kellett? Udvaroncaimmal körülvéve jártam az országot, vagy csak egy bodyguarddal, akit Győri Bélának hívnak és aki a nagy vacsorák után tósztot mondott? Hogyan lehet, hogy ott, a száznál is több borozgatásba torkollott éjszakában soha nem akadt egy MIÉP-tag, aki a szememre hányta volna rossz módszereimet, meg amit akart? Egy kis idő kellett, amíg rájöttem, hogy ez egy lenini trükk. Összeállt egy kis csoport, budapesti kerületi elnökökből, a volt budapesti frakció egyes embereiből, és azok megfogalmazták a tagság hangját, kiegészülve a Pest megyei tagság hangjával, de a tagság az egészről vajmi keveset tudott. Volt, ahol azután az eldurvult, elkeseredett és meggyúrt tagság magáévá tette ezeket a vádakat és más vádakat is, mert még a jobbindulatúak előtt is jobb volt, ha van egy bűnbak. Az a sajtó, amit olvasnak, a Nemzetőr meg a Magyar Világ felerősítve tálalta nekik a bűnösségemet. Ez a tagság már meg sem vette a Magyar Fórumot, mert az nehéz volt neki. Ennek a csoportnak ezután létfontosságúvá vált megtartani az elnökség által elhalasztandónak megszavazott budapesti elnökválasztást. Budapest a legnagyobb városunk. A budapesti elnökválasztáson – akkor bizonyítottan nem párttag szavazókkal és Bükkfalvy Beatrix és mások hathatós uszító közreműködésével – megválasztották Szabót elnöknek. Miért? Azért, mert az elnök leváltásához a 23 budapesti kerület feletti uralom és rendelkezés, a manipuláció lehetősége feltétlenül szükséges volt. Mert a háttérhatalom, az MSZP vagy az SZDSZ illetékese ezt a feladatot tűzte ki eléjük. Mihelyt Szabót elcsaptuk, felzendült a kórus: törvénytelenül tettük. Mintha bizony törvényesen lett volna megválasztva. Aztán jött Pest megye. Itt már talán még alattomosabban folyt a dolog. A vezetők itt képzett értelmiségiek voltak, nem úgy, mint Szabó, akitől mindig csak azt vártam el, hogy gyorsan és veszélytelenül vezessen és teljesítse utasításaimat. Évekig a budapesti frakcióból kinézett és azokkal szembenálló embernek, és róluk nekem jelentést adónak tüntette fel magát, különösen Erkel Tibort utálta, és akarta kifúrni, és mit ad Isten, most egy táborban vannak. Mellékes. Pest megye gócpontjuk lett, és amikor azt hitték, biztos a talaj a lábuk alatt, rá akarták vetni magukat a pénzre. Ezért hozta be Bükkfalvy Beatrix a VECSÉSI NEHÉZ FIÚKAT a december 10-i Harmadik Út gyűlésére, hogy a pénzelosztásban mi ne legyünk képesek megállapodni. Ez a trockista összeesküvés rövid története. Pest megyében Víg János szerkesztésében megalakították a saját központjukat, bőséges levelezésbe kezdtek, választási listát küldtek szét és ennek a szétküldésnek emancipálására törekedtek. Az egész tagság ismerje el, hogy nekik, mint a tagság hangjának joguk van másik elnökségként működni. Az ő jelölésük egyenrangú az elnökség jelölésével, és a leutazásokkal, telefonálásokkal, ígéretekkel és fenyegetőzésekkel sok embert oda tudtak állítani. Anélkül, hogy valódi céljaikat felfedték volna. Valódi cél a pénz megszerzése és a MIÉP szétvetése, az SZDSZ-es háttér igényei szerint. Eltávolítani az utolsó akadályt a megszállás erőinek útjából. A Csurka nélküli és az elnökség nyolc tagja nélküli MIÉP csak a legnaivabb vagy a legelfogultabb ember előtt lehet ugyanaz, ami volt. Arról nem is beszélve, hogy milyen szellemi képességek, teljesítmények gyűltek össze a Schmidt–Szabó–Zsinka–Bükkfalvy által fémjelzett elnökségükben. Melyik az a választó, amelyik nem azt kérdezi először: mi ez, kik ezek? S van még valami: hosszú évek óta, mióta együtt dolgozunk, soha egyetlenegyszer sem álltak elő: elnök úr, tisztelt elnökség, csináljunk többes jelölést, lehessünk mi is jelöltek az elnöki posztra, mi, fiatalabbak új vérkeringést hoznánk a pártba. Nem, ők hallgattak és szervezkedni kezdtek, és a megbízás szerint a MIÉP lefejezésére törekedtek és az én megalázásomra. A skalpom kellett volna nekik.

De én, tisztelt Országos Gyűlés, most sem magamat védem. Mint ahogy egyik előző, hasonló módon konfliktusos Országos Gyűlésen elmondtam, Adyval szólva: én „muszáj Herkules vagyok”. Minél jobban ütnek, annál jobban tartom magam. Hogy azonban ne mutatkozzam egyoldalúnak és egyversűnek, most egy másik nagyszerű Ady-verssel vágom ki magamat. Ennek címe: Seregesen senkik jönnek. „Minden semmirevalónak, / gácsnak, svábnak és zsidónak: / Grádics adatott: / Itt alant már csak egyedül / Maradok… / Sürög a vad, magyar élet, / Még a némák is beszélnek / S uccám ellepik / S bárki taknyost egy bősz iram / Fölrepít. / Seregesen senkik jönnek, / Megrabolnak, elköszönnek / Gúnnyal, szabadon, / Mi bennem gyült, mindenkié. / A vagyon. / Mind a szépet, amit hoztam / S ami új nagy, átkozottan / Sok, pazar ige: / Úri léha nullák raja / Söpri be. / – Álmagyarok s jöttment népség / S címeres, ronda cselédség / S nagyúri nagyok: / Ez időben, itt, valaki: / Én vagyok. / Új igéim tán nem hatnak, / Rossz frigyesim elhagyhatnak / S nőhet a fülem, / De nem lesz itt semmi, soha / Nélkülem.” Az irodalmi ismereteknek ma nincs nagy piaca, de mint látják, nem árt, ha valaki tudja, hogy hol kell Adyt kinyitni.

Tisztelt Országos Gyűlés! A múlt elemzése után most programot hirdetek, és előterjesztem a MIÉP Országos Gyűlésnek határozatát, amely fölött természetesen vitát fogunk nyitni. Néhány szóval felvázolom, hogy miért ezt a határozatot és ezzel ezt a programvázlatot ajánlom az Országos Gyűlés figyelmébe. Egy mélyülő, rettenetes fenyegetésekkel és háborúval is terhes világválság kellős közepén vagyunk. Az olaj ára száz dollár körül van, de a dollár bármelyik pillanatban elveszítheti világpénzhelyzetét és az USA gazdasági és bankrendszere összeomolhat. Kérdés, hogy a teljesen eszement amerikai hatalom, a zsidó világhatalom nem egy háborúban keresi-e a maga számára a menekvést? Környezeti világkatasztrófa is fenyeget, amelyet egy háború csak felgyorsít. Mindezek következtében hazánk édesvízben gazdag területe és a Kárpátok koszorújának védelmét élvező földünk, éghajlatunk kedvezőbbsége következtében is célpontjává válik a megszállásnak. Ebben a megszállásban a magyarságot egy-két évtized alatt teljesen fel lehet számolni. A felszámolás ellen nem küzdeni – becstelenség. A magyar megmaradás a legfőbb cél. Egy összetartó kis pártnak, egy kicsiny magnak ebben óriási jelentősége van. Ha mi átengedjük pártunkat a senkik seregének, az ellenség megbízottainak, nem érdemeljük meg a levegőt. A bajok baja itt most az, hogy a nép nagy része félrevetettség és rút manipuláció áldozata, sorskérdéseit nem ismeri fel, vak és közönyös. A megmaradás alapkérdése tehát a felvilágosítás, amit magam a Lámpás- programban foglaltam össze. Járuljon hozzá tehát a Lámpás-program továbbviteléhez határozatában az Országos Gyűlés. A másik, amivel tulajdonképpen már hosszú hónapok óta az Országos Gyűlés elé készülök: a Kilábalás programja. Ebben azt fejtettem ki, hogy a magyar élet rákfenéje az a többpártrendszer, amiből mostanra kétpártrendszer lett. Pedig valamikor mindannyian a többpártrendszerben láttuk megtestesülni magát a rendszerváltást. Csakhogy akkor az egypártrendszerrel szemben a többpártrendszer szabadságnak és demokráciának látszott. Mára a többpártrendszer borzalmas korrupcióba süllyedt, a demokrácia temetője lett belőle, és kétpártrendszer már nem demokrácia. A nómenklatúraburzsoázia számára, a bankárkaszt számára ez a legolcsóbb és legkézenfekvőbb megoldás. Ebben a világban minden a pénzről szól. Így, két pártot váltogatva, egymásnak uszítva, a nemzettől mindent a legkényelmesebben el lehet rabolni. Ezért ebben a tanulmányomban én olyan rendszert vázoltam fel, amelyben a társadalom nem pártokra, hanem kidolgozott tudományos értékű programokra szavaz. Ebben a helyzetben nem az a párt nyeri a választást, amelyiknek a legtöbb lopott pénze van, és amelyik a leggátlástalanabbul tud hazudni, hanem az a program, amelyiket a társadalom a magáénak vall. Miután megértette. A társadalom a tudatosság különböző szintjein három program között választhat: jobboldali, baloldali és népi-magyar középső között, amelyeket a pártok és műhelyek dolgoznak ki, méghozzá olyanok, melyek megválasztásuk esetén a programjuk teljesítéséért felelősséget vállalnak, és ha nem teljesítik, menet közben is elcsaphatók. Nyilvánvaló, hogy nekünk, mint se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar pártnak a középső program megalkotásában kell részt vennünk mindazokkal a társadalmi csoportokkal, műhelyekkel, amelyek szintén ide illeszkednek. Ehhez a helyzethez új alkotmány kell és az új alkotmányhoz – forradalom nélkül kétharmados olyan többség, amely ezt az új rendszert és az új alkotmányt létre akarja hozni. A magyarság helyzete tehát, kedves testvéreim, most egyszerre tragikusan rossz és ugyanakkor biztató is. Ez a borzalmas kormány összeomlófélben van, és a Fidesz és nemzeti oldal, velünk együtt, minden kritikánk fenntartásával a Fidesz iránt, most közel áll egy kétharmados többséghez. Megnyílt az út. Népszavazás vagy előre hozott vagy akármikori választás, de csakis nemzeti összefogással. Ez a nemzeti összefogás 2007. szeptember 27-én lakiteleken, a lakiteleki alapítók gyűlésén kimondva és kimondatlanul megfogalmazódott. Állnak még előtte akadályok, de ezek leküzdhetők. Ha a MIÉP megmarad, részt vehet ebben a harcban, de ha a seregesen érkező senkik kezébe kerül, akkor ez a megoldás el van temetve. A lakiteleki alapító atyák a köztük lévő nézetkülönbségek mellett egyben egységesek. Egyikőnk sem a hatalmat akarja, mindannyian a magyar megmaradást szolgáljuk. Vén fejjel, minden erőnkkel. Ezért az általam javasolt határozat a következő: A MIÉP XV. Országos Gyűlése elhatározza, hogy a magyar megmaradásért folytatott küzdelmét semmiképpen nem adja fel. Minden mai és leendő tagjától elvárja, hogy ebben küzdelemben ereje és tehetsége szerint vegye részt. A MIÉP nem tűri soraiban nemzeti küldetése megkérdőjelezőit, nem tűri az egység- é rendbontókat, és a csalárd programjukat emancipáltatni akarókat. A MIÉP töretlenül megy korábban kijelölt útján, amely a „se nem jobb se nem bal, keresztény és magyar” jelmondatába foglalható össze. A MIÉP továbbra is  magyar megmaradásért, a gyarapodásért és  visszaszerzés lehetőségéért küzd A MIÉP XV. Országos Gyűlése magáévá teszi a Lámpás-programot abban a szilárd meggyőződésben hogy a felvilágosítással megnyer magyar néprétegek csak így ölelhetők össze egyetlen nagy megmaradási célra. Kiragadni magyarságot mély félrevezetettségéből, ez  megmaradás egyetlen útja.

A MIÉP XV. Országos Gyűlése belső vita és átgondolás után magáévá teszi a Kilábalás programját, különösen méltányolva benne a új alkotmány szükségességét és azt, hogy a választáson a nép a megismert és legjobbnak tartott programra szavazhasson A MIÉP támogatja a már kiírt népszavazáson a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörlésére szóló válaszokat, és később támogatja, hogy ne engedjenek be magántőkét az egészségbiztosításba. A MIÉP felhívja a társadalom figyelmét a népszavazáson való részvétel és a kormány ellen szavazás fontosságára, mert hisz abban, hogy egy nagyarányú kormányelutasítás hatalmas erőt ad a sikerélményre éhe magyarságnak. Most fogjunk össze „Isten, haza, család” – valamikor kisgazda jelszó volt. Mi most vállaljuk. A „Munkát, kenyeret!” valamikor kommunista jelszó volt, mi most vállaljuk, éppen a kommunista burzsoázia és liberális gazemberek ellen. A MIÉP hisz magában. Folytatja küzdelmét a magyar megmaradásért.