|
 2008.02.08.
Miért
nyert Csurka?
(Üzenet azoknak, akik nem örülnek ennek)
Január
26-án, szombat reggel, a MIÉP XV. országos gyűlésének helyszíne
előtt szomorú volt látni azt a 20-30 fős csoportot, – benne
egykoron élenjáró MIÉP-eseket is – amely demonstratív
jelenlétével, beszólásaival, transzparenseivel és zajongásával
próbálta elérni, hogy az immár 15 éves MIÉP, újabb két évre
ne alapító elnökét, Csurka Istvánt bízza meg a párt irányításával,
hanem valakit közülük. Hogy milyen társadalmi, műveltségi,
politikai, egzisztenciális vagy karrier motívumok eredőjeként
születnek meg Magyarországon az efféle - (egyáltalán nem MIÉP-specifikus,
szinte minden párt életében kimutatható) - mérhetetlenül
lehangoló, tömeges árulások, jelen cikk kereteinél jóval bővebb
elemzést igénylő téma. Én most csak egy szempontra utalnék,
arra, amely felötlött bennem, miközben néztem a Júdások önérzetes
különítményét – (a tömegkultúra századában már
Júdás sem individuum, hanem massza) -, hallgattam személyemre
szabott sértegetéseiket, és próbáltam elképzelni, ugyan mi
lehet az a tényleges vagy virtuális 30 ezüst, amire ácsingóznak,
ami mozgatja őket.
Mehetünk vissza bármilyen messzire a történelemben, azt
látjuk, hogy a mindenkori vezetőnek, királynak, császárnak, pápának,
vezérnek, elnöknek - tituláljuk, ahogy akarjuk -, kell, hogy
legyen legitimitása. Régi korokban a legnyilvánvalóbb
legitimitást a vérvonal jelentette: ha a királyné a királynak
szül egy fiút, az a fiú hercegnek neveztetik, és épeszű
ember számára kétségbe nem vonhatóan ő a trón legitim várományosa.
Aztán olyan is volt, amikor forradalom
vagy katonai győzelem, adott legitimitást a győztesnek –
Robespierre, majd az őt legyőző Napóleon, vagy még később
Horthy vagy Sztalin jó példák erre -, aki vagy tudott kezdeni
megszerzett legitimitásával valamit, vagy nem. Ha már Sztalin
szóba jött, utalnék rá, hogy bár azt csinálhatott kedvére,
amit akart, mégis bölcsen gondot fordított az újonnan
megszerzett provinciák kormányzóinak kinevezésénél bizonyos
legitimitások meglétére: az 1945-ben Moszkvából hazaküldött
Rákosi pajtás a maga 1919-es előéletével, a Horthy
rendszerben végigcsinált híres perével, a hosszú börtönévekkel,
majd azzal, hogy kiadták őt a nemzeti zászlókért cserébe,
vitathatatlan legitimitással rendelkezett ahhoz, hogy a
szerveződő kommunista párt vezetője lehessen. Ugyanez a
folyamat a rendszerváltozás kezdetén is végbement: az újraszerveződő
történelmi pártok (FKGP, KDNP, szociáldemokraták stb.)
szervezői felkeresték a még életben lévő, öregebbnél öregebb
egykori elődeiket, hogy rávegyék őket a pártba való belépésre,
mi által puszta jelenlétük legitimmé tette a frissen
bejegyzett mozgalmat.
A MIÉP-et kitaláló, létrehozó, bejegyeztető, felerősítő,
majd a hatalmas politikai ellenszél dacára parlamenti párttá
emelő Csurka István legitimitását kisebb részt a pártalapítás
aktusa adja, nagyobb részt Csurka szelleme, az igazságai, a
felismerései. A MIÉP XV. országos gyűlésének bizalmát nem
egy 74 éves, íróból lett politikus nyerte el, hanem azok a
kortalanul aktuális kérdések, és a rájuk adott válaszok,
amiket Csurka István az 1985-ös monori találkozó óta –
tekintsük ezt a dátumot politikai pályafutása kezdetének –
egyfolytában, következetesen, intranzigens bátorsággal képvisel.
Nem valaki nyert most elnökséget a MIÉP-ben, hanem valami: az a
megvesztegethetetlen, alkut nem ismerő, csak a nemzet érdekeit
szem előtt tartó morál, amelyet Csurka honosított meg a
rendszerváltozást követő két évtized magyar politikai zűrzavarában.
Nyugodtan mondhatom, hogy győzött a józan ész, mert nem férhet
hozzá kétség, hogy ez időtájt egyedül és csakis Csurka István
tekinthető a MIÉP legitim vezetőjének.
Komoly ember egy percig is el tudja hanyagolni azt a kérdést,
hogy a boncteremben nyilván otthonosan mozgó Dr. Bükkfalvy
Beatrixnak, és az amúgy kiválóan sakkozó Zsinka Lászlónak
– (a többi aspiránst most nem is említem név szerint, hogy
ne menjünk át kabaréba) – ugyan már mi adna legitimitást
ahhoz, hogy a MIÉP elnöki székébe ülhessen, hogy ő
szabhasson irányt, hogy őt kövessék a nemzeti radikalizmus
megmaradt hívei, Csurka politikai neveltjei? Ugyanis maga a tény,
hogy szeretné mindezt, nem elég a legitimitáshoz.
Csakhogy a fentieken kívül is van még valami, ami Csurkának,
az író-politikusnak különleges történelmi jogosítványt ad.
A XIX. század francia irodalmának alig-alig emlegetett, pedig
sziporkázó szellemiségű írója, Balzac és Stendhal kortársa,
a rendkívül művelt Lamennais, miután végigtekintette hazája
zaklatott századainak történetét. Figyelemre méltó észrevételt
tett a „kialvó nemzetek utolsó menedékéről”, arról az állapotról,
amikor már a hivatásos politika csődöt mondott, és átveszi
az irányítást a lángész:
„A körülmények úgyszólván fellebbentik a fátyolt a
lángész királyságáról, kialvó nemzetek utolsó menedékéről.
A nagy írók ezek a királyok, akiket nem neveznek királyoknak,
de akik valóban uralkodnak jellemük erejével és gondolataik
nagyságával: választottjai az eseményeknek, amelyeket irányítaniok
kell. Őseik és utódaik nincsenek, egyedül valók a maguk fajában,
s ha küldetésük betöltötték, eltűnnek, parancsaikat a jövőre
hagyván, mely hűségesen fogja teljesíteni azokat.” (Emlékeztetnék
rá, hogy jó száz évvel később Illyés Gyula is hasonló következtetésekre
jutott a magyar viszonyok tanulmányozása közben.)
Az európai történelem arculatával csak nagy vonalakban
is tisztában lévő jobboldali embernek tehát kifejezetten örülnie
kellene a megvalósult ideál, Lamennais és Illyés realitássá
lett álma miatt: a MIÉP-ben a szellem a király, nem az érdek
és nem a mutyizás. Mondom tehát, örülnie kellene, és nem tüntetni
ellene, ugyanis – tetszik ez vagy nem tetszik bizonyos
orvosoknak, és bizonyos tehetséges sakkozóknak: a MIÉP-ben
minden úgy van jól, ahogy van. Nem kérünk a tanácsaikból.
Szőcs Zoltán
|
