|
 2008.02.01.
Derűs
naivitás
Leblanc Győző
operaénekes (tenor)
1947. március 28-án született Budapesten. Énektanulmányait
1969–1975 között a Zeneakadémián Kutrucz Éva és dr. Sipos
Jenő tanítványaként végezte. 1975-től az Operaház magánénekese.
Operettek bonvivánszerepeiben is gyakran fellép. Játszott a
Blaha Lujza Színház zenés produkcióiban is. Számos alkalommal
vendégszerepelt külföldön. A magyar operett utazó nagykövetének
is nevezik. Jelenleg a Budapest Televízió egyik műsorvezetője.
Főbb szerepei: Alfréd (Verdi: Traviata), címszerep (Gounod :
Faust), Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony), címszerep
(Erkel: Bánk bán), címszerep (Giordano : Andrea Chenier), Beppe
(Donizetti: Rita) Ernesto (Donizetti: Don Pasquale) , Hoffmann
(Offenbach: Hoffmann meséi), Rodolph (Puccini: A bohémélet),
Cavaradossi (Puccini: Tosca), Don Jose (Bizet: Carmen), Barinkai
(Strauss: A cigánybáró), Eisenstein (Strauss: Denevér), Danilo
(Lehár: A víg özvegy), Szu-Csong (Lehár: A mosoly országa),
Edvin (Kálmán: A csárdáskirálynő), Török Péter (Kálmán:
Marica grófnő), Illésházy (Huszka: Lili bárónő), Mister X
(Kálmán: Cirkuszhercegnő), René (Lehár: Luxemburg grófja),
Baracs István (Szirmai: Mágnás Miska), Petrov (Jacobi: Sybill).
Rendezőként is kipróbálhatta magát a Marica grófnő, a János
vitéz, a Csárdáskirálynő és a Víg özvegy operettekben.
Filmek: Sybill, Illúzió a szerelem, Tavasz, Operett.hu. CD: Köszönet
mindenért (Tóth Évával), Fausttól Bánk bánig. DVD: Szellők
szárnyán.
-Felmenőid között találhatunk osztrákokat, franciákat
és magyarokat is. Hogyan kerültek a Leblancok Magyarországra?
-Régen családnevünket úgy írták Le’Blanc, ami
magyarul annyit jelent: a fehér. Magyarországon nem sok Leblanc
él, de a francia telefonkönyvek tanúsíthatják, hogy
Franciaországban ez oly gyakori név, mint nálunk a Kovács. Őseim
Elzász-Lotaringia területéről, egy kis bányászfaluból,
Szent Hubertből származnak. Ükapám onnan költözött el Bécsbe,
ahol megismerkedett osztrák ükanyámmal. Majd Mária Terézia
betelepítési politikája következtében Bánátba kerültek.
Sajnos ma már nincs meg Szent Hubert, de érdekes módon a falu mását
felépítették Szegedtől délre az onnan elszármazottak. Ezt a
települést viszont a II. világháború idején porig bombázták
a németek.
-Igaz, hogy egyik nagypapádnak gyönyörű tenorja volt?
- Így van. Anyai
nagypapámtól –aki 93 éves koráig élt - örököltem hangi
adottságaimat. 86 éves korában egyik unokatestvérem esküvőjén
a nagytétényi katolikus templomban olyan magas C-t énekelt,
amilyet én az életemben soha. Volt egy péksége Nagytétényben,
s mivel nagyon kedves volt mindenkihez, így sok vevő megfordult
boltjában. Ha nem jön a kommunizmus, akkor ma egy gazdag ember
vagyok…Az üzlet helyén ma egy hazai élelmiszerlánc egyik
„egysége” található. Anyai nagypapám mindig optimistán,
életvidáman nézte a világot. Azt mondta: „ha szomorú vagy,
akkor elfordulnak mellőled az emberek, és egyedül maradsz.”
Ez a mondat belém ivódott.
-Leblanc nagyapád
pedig Horthy hadseregében százados volt…
-Százados, de közgazdász. A Timót utcai laktanya GH-s
ellátó szolgálatának volt a vezetője. Vett Nagytétényben a
Baross Gábor telepen egy dögtemetőt és homokbányát, majd
katonáival barackost ültetett rá, abból élt a későbbiekben.
A barackos közepébe építetett egy hatalmas polgári házat. A
szalonban pedig esetenként kamaramuzsikálás folyt. Egész lényemre
és létemre rányomta a bélyegét a polgári, konzervatív értékrendszer.
A meghatározó szellemiséget innen, a hangi adottságot pedig a
másik felmenői ágból örököltem.
-A „horthyista századosság” nem keserítette meg a
család életét az ’50-es években?
- Főleg édesapámét.
Őt felvették a vegyipari egyetemre, de, mikor jött az új éra,
akkor kirúgták az intézményből. Elment hát gépkocsivezetőnek,
és szocialista brigádvezető lett. Ebben a minőségében
elvitte a brigádját színházba, hangversenyekre, operába, hogy
művelődjenek az emberek. Olyannyira asszimilálódott az új
rendszerben, hogy mivel egymillió kilométer balesetnélküli
vezetést teljesített a brigád összes tagja, Kossuth –díjat
kapott. Édesanyám pedig a kerület legjobb pedagógusa volt, s
40 éven keresztül írni-olvasni tanította szinte az egész
„kerületet” a Gádor utcai iskolában. A mai napig csak jót
lehet hallani Tilda néniről…
-Mi jellemezte diákéveidet?
-A nagytétényi
általános iskolába jártam, s gyerekként egyszerre voltam
kisdobos és ministráns. A bérmálás és az úttörőavatás
egy napra esett, de a papunk egy-két órával átrakta a bérmálás
időpontját, hogy azon is részt tudjunk venni. Akkor egy ilyen
világ volt. Családom és pályám története annyira érdekes,
hogy arra gondoltam egyszer könyvet írok róla.
-Szerettél
focizni, de már az iskolai énekkarban szólót énekeltél…
-Grundfocistaként heti 6-8 órán át rúgtam a bőrt. Az
éneklés egy más történet. Négy-öt éves lehettem, amikor
egy családi összejövetelen édesanyám felállított az
asztalra azzal: énekelj! Attól kezdve énekelnem kellett, s
tagja lettem az iskolai énekkarnak. Mivel nagyon sok szólót énekeltem,
így bejelöltek az Úttörő Kulturális Szemlére, ahol tizenhárom
évesen országos első díjat nyertem. Ezt követően elvittek a
Krím-félszigetre egy nemzetközi úttörőtáborba. Ott volt egy
orosz harmonikás, aki az egyik reggel, mosakodás közben
elkezdte játszani Bob herceg belépőjét. Megkérdezte: „mágyárok,
ki ismeri ez dal?” Én nagyon jól ismertem, ezért elvitt a
szevasztopoli televízióba, ahol nápolyi dalokat adtunk elő.
Otthon pedig, szűkebb pátriámban, Nagytétényben állandóan
énekelnem kellett a helyi művelődési házban. Ma is legalább
évente egyszer fellépek ebben a közösségben. Lehet, hogy furán
hangzik, de nekem azt jelenti a helyi művelődési ház, mint másoknak
a Milánói Scala. Erős lokálpatriotizmus él bennem.
-13-14 évesen volt példaképed a híres tenorok között?
-Mario Lanzát
nagyon szerettem. Nagyon sokszor láttam a Halászlegény frakkban
és a Nagy Caruso c. filmet a mozikban. Nagy hatással volt rám,
talán azért mert nem is a hangjával, hanem – kis képzavarral
élve – a szívével énekelt.
-Mikor
döntöttél végleg az éneklés mellett?
-A Budai Nagy Antal Gimnáziumban érettségiztem. Mutáló
kamaszként szinte kicsúszott a talaj a lábam alól, de abban a
percben, ahogy visszajött a hangom, megint erőt éreztem
magamban. Tudtam, hogy ebben az irányban kell elindulnom.
Fanatikusan hittem benne. Mára tudom, hogy amit nagyon
fanatikusan akar az ember, azt eléri. Érettségi után felvételiztem
a főiskolára, ahol azt mondták: szép a hangom, de még képeznem
kell magam. Így egy ún. gyakorló szakra vettek fel, ahol a Kertész
utcai zeneiskolában éretlen hangomat, az akkori végzős osztály
egyik hallgatója - pedagógiai gyakorlatként - a későbbi világhírű
mezzoszoprán, Hamari Júlia képezte. Ez nem mentesített a honvédség
alól, így, hogy a fegyveres szolgálatot elkerüljem, a Honvéd
Együttes tagjaként töltöttem le katonaidőmet. Hamari nagyon
korán kiment külföldre, amit azért sajnálok, mert ő tenorként
kezelt, míg a következő tanárom bassz-baritont akart belőlem
faragni. Öt évem ment rá, hogy rosszul tanítottak. A Honvédnél
velem együtt énekelt Módos Laci, aki akkor a konzervatóriumban
is tanult. Közölte velem: ne járj te magántanárhoz, hanem
iratkozz be a zeneművészeti szakközépiskola énekszakára.
Megfogadtam a tanácsát, s így lehettem egy kiváló pedagógus,
Fábri Edit növendéke. Fábri szerint a hangom egy lírai
bariton, de nyílik felfelé. A konzi négy éve után különbözetivel
felvettek a főiskola opera szakára, ahol Lukács Miklós volt a
tanszék vezetője, s Mikó András a szerepgyakorlat tanárunk.
-Ezután egyenes utad volt az Operaházba?
-A hajdani grundfocistának az Operaház egy gyerekkori álom
volt. Egy olyan vágyálom, melyben kezdetben nem is hittem igazán,
pedig mindig operaénekes szerettem volna lenni. Az opera szak
szinte predesztinált az Operaházba. Már, mint főiskolás énekeltem
az Operaház színpadán kisebb szerepeket, így a Fidelio
Jaquinoját is.
-Néhány kis szerep és jött a Bohémélet, a Carmen.
Bedobtak a mély vízbe?
-Ahogy mondod. Tagságom első évében már megkaptam a Don
Pasquale tenor főszerepét. Ezt követte a Faust, majd az Andrea
Chenier címszerepe. Az utóbbi kissé kilógott a sorból, mert
addig inkább lírai szerepeket énekeltem, a Chenier viszont hősi
hangot kíván. Az operaház vezetősége hazardírozott. Bejött
egy fiatal, vékony, magas ember lírai hanggal, s nem azt nézték,
hogy neki hosszú pályája legyen, hanem azt, hogy százszázalékosan
használják ki. Előfordult, hogy B. Nagy János kollegám –
akit a közelmúltban szólított magához az Úr –
megbetegedett, így egy hét alatt ötször kellett elénekelnem a
szerepet. A Cheniert pedig a Carmen Don Jose-ja követte, ami
szintén egy hősi szerep. Ma már minden fiatal kollegát lebeszélnék
erről az útról. Nekem nem lehetett azt mondani, hogy nem, ha végre
ott a lehetőség. Mikor énekelje el az ember a felsorolt
szerepeket, ha nem huszonnyolc évesen? Ráadásul azon a helyen,
mely nekem a művészet templomát jelentette. Az más kérdés,
hogy később ezt a templomot megszentségtelenítették, egy üzemmé
fokozták le. Hatalmas motivációs erőt adott az a tény is,
hogy Simándy József, aki a Fidelio tenor főszerepét játszotta,
hiába csak a második felvonástól kell, hogy a színen legyen,
takarásban végignézte az első felvonást is, s figyelte: miként
éneklek. A társulatot az összetartás jellemezte. Mindenben segítettünk
a másiknak. Az volt a legnagyobb iskola, hogy Réti József, Simándy,
s a többi nagyság közt élhettem.
-Apropó opera. Hogyan fogadtad, hogy emlékezetes fellépéseid
színhelyét, az Erkel Színházat bezárták a nagyközönség előtt?
-Ez egy borzasztó tragédia! Felelőtlenség! Többek közt
ez is mutatja, hogy rossz útra tévedt az ország. Rettenetesen fáj,
amikor azt látom, hogy mindent leépítenek, ami az értéket és
az igazi kultúrát közvetíti. Csak úgy tudok ez ellen lelkileg
védekezni, hogy olyan helyekre megyek el dolgozni, ahol
szeretnek.
-A komolyzene megszállottjai, nem is szólva a wagneriánusokról
lenézik az operett műfaját. Mióta vonzódsz az operetthez?
-Végzős voltam,
amikor meghívtak egy haknira. A fehérvári úti Kismotor és Gépgyárban,
egy hatalmas gépterembe volt a november hetedikei ünnepély. Beéneklés
után, délelőtt tíz órára egy Faust („C”-s) áriával
mentem haknizni. Azért is, mert ezzel az operával akartam vizsgázni.
Lement az ária, amelyet udvarias taps kísért. Odajött a
zongorakísérő, és azt mondta, hogy valami népszerűt kéne énekelni,
pl. a „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket.” Elénekeltem,
s majdnem szétverték a gépcsarnokot. Akkor jöttem rá, hogy az
operett egy olyan népszerű műfaj, amit nem lehet kihagyni egy
énekesnek. A lelkem, a szívem nagyon közel áll az operetthez,
bár az igazi szerelem az opera maradt. Hangsúlyozandó: Lehár,
Strauss és Kálmán muzsikája nagyon igényes, éppen ezért
operaénekesi hangot kíván. Az operettnek köszönhető, hogy
belesodródtam egy olyan világba, amelyet szeretek. Azáltal,
hogy el kezdtem külföldre járni az operettekkel, felkeresett
egy USA-ban élő menedzser, Petri László, aki később tizenhárom
éven keresztül minden évben turnét szervezett nekem. Amerikába
járni a ’90-esek évek elején óriási dolognak számított!
Az ottani ’56-os disszidensek hajdan 200 ezer dollárt kaptak évente
egy magyar színház támogatására, a gondot csak az jelentette,
hogy az ottani magyar színészek kiöregedtek. Ezért kezdetben
egy-egy magyarországi sztárt vitt ki oda Petri Laci, így Honthy
Hannát, Feleki Kamillt és Latabár Kálmánt. Ők nem teljes
operettekben, hanem gálaműsorokban léptek fel. Ezen változtatni
akart a menedzser, s egyszer Harsányi Frigyes kollegámtól megkérdezte:
ki az a fiatal énekes, aki el tudná énekelni a Mosoly országa
Szu-Csong szerepét. A válasz: Leblanc Győző. Így kerültem ki
Amerikába, ahol tizenhárom éven keresztül minden évben, más
darabban léptem a helyi magyar közönség elé. Budapestről
nyolcan mentünk ki énekelni, először zongorakísérettel, majd
zenei alappal. Kinn jöttem rá arra, hogy a magyar
operettirodalom gyöngyszemei megállják a helyüket, ha olyan
egyéniségekkel, művészekkel adják elő, akik egytől egyik
profi énekesek. Az Operaház és az Operettszínház jeles művészeit
vittem ki magammal az USA-ba. Az ottani tapasztalatok arra inspiráltak,
hogy Magyarországon létrehozzak egy operett-társulatot. Ez
kezdetben kiválóan működött, de ma, amikor nagyon kevés pénzzel
rendelkeznek a játszóhelyek, s az emberek, már nem olyan fényesen.
Először mindig a kultúra sínyli meg, ha rossz a gazdasági
helyzet. Tíz darab van a tarsolyunkban, melyeket szívesen visszünk
az ország különböző helyszíneire, felújított díszletekkel,
tehát nem oratorikusan mennek az előadások.
-Szavaidból azt vettem ki, hogy az operettek játszásához
nélkülözhetetlen az, hogy ne legyünk pesszimisták…Volt az
életedben olyan pillanat, amikor azt mondtad: ezt a terhet már
nem bírom elviselni?
-A 2002-es év volt számomra a mélypont. Abban az évben
temettük el öcsémet, aki rákban halt meg. Az év januárjában
egy japán turnén derült ki, hogy agydaganata van öcsémnek, és
mi nyolc hónapig harcoltunk az életéért. (szerk. megj.: Ennél
a résznél Győző hangja elcsuklik, könnyeit nem tudja
visszatartani…) Édesanyám 79 évesen hatalmas odaadással
gondozta öcsémet. Mindent megpróbáltunk, még a világ
legfejlettebb agykutató intézetébe, Houstonba is elküldtük a
zárójelentést, de azt a választ kaptuk, hogy ezzel az
agydaganattal nem tudnak mit kezdeni. 2002. szeptember 11-én az
Erkel Színház fővilágosítója meghalt. Édesanyám, miután
öcsémet eltemettük – gondolom a stressz miatt - agyvérzést
kapott. Erre az időre esett a második válásom is. Ezek a tragédiák
annyira megviseltek, hogy depressziós állapotba kerültem.
Pszichoszomatikus eredetű betegségek vettek rajtam erőt. Az
orvosom közölte velem, hogy mi a helyzet, ezért antidepresszáns
gyógyszert írt fel részemre. Megpróbáltam helyreállni, de
ehhez a gyógyszer kevés, kellett egy segítő kéz és egy sikerélmény
is. A sikerélményt a későbbi külföldi fellépések hozták.
-Ki nyújtott segítő kezet?
-Nagyon sokat köszönhetek Tóth Évának, jelenlegi páromnak,
aki a Budapest Televízió vasárnap esti élő kívánságműsorának
szerkesztő-műsorvezetője, és egy bájos, aranyos
operettprimadonna. Sokszor invitált az említett kívánságműsorba,
de eleinte kissé ódzkodtam elfogadni a felkérést…Később
meggyőzött arról, hogy ezzel jót, értékeset adunk a közönségnek.
Így kötélnek álltam, és ma közösen vezetjük azt a műsort,
ami nagy örömet ad és jelent számomra.
-Mennyiben nehéz egy telefonos kívánságműsorban élőben
teljesíteni a nézők kéréseit?
- Nagyon nehéz, mert soha nem tudjuk, mit fog kérni a néző
a vonal másik végén. Nagy felkészültséget és hatalmas tudást
igényel – adott műfajon belül – az éppen jelenlévő előadóktól.
Éppen ezért nagyon kevesen mernek felvállalni egy ilyenfajta
szereplést. Nagyon
kemény dolog, de szeretem csinálni, mert sikerélményt ad.
-Az éneklésbe könnyű
volt visszarázódni?
-Nem azonnal, mert olyan állapotban voltam, hogy állandóan
egy „gombóc volt a torkomban.” 2003-ban Évának lehetősége
nyílt egy ausztráliai turnéra, ahova partnerként kísérhettem
el. Én pedig itthon felejtettem antidepresszáns gyógyszeremet,
de segített a közönség határtalan szeretete, a gyönyörű táj,
és az Évával való szerelem kivirágzása. Egy hónap alatt
meggyógyultam.
-Több operettet is rendeztél. Kik voltak azok a rendezők,
akiktől nagyon sokat tanultál?
-Sok kiváló német
és hazai rendezővel hozott össze jó sorsom. Seregi Lászlóval,
az Operettszínház főrendezőjével, Szinetár Miklóssal, Vámos
Lászlóval, Békés Andrással és Bor Józseffel, akit az
operett professzorának is nevezhetünk. Tőlük, az „utolsó
mohikánoktól” rengeteget lehetett tanulni.
-Van egy olyan vélemény, hogy mostanában sok rendező
„megerőszakolja” a darabot. Mi erről a véleményed?
-Konzervatív típusú rendező vagyok. Nem hiszek abban,
hogy az operettet modernizálni kell, legfeljebb a szöveget szükséges
„leporolni”. Ha a rendező elképzelése, a színész egyénisége
és a szerep nem találkozik egymással, akkor nem lehet jó
darabot színre vinni. Fontos, hogy megtaláljuk a „régi nagyságok”
jól bevált színpadi megoldásait, s azokat alkalmazzuk. Alázattal
szeretném átvenni az elődök sikerét.
-Egyszer ezt nyilatkoztad: „Igenis mi magyarok többek
vagyunk nagyon sok nációnál, több érzés van bennünk.” Ezt
mivel tudod alátámasztani?
- Montreálban
volt egy figyelemreméltó esetünk. Az egyik katolikus templom
aulájában volt egy előadás, ahol elénekelhettem a ’Hazám,
hazámat…’ és egyenként felálltak az emberek és mintegy
himnuszt úgy hallgatták végig. Igenis mi, magyarok, egyek
vagyunk. Egyedül a magyarban van benne az a nyílt szeretet, amit
az utóbbi időkben igyekeznek elnyomni. Tudjuk, hogy a magyar
kultúra nagyon mély gyökerekből ered. S mi történik? Kodály
Zoltánról ma nem beszélünk eleget, nem tanítják őt az énekórákon.
Ezek bűnök!
-Több CD-n és DVD-n is láthatunk, hallhatunk téged. Tóth
Évával együtt – többek közt - készítettetek egy ’56-os
megemlékező DVD-t is. Kérlek, beszélj erről.
- 2006- őszén
indultunk Évával a már említett féléves világkörüli turnéra,
melynek első állomása Kanada volt. Ott részt vettünk az 50.
évforduló tiszteletére rendezett ünnepségeken a magyar
klubokban. Szívbemarkoló volt elénekelni a Rákóczi megtérését,
a Hazám, hazámat. Ebből az alkalomból készítettünk egy
DVD-t is, mely egy dokumentumfilmmel kezdődik. '56-os harcokkal
indul, utána bejárjuk az emlékhelyeket: az Üllői utat, a
Corvin-közt, a 301-es parcellát, és éneklünk különböző áriákat,
dalokat: Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át; Ott,
ahol zúg a négy folyó; Honfoglalás betétdala. Aláfestésként
magyar tájak jelennek meg a felvételeken: a visegrádi vár, a
kilenclyukú híd és Budapest leggyönyörűbb részei. Érdekes
volt a Corvin-közi eset. Forgattuk a filmet, mikor megkérdezte tőlünk
egy idősebb úriember, hogy mit csinálunk. Mikor megtudta, közölte
velünk, hogy ő is részt vett a forradalomba, s így kamera előtt
elmesélte élményeit. Ez a film egyik legmeghatóbb jelenete.
-Megjelent egy CD-d
is: Fausttól a Bánk bánig…
-Igen. A CD-n lévő
első három áriát a rádiózenekar kíséri édesapád vezényletével.
A többi egy külön történet… Amikor bekerültem az Operába,
Csaba öcsém – akkor még - hidas volt ugyanott. A függöny mögötti
összekötő vastraverzeken lévő reflektorokat kezelte. Onnan
lelógatott két mikrofont, és egy nagyon jó minőségű magnóval
felvette azokat az előadásokat, amelyekben én is énekeltem. Az
egyik karácsonyra ezeket a kazettákat kaptam meg egy szalaggal
átkötve. Ezekből a felvételekből másoltam át a CD többi
anyagát.
-Magyarországon a kulturális élet főleg pénz-, vagy
pedig értékközpontú?
-Minden pénzközpontú, s ez eltolja a helyéről az értékeket.
Régebben, még Aczél korában sem volt olyan mostoha helyzetben
a kultúra, mint jelenünkben. Az ok: éltek olyan művészek,
akiktől volt mit tanulni. Ma úgy látom, nem is cél a fiatal
egyéniségek, tehetségek felkarolása, megmentése…Anno nyíltan
a politika szelektált, most meg a pénz, s azok, akik mögötte
állnak. Ennyi a különbség.
-Van-e
Leblanc Győzőnek ars poetikája?
-Szeretet és szív nélkül semmit sem lehet csinálni.
Hinni kell abban, hogy az élet szép. Volt bennem egy nagy adag
naivitás már a gimnáziumban is. Van egy hivatalos jellemzésem
a KISZ-től, mely így szól: „gyakorlati érzéke jó, nagyon jó
közösségi ember, kissé naiv.” Ez a naivitás sok mindenben túlsegített
engem. Mindig megelőlegeztem a másik jóságát. Voltak, akik számára
gyanús volt, hogy mindig mosolygok…Pedig azáltal, hogy
mosolygok, szeretnek engem. Ez pedig erőt ad a pályámhoz. A
boldogságot számomra még két nagyfiam jelenti, a 18 éves Győző
és a 15 éves Geri. Mindketten a táncművészeti főiskola növendékei.
Nagyon karakánul elém álltak, hogy ne nyilatkozzak róluk, mert
ők egyedül szeretnék megküzdeni pályájukat, s nem úgy
akarnak előbbre jutni, hogy apjukat Leblanc Győzőnek hívják.
Hiába bizonygattam nekik, hogy egyetlen egy balett szerepet sem
tudnak eltáncolni a papa protekciójával. Minden csak az ő
szorgalmuktól, s tehetségüktől függ… Most az egyszer
viszont nem tudtam megállni, hogy ne szóljak róluk. Bocsánat,
fiúk!
Medveczky Attila
|
