|
 2008.02.12.
Egy
országát felvirágoztató zsarnok: Suharto
Január
27-én elhunyt Suharto, a független Indonézia második elnöke.
Valójában diktátorként állt országa élén 31 éven át,
1967 és 1998 között. Megítélése finoman szólva is
ellentmondásos. 1921-ben született Jáva szigetén szegényparaszti
családban. A katonai pályát választotta. Kezdetben a Holland
Királyi Kelet-Indiai Hadsereg kötelékében szolgált. Amikor
kitört a függetlenségi háború, a hazafiak oldalára állt, és
részt vett a holland gyarmatosítók elleni háborúban. Indonézia
1949-ben nyerte el függetlenségét. Suharto viharos gyorsasággal
emelkedett föl a hadsereg hierarchiájában. 1965-ben, a
rohamosan romló gazdasági viszonyok nyomán kitört általános
elégedetlenséget kihasználva, puccsot kíséreltek meg a
hivatalban lévő elnök, Sukarno ellen (a két név kísértetiesen
hasonlít, de nem azonos), aki a függetlenség elnyerése óta
despotaként irányította az országot. Az akkori események háttere
máig nem tisztázott; tény viszont, hogy Suharto, aki akkorra már
a hadsereg főparancsnoki tisztét töltötte be, magához ragadta
a kezdeményezést. A Szovjetunió és a szocializmus irányába tájékozódó
Sukarno, aki addigra már elvesztette népének támogatását,
azt állította, a CIA kísérelte meg őt eltávolítani a
hatalomból. Suharto viszont a kommunistákat vádolta meg a
puccskísérlettel. Sőt, különös módon magát a diktátort is
gyanúba keverte. Az ország irányítása valójában már ekkor
a kezébe került. Mint a hadsereg főparancsnoka, hozzákezdett a
rend helyreállításához. Kommunista szimpatizánsok százezreit
gyilkolták meg, és sok tízezezer ember került börtönbe. De
leszámoltak a volt elnök híveivel is. Legalább félmillió
ember esett áldozatul a tisztogatásoknak. (Egyes becslések
szerint egymillió.) A korábbi diktátor, Sukarno teljesen
elszigetelődött, és rövidesen lemondott a hatalomról. Az
alaposan megtizedelt és megfélemlített parlament pedig 1967-ben
Suhartót államfővé választotta.
Akár
csak elődje, ő is egyeduralmat épített ki. Működött ugyan
parlament, néhány párt is hallathatta hangját, és elnökválasztásokat
is rendeztek, amelyeket rendre Suharto nyert meg. A nyugati
hatalmak előtt is világos volt azonban, hogy Indonéziában
egyeduralom van, amit alig-alig takar csak el a demokrácia néhány
fügefalevele. De a hidegháború korszakában nem kérték rajta
számon az emberi jogokat. Hiszen Suharto egyértelműen Amerika-
és Nyugat-barát politikát folytatott, szembefordult Kínával
és a Szovjetunióval, és kemény kézzel leszámolt odahaza a
kommunistákkal. Az ország egyik fő erőssége lett az USA délkelet-ázsiai
csatlósaiból összeállt katonai szövetségnek, az ASEAN-nak.
Szélesre tárta a kapukat a külföldi tőke előtt, együttműködött
a Valutaalappal és a Világbankkal. Nagyszabású modernizációs
programba kezdett a nyugati pénzoligarchia bevonásával. A 70-es
évek elejétől a gazdaság látványos fejlődésnek indult, az
évi növekedési ütem meghaladta a 6%-ot. Igaz, ezzel együtt erőteljesen
nőttek a jövedelmi különbségek, és egyre nagyobb méreteket
öltött a korrupció is.
Mindamellett
Suhartót mégsem lehetett soha az amerikaiak bábjának
tekinteni. Országát pedig nem züllesztette a nyugati világ
gyarmatává. Mert szívesen fogadta ugyan a külföldi befektetőket,
azonban a beérkezett tőke Indonézia fejlesztésére szolgált.
Másrészt határozottan védte a nemzeti érdekeket – esetenként
még a nyugati hatalmak rosszallásával sem törődve! 1969-ben
elfoglalta Nyugat-Új Guineát, 1975-ben pedig a portugál uralom
alól felszabadult Kelet-Timort. Ez utóbbi akció kiváltképpen
véres és kegyetlen volt: több, mint 100 ezer kelet-timori
vesztette életét a harcok során (a lakosság egytizede, bár
egyes becslések szerint a halálos áldozatok száma a 200 ezret
is elérte). Az ellenállás parazsát azonban sohasem sikerült
teljesen eltaposni. A nemzetközi közösség, az ENSZ és a
nagyhatalmak erőteljes sürgetésére 1999-ben, tehát már
Suharto lemondása után, az indonéz fegyveres erők kivonultak
Kelet-Timorból, ahol kikiáltották a függetlenséget. De vasököllel
sújtott le a diktátor az Aceh tartományban még a 70-es évek közepén
kirobbant függetlenségi mozgalomra is. Miként nem kímélte saját
honfitársait sem, ha azok utcai tüntetéseken fejezték ki iránta
ellenszenvüket. De erőteljesen korlátozta a szólás-és sajtószabadságot,
az ellenzéki pártok működését is éber szemekkel figyelte.
És ha szükségesnek ítélte, sohasem habozott mozgalmakat,
szervezeteket betiltani, az aktivistákat pedig letartóztatni.
No
persze itt is hallani a régi nótát: egy hatalmas országot,
amelyet ennyiféle különböző, eltérő vallású nép lakik,
csakis vaskézzel lehet egyben tartani. Hány, de hány tirannus
hivatkozott erre a történelem folyamán! Aztán meg a gazdasági,
modernizációs érveket is ismerjük, amelyekkel a mi tájainkon
a kommunista diktatúrákat mentegetik: ilyen látványos gazdasági
fejlődés csakis akkor érhető el, ha erőszakkal terelik a népet
a jó irányba. Hát igen, a felvilágosult
abszolutizmus is ugyanerre hivatkozott. Hiába. Nincs új a nap
alatt. Ugyanakkor persze Suhartót mégsem Sztalinhoz, Fidel Castróhoz
vagy épp Kádár Jánoshoz érdemes hasonlítgatni, hanem inkább
a chilei diktátorhoz, Pinochethez, esetleg a spanyol Francóhoz.
Hiszen ő a kapitalizmus, Amerika és a Nyugat lelkes híve volt,
miközben persze soha nem tévesztette szem elől hazája érdekeit.
És itt nincs ellentmondás: Indonézia hatalmas, életerős,
fiatal állam, amely adott esetben együtt tud működni a világbirodalommal
saját érdekeinek a megóvása mellett. A kis államok, így
Magyarország esetében (ha csak nem mutatnak ellenállást), más
a helyzet: velük a globális világhatalom nem együttműködni
akar, hanem le akarja igázni őket. Így az „indonéz út”
hazánk számára járhatatlan – a „rendszerváltás” óta
eltelt időszaknak talán ez az egyik tanulsága.
Az
1997-es pénzügyi válság alaposan megrengette az erősnek hitt
indonéz gazdaság alapjait. Az infláció elszabadult, az életszínvonal
csökkent, tízezrek maradtak egyik pillanatról a másikra munka
nélkül. Tüntetések robbantak ki országszerte, és a tiltakozók
a diktátor lemondását követelték. Sőt, megszállták a
parlament épületét is. A nyugati hatalmaknak a hidegháború
elmúltával már nem volt szükségük az élesen antikommunista
despotára. Sőt, az egykori megbízható barát immár kínossá
vált. Hogyan gondolja Amerika a demokrácia terjesztését,
amikor ilyesfajta véres kezű zsarnokokra támaszkodik? – tették
föl egyre többen a kérdést a világban. (És ez a kérdés
most is roppant időszerű.) A
hadsereg sem támogatta immár főparancsnokát. Így Suharto, talán
először életében, végül meghátrált, és 1998. május 21-én
bejelentette lemondását. De békés nyugdíjas évekre nem számíthatott,
mert nem sokkal később hivatalosan is vádat emeltek ellene. No
nem a sok százezer, uralma alatt meg-gyilkolt, kivégzett ember
rokonai, és nem a több százezer letartóztatott valamelyike
perelt. Korrupcióval gyanúsították meg: állítólag 600 millió
dollárt tett zsebre a közpénzekből, hatalmas összegeket
juttatott családtagjainak és kiterjedt rokonságának is. A volt
diktátor Tommy néven elhíresült legfiatalabb gyermekét 15 év
börtönre ítélték, mivel parancsot adott egy bíró meggyilkolására,
aki hatalmas pénzek eltüntetésével vádolta meg. Tommy négy
év után, 2006-ban szabadult, ami rossz nyelvek szerint
lehetetlen lett volna a Suharto família kiterjedt kapcsolatainak
és még mindig hatalmas vagyonának a felhasználása nélkül. A
család tagjai, no és persze maga Suharto is mindvégig tagadta a
vádakat. 2007-ben az ügyészek már 1,4 milliárd dollár összegű
közpénz eltüntetését kérték rajta számon. (Miközben a
Time magazin egy 1999-es cikke szerint 15 milliárd dollárt tett
zsebre. Suharto rágalmazásért beperelte a lapot, és meg is
nyerte a pert.) A hivatalos eljárást azonban rohamosan romló egészségi
állapotára tekintettel felfüggesztették.
Indonéziában
halála alkalmából egyhetes nemzeti gyászt rendeltek el. Az
indonéziaiak nagy része, ha nem épp a többsége, méltatja érdemeit,
és neki tulajdonítja az ország valóban lenyűgöző gazdasági
fejlődését. Az életszínvonal rohamosan nőtt Suharto uralma
alatt. (Az egy főre eső nemzeti jövedelem 50 dollárról 650
dollárra emelkedett 1967 és 1996 között, a várható élettartam
pedig 20 évvel nőtt!) Mások azonban nem tudják megbocsátani
neki az egymillió kioltott emberéletet, a bebörtönzéseket, az
emberi jogok lábbal tiprását, a három évtizedes diktatúrát,
a félelmetes méreteket öltő korrupciót és az elsikkasztott
milliárdokat. Hogy azután a végső elszámolásnál mit írnak
a rovására és mit a javára, természetesen nem tudhatjuk.
Legfeljebb sejthetjük.
Zábori László
|
