2007 decemberében jelent meg az Új Ember Kiadó gondozásában Kály-Kullai Károly Utak - útkeresők - szenvedély - betegség című könyve Beer Miklós püspök, az MKPK Egészségügyi Bizottságának referense ajánlásával.

Kály-Kullai Károly tanulmányai mellett négy életinterjú is szerepel a kötetben, melyeket olyan magyar papokkal készített, akik szenvedélybetegekkel foglalkoznak, illetve ketten közülük saját életük tapasztalatából ismerik az alkoholbetegség pusztítását és a szabadulás útját. A kézikönyv mindezen kívül tartalmazza II. János Pálnak a drogproblémáról szóló öt beszédét, melyek először jelennek meg magyar nyelven, illetve Mario Picchi atya írását az Olasz Szolidaritási Központ szeretetszolgálatáról, amelyet munkatársaival az Isten adta emberi méltóság védelmében és kibontakoztatásáért tesznek. Kály-Kullai Károllyal az általa vezetett Sziget Droginformációs Alapítványról és legújabb könyvéről beszélgettünk.

-Mikor és milyen céllal jött létre a Sziget Droginformációs Alapítvány?

-Az alapítvány jogelődje, a Sziget Klub 20 évvel ezelőtt alakult, s a VII. kerületben, a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvárban kezdte el működését. Ennek a könyvtárnak akkor megbízott vezetője voltam. A Sziget Klub volt Magyarország első ún. alacsony küszöbű intézménye. Ennek a lényege az volt, hogy kábítószer-problémával kapcsolatban bárki megkereshetett minket. Az anonimitás volt az egyik legfontosabb értékünk. Drogosok, hozzátartozók, pedagógusok és egyházi személyek is gyakran megkerestek minket. Ebből fejlődött ki az 1991 és 1999 között működő Sziget Ifjúsági Segítő Szolgálat, mely közvetlenül a könyvtár mellett, egy szuterénben kapott helyett. Ez a szolgáltatás a VII. kerületi önkormányzat intézményeként működött. A Sziget Droginformációs Alapítvány pedig 1996-ban jött létre – a sziget nevet megőrizve – bővülő tevékenyégi körrel. A legfontosabb, továbbra is az alacsony küszöbű szolgáltatás volt, és a Droginfo c., évente - két évente megjelenő információs kötet gondozása, szerkesztése. Már az alapítvány bejegyzése előtt két évvel napvilágot látott a kötet első száma. Próbáltunk a teljességre törekedni: minden kábítószer-problémával foglalkozó intézményt bemutattunk, s ajánló bibliográfiával láttuk el a kötetet. 2000-től alapítványunk elindított –egy nemzetközi pályázat megnyerése után - egy egészségfejlesztő programot, „Életvezetési központ” címmel. Hangsúlyozom, direkt nincs benne a kábítószer, vagy a drog szó az elnevezésben. A program lényege: óvódás kortól, az általános iskola 8. osztályáig terjed az a foglalkozás, amit egy kamion utánfutójában, egy ún. mobil osztályteremben tartunk. Az élethez, egészséghez, önmagunkhoz, kapcsolatainkhoz való pozitív viszonynak a kialakítása, megerősítése egy-egy foglalkozásnak a témája. Újabb szolgáltatás – ez viszont támogatás függvénye - : a filmkészítés. A filmekben segítőket mutattunk be portrékon keresztül. A legfontosabb filmünk egy, azóta már elhunyt kliensünkkel készült. Ebben megpróbáltuk egy szenvedélybeteg szemével bemutatni a világot. Ami most az átalakulást jelenti a szolgáltatásban, az a szenvedélybetegek közösségi és nappali ellátása. Jelenleg éppen erre készülünk. Ez is engedélyezés- és pénzfüggő dolog…

-Tudjuk, mennyire fontos, hogy a pedagógusok megismerjék eszközeiket, lehetőségeiket a prevenció kapcsán. Tréningekkel és továbbképzési programokkal is foglalkoznak?

-Természetesen. „Eszközeim, lehetőségeim, határaim a drogprevencióban” címmel futott egy akkreditált programunk. Egy 40 órás bentlakásos tréninget tartottunk a pedagógusoknak. Jelenleg az akkreditáció újraindításának fázisában vagyunk. Az alapítvány ügyvezetőjeként pedig számtalan olyan országos képzésben voltam benne, ami a pedagógusokat célozza meg.

-Régebbi és a még fejlesztés alatt álló új honlapjukat tekintve az az érzésem támadt, hogy valamilyen anyagi problémával küzd az alapítvány. Jó látom?

-Tökéletesen. Ez a civil sorsnak az egyik velejárója. Egyszer az átalakulás folyamatában, szűkös anyagi lehetőségeink miatt az utcán kellett fogadnom a klienseket. Olyan szélsőségek között élünk, mint általában hazánkban a civil szervezetek. 1999-ben, az Életvezetési központ elindításához nyertünk 92 ezer dollárt. Ezt még kimondani is sok. Csakhogy, ebből a pénzből 3 hónapig Londonban kellett képeztetnünk két kolleganőnket, ill. Leedsben legyártották a már említett mobil osztálytermet, s ezzel a megnyert összeg elfogyott. A projektet viszont működtetni kellett. Jelenleg Budapesten két helyen: a II. és a XVI. kerületben folyamatosan jelen vagyunk, vidéken pedig Alsónémedin és Tiszaújvárosban tudunk megjelenni.

-A többi civil, hasonszőrű egyesülettel vannak kapcsolataik? Gondolok itt pl. a RÉV Szenvedélybeteg-segítő Szolgálatra…

-Nem csak az alapítványban, hanem a katolikus egyházon belül is dolgozom alkalmanként. Akkor, amikor a Magyar Karitász német támogatással, egy projekt keretében elkezdte egy hálózat létrehozását hazánkban, amelynek célja az volt, hogy felvállalja a szenvedélybetegséget, benne voltam a szakmai koordináló csapatban. A RÉV-es munkatársak tréningeken való felkészítése és elindítása fontos része volt eddigi tevékenységemnek. Több RÉV-szervezettel élő a kapcsolatunk, sőt az egyiknek szupervizoraként is dolgozom.

-Könyvében szerepel egy 2003-as statisztika a fiatalok dohányzási szokásairól, s arról, hogy miképp rangsorolják az őket érintő legfontosabb társadalmi-gazdasági folyamatokat és ellentmondásokat. 2005-ben pedig majdnem 15 ezer drogfogyasztót regisztráltak. 1989 előtti időszakról vannak-e adatok a hazai drogfogyasztással kapcsolatban?

-Vannak, de nem tudok pontos számokat mondani. Most már hozzá lehet jutni ezekhez az adatokhoz. Hangsúlyozandó, hogy sokáig nem volt megszervezve az adatgyűjtés, s csak az utóbbi 2-3 évben jött létre egy autentikus adatbázis, mert addig nem voltak olyan intézmények, amelyek kifejezetten ezzel foglalkoztak. 1989 előttről rendőrségi, egészségügyi és vám-és pénzügyőrségi adatokhoz lehet hozzáférni. Az ESPAD-kutatásokról is szólni kell, melyek nálunk már a ’90-es években elindultak. Egy nemzetközi attitűd-kutatásról van szó, melynek célpontjában a 15-16 éves diákok állnak. Ez egy európai iskolavizsgálat az alkohol- és egyéb szenvedélykeltő szerek használatáról, fogyasztásáról. Így összehasonlítási alapunk van Európa többi országával is.

-Mely országokban tapasztalható a szenvedélybetegségek előretörése?

-Ott, ahol nagy, dinamikus átalakulásokat „szenved el” a lakosság, vagy olyan diktatúrában élnek az emberek, ahol a társadalmi problémák kezeletlenek. Az általános társadalmi és kapcsolati problémák a legnagyobb veszélyeztető tényezők lehetnek.

-A diktatórikus rendszerek általában tiltják a drogfogyasztást, s keményen odacsapnak?

-Vagy sehogyan sem csapnak oda…Ismerünk egy anekdotát a ’89 előtti időkből egy akkori magasrangú rendőrtiszt és egy pszichiáter között. A dialógus arról szólt, hogy a rendőr üldözi a drogosokat, s a pszichiáter megpróbálja meggyógyítani őket. A kábítószeresekkel a rendőrség a bűnüldözés szintjén foglalkozott, s az akkori pszichiátriákon pedig terápiás kezeléseket alkalmaztak elsősorban a nagyon súlyos ópiátfüggőkkel kapcsolatban. Igazából az, amit ellátásnak, ellátási láncnak, hálónak mondunk, arról akkor még nem lehetett beszélni. Sajnos, még most is vannak ezen a téren hiányosságok…

-Nem csak drogfüggőség, hanem alkoholfüggőségről, nikotinfüggőségről, szex függőségről, játékszenvedélyről, társszenvedélyről is lehet olvasni, hallani. Hol az a határ, amikor valaki pl. nikotinfüggővé válik?

-Vannak természetesen tudományos definíciók. Nemrég egy egyházi iskola tanulói hívtak meg, mert feltűnt nekik, hogy nagyon nagy probléma van a cigarettával. Találkozásunk során több kérdést is feltettem a diákoknak, többek közt azt is, hogy kik azok, akik úgy ébrednek, hogy máris cigarettára gyújtanak, vagy gyújtanának rá. Ők a nikotinfüggők. Amíg a függők nem azonosulnak azzal, hogy mit tesznek, addig csupán dohányosként, vagy kábítószerhasználóként élnek. Több kábítószer rabságából kiszabadult mondja: onnantól lett problémás az élete, amikor azt már nem ő, hanem az anyag irányította,és erre rájött. Térjünk rá egy másik esetre. Magyarországon az alkohol használatából van mindenkinek a legnagyobb személyes élménye. Több, mint egymillió alkoholfüggő él hazánkban. Tegyük fel a kérdést: hányan jutnak el közülük egészségügyi kezelésre? Ez egy óriási probléma, ami megoldásra vár.

-A számokat hallva, az az érzésem, hogy hazánk felnőtt lakosságának majdnem kétharmada függő…

-Pontos számot nem lehet mondani, azért sem, mert lehetnek átfedések. Egy alkoholfüggő lehet nikotinfüggő is. Az egymillió alkoholfüggő mellett 3-3,5 millióra teszik azoknak a számát, akik naponta min. 15 szál cigarettát szívnak. Nálunk nagy tabutéma a gyógyszerekkel való visszaélés. Esetünkben az illető a gyógyszert szándékosan a hatása miatt használja. A tizenévesek között ez újra egyre jelentősebb probléma. Azt pedig nem is tudjuk megbecsülni, hogy a játékszenvedély mennyi embert érint. Talán a játékszenvedély az, amely minden társadalmi rétegből egyformán vonz embereket. Egy biztos: hazánkban alig akad család, ahol közvetett érintettségben ne szembesülnének valamilyen függőséggel. A családot érintve pedig szólni kell a társfüggőségről. Ezzel is foglalkozni kéne. A család tagjai a szerhasználó ember függőségének a viselkedésétől válnak függővé.

-Jól látom, hogy Magyarországon a kábítószer-fogyasztókkal szemben háromféle attitűd a legjellemzőbb? Az egyik, hogy nem törődöm velük, mert nem az én problémám. A másik megveti őket, s a drogosok szigorú büntetését szorgalmazza, míg a harmadik megengedőbb, liberálisabb, s nem szól bele a másik életébe.

-Jól, s erre akarok válaszolni a könyvemmel, amikor felsorolom a legalapvetőbb modelleket. A könyvemben fontos, hogy bemutassam a Vatikán drogpolitikáját is, melyet úgy nevezhetünk: multidiszciplináris-erkölcsi-pasztrorális modell. Ez a modell figyelembe veszi az egyén, a közösség, a társadalom sérüléseit, a tudomány megállapításait. Az erőteljes társadalomkritika mellett ugyanakkor mindig a hívő ember az egyház pasztorális szempontjait állítja a középpontba. Hogy egy modellből mikor válik egy olyan lehetőség, mely egy jó folyamatot képes elindítani, az egy olyan dokumentum függvénye, melyet stratégiának hívnak. Magyarországon 2000 decemberében fogadta el a parlament a Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében c. határozatot. Ez a dokumentum a hazai drogpolitika elméleti és gyakorlati iránytűje. Az akkori kormány és országgyűlés a multidiszciplináris modellt fogadta el. Mindaddig, amíg az aktuálpolitika a kábítószer-kérdést eszközként használja fel, addig a szélsőséges modellek csak keményednek. Szakmapolitikai válaszoknak kell születniük, s azok mögé kéne az aktuálpolitikának beállni. Még az olyan, korábban keresztény országnak nevezett helyen, mint Olaszország is harcolnak egymással a különféle modellek követői. Csak az a modell vezet eredményre, amiben van egy egységes tudományos alap, és a kábítószer-probléma teljességére válaszokat ad.

-Mik az egyházi modellnek a főbb ismérvei?

-A legfontosabb az, hogy tudományos alapon álljon. A kábítószer-problémának minden szintjére valamilyen választ adjon. Tudjuk: az egyház álláspontja mindig a tanításokon alapul. Könyvemben megtalálható egy idézet az Egyház, kábítószer, drogfüggőség c. pasztorális kézikönyvből. Ez választ ad arra, hogy miért is kell az egyháznak foglalkozni ezzel a problémával. „Erkölcsi szempontból a kábítószer-fogyasztás nem megengedett, mert lefokozza az ember méltóságát. Ez az erkölcsi alapvetés nem jelenti azt, hogy ítéletet mondunk a kábítószert fogyasztó ember felett, aki szinte elkerülhetetlenül elveszíti szabadságát, menekülni akar ebből a helyzetéből. A pasztorális tevékenységet ezért megsokszorozott erővel kell végezni, hogy megszabadítsuk ezeket az embereket, kivezessük őket a kábítószer-függőség hálójából. A kábítószeresek gyakran olyan környezetben élnek, mely nem hagyja, hogy kiszabaduljanak a függőség gépezetéből.” Ahol az emberi méltóság megkérdőjeleződik, ott az egyháznak egészen biztosan van teendője. A szabadság elkerülhetetlen elveszítése pedig nem más, mint az ún. drogkarrier kiteljesedése. Az idézetben említett környezet nem csak a családi környezetet jelenti, hanem a makro-társadalmat is. A kábítószer terjesztés büntetéséről a vita már nemzetközi porondon zajlik. A lényeg: ne legyen az államok között egy olyan megosztott gondolatiság, ami azt eredményezi, hogy az egyik országban könnyebb a kábítószert előállítók működése, mint a másikban. Ebben is vannak veszélyek. Ilyen a drogháború, amikor az USA pénzzel, fegyverrel próbálja letörni az előállítást. Ez eddig nem járt komoly eredménnyel.

-Akik a büntetést szorgalmazzák, a drogfogyasztók és a bűnözés kapcsolatából indulnak ki. Valóban nem filléres dolog hozzájutni a különböző narkotikumokhoz. Ha már nincs otthon pénz, értéktárgy, akkor kézenfekvő, hogy elvesszük a másét…

-Valóban, létezik ilyen kapcsolat, de csak a kábítószerrel kapcsolatban hangsúlyozzák ki ezt a tényt. Gondoljunk vissza az elmúlt századforduló Magyarországára, s vizsgáljuk meg, hogy a különböző szenvedélyes magatartások milyen családi tragédiákhoz vezettek. Ezt a témát több regényben is feldolgozták. A dzsentrik lezüllését vizsgálva megtaláljuk a játékszenvedélyt, az alkoholfüggőséget és a prostitúció iránti vonzalmat. Először a családot rövidíti meg a szenvedélybeteg, majd utána másokét. Igaz, a családtag megrablása is bűncselekmény, hiába nem jelenti fel pl. egy szülő a gyerekét. Ezzel a problémával naponta találkoznak az ifjúságvédelemmel foglalkozó rendőrök és a gyermekjóléti szolgálatok munkatársai. Azért azt is vizsgáljuk meg, milyen család az, ahol egy tizenéves eljut egy szenvedélybetegség miatti bűncselekményig? Egy biztos, nem harmonikus. Nagyon sokszor egy tizenéves gyermek a családi problémák tünethordozója. Ezért a büntetőjog eszközei kevésnek bizonyulnak, fontos a komplex segítség a probléma kezeléséhez.

-Magyarországon létezik egy olyan egyesület, mely céljául elsősorban a könnyű drogok legalizálását, és minden drog dekriminalizálását tűzte ki. A média által híressé tett írók, zenészek, művészek nyilatkoznak arról, hogy a könnyű drogok nem ártalmasak. Mennyire tartja veszélyesnek ezt az akciót?

-Nem értek egyet teljesen sem ezen egyesület céljaival, sem azokkal, akik a legsúlyosabb büntetést szabnák ki a kábítószer-fogyasztókra. Mindkettő szélsőségre törekszik, ami nem jó, s nem segíti elő egy jó drogpolitika kialakulását.

-A kötet elején olvashatunk egy interjút Szabó János gödöllői káplánnal. 1989 előtt egyházi berkekben ő foglalkozott először a drogfogyasztókkal. Sajnos igen fiatalon elszólította a földről az Úr. Súlyos „szeretetsérülteknek” nevezte a kábítószereseket. Egyetért ezzel a megállapítással?

-Abszolúte, sőt! A könyv Miért segítsünk fejezetében található egy idézet II. János Pál pápától. „A Krisztus követésére elszánt ember kötelessége, hogy elvigye az örömhírt a szegényeknek, minden szegénynek, megkülönböztetés nélkül. A kábítószerfüggő ember a szeretet szegénye, mert nem tudja tisztelni önmagát és az életet. Rossz képet alakított ki magáról és a társadalomról.” Valóban, ha egy függővel beszélgetünk, az öngyűlölet és az önsajnálat vetekszik egymással. A prevencióban ezért fontos, hogy nagyon jól fel kellene készíteni a fiatalokat a szülői szerepre. Először hozzuk a saját családi mintákat, s ha abban negatívumok vannak, nagyon nehéz egy kamasznak úgy átalakulni egy olyan szülővé, aki csak a jót képes örökíteni. Ezért a legfontosabb, ha gyermekeinket abban segítjük, hogyan lehet jó szülővé válni.

-Mi teszi alkalmassá a vallási csoportokat a segítségnyújtásra? Mi az a plussz, amit az egyház adni tud, s mivel az orvostudomány, a pszichológia, vagy egy adott civil intézmény nem rendelkezik?

-Nem akarok általánosságokban beszélni, ezért inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a könyv végén található egy olyan tanulmány, mely egy olasz közösségnek a megszületését, majd abszolút egy európai szintű elfogadottságát mutatja be. Néhány civil és néhány pap úgy gondolta, hogy már elég abból, hogy a drogról csak beszélünk, s nem teszünk semmit a segítségnyújtást illetően. A legfontosabb az elfogadás-befogadás kérdése. Ahhoz, hogy ezt elérjük, nem szabad túlságosan misztifikálni a kábítószer-ügyet, ami szerintem egy a sok társadalmi probléma között. Az ön által említett plussz eredője az, hogy krisztusi magatartással viszonyul az egyház a kábítószer-használóhoz. Ezt követi a profizmus, a szakmaiság, majd az intézményesülés. Van egy olyan téveszme, mely azt mondja, hogy az egyház téríteni akarja a szenvedélybetegeket, holott a profin kábítószer-problémákkal foglalkozó katolikus közösségek lehetőségként ajánlják fel a megtérést. Egy ilyen közösségnek a célja, hogy a kábítószeres fogadja el saját magát, de az csak akkor lehetséges, ha őt is elfogadják, s szeretik. Ez nem egy „szirupos, rózsaszín, amerikai-filmes szeretetet” jelent, hanem azt, hogy egy csoportba, egy közösségbe befogadnak, el is fogadnak, s abban segítenek, hogy tudjak a változásra igent mondani. Ha emellett valaki hívővé is válik, az már a saját elhatározásából fakad.

-Ha már a „szirupos szeretetet” említette…Könyvében olvastam egy érdekes kifejezést: hamis együttérzés veszélye. Itt abból indulunk ki, hogy a kábítószer használók kultúrája sokak számára egyfajta egzotikum?

-Igen. Senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy segítővé váljon…Érdekes és megdöbbentő, hogy a szociális munkás hallgatók közül először a legtöbben kábítószer-problémával akarnak foglalkozni, majd a diplomához érve egyre kevesebben szeretnének ezen a téren dolgozni. A hamis együttérzés egy álságos dolog lehet. Ha valakit befogadnak egy közösségbe, de úgy, hogy –már gyógyultan is – mindig emlékeztetik arra: „egy feketebárány vagy, s a mi jóságunkat jelzi, hogy velünk lehetsz”, könnyen visszatérhet a kábítószer rabságába. Miről van szó? „Annyira jó vagyok, hogy lehajolok hozzád.” A könyv, és II. János Pál tanítása nem erről szól. Jézus sem hajolt le az emberekhez, hanem együtt élt velük, s úgy segített rajtuk. A megértés, és az elfogadás viszont nem jelenti azt, hogy mindent ráhagyok a szenvedélybetegre, mert a hamis együttérzésből kialakulhat egyfajta cinkosság is. Ha nem tudunk követendő, jó, vagy nemes eszményeket, erkölcsi értékeket hitelesen felmutatni, akkor segítésünk nem lehet hiteles, s ez vonatkozik az egyházi intézményekre, iskolákra is, ahol, -legnagyobb sajnálatomra – alig létezik a szenvedélybetegségekkel kapcsolatos prevenció. Félnek attól a problémától ami a kereszt(y)én iskolákat is érinti, érintheti. Nem jó válasz az, hogy a droghasználót kicsapjuk az iskolából. Az csupán a probléma lerendezését, s nem a megszüntetését jelenti. Ezért fontos, hogy a keresztény értékeket meg is élje egy katolikus iskola tantestülete, s példamutató magatartást gyakoroljon. Egy tizenéves pedig leginkább a szülői és a pedagógusi mintát követi. A kortársi is hat rá, de már egy másik fejlődési szakaszban.

-Nem az a megoldás, ha egy droghasználó diákot kicsapnak az iskolából, s II. János Pál pápa szerint sem jó, ha valaki azért, mert szenvedélybeteg, elveszíti állását. Most az „ördög ügyvédje” leszek. Ha egy vállalkozó szempontjait nézem, akkor neki az a célja, hogy a lehető legjobb szakemberekből a legtöbbet hozza ki. Ha valaki ezt szenvedélybetegsége miatt fékezi, annak először szól, majd , ha ez hatástalan, elbocsátja az illetőt, mert az a morált is tönkreteheti. Ez egy elítélendő vezetői magatartás?

-Nem hibáról van szó, hanem hiányosságokról és szemléletbeli problémákról. Ezért fontos a munkahelyi prevenció. Fel kell tenni a kérdést, hogy egy munkáltatónak érdeke-e az, hogy ha látja: egy kiváló beosztottjával komoly problémák vannak, akkor segítsen rajta. Egyáltalán van-e olyan kapcsolat főnök és dolgozó közt, hogy az előbbi szóba álljon a másikkal? Egy olyan őszinte beszélgetés, ahol lelki problémák is szóba kerülnek, nagyon sokat számít és megelőzheti a függőséget. Érdekes: kiderült, hogy azok a munkahelyek, ahol tréningeket tartanak, ahol ki lehet beszélni a problémákat, ott a hatékonyság növekszik.

-A könyvben részletesen ismerteti az Ottawai egészségfejlesztési chartát. Annak első pontja az egészség előfeltételeiről szól. „Az egészség alapfeltételei és forrásai: béke, lakás, oktatás, élelem, jövedelem, stabil ökológiai rendszer, fenntartható erőforrások, társadalmi igazságosság és egyenlőség. Az egészségi állapot javítása megkívánja ezen alapvető előfeltételek alkotta biztos alapot.”

-A chartát nem politikai okból idéztem, hanem a prevenció miatt. Abban akarunk segíteni, hogy a különböző oktatási intézmények a gyakorlatban tudják megvalósítani az Ottawai charta értékeit. Míg a dokumentumot nem is ismerik, addig nagyon nehezen tudunk előrelépni.

- Térjünk rá a játékszenvedélyre. Több olyan fiatalt ismerek, akik keresetük tekintélyes részét játékgépbe dobálja be. Tudja, hogy kicsiny esélye van a nyerésre, mégis…Itt is szeretethiányról van szó, vagy pedig olyan emberek ők, akik az élet területén vesztesek, s itt szeretnének nyerni?

-Ez egy óriási tévedés. Hihetetlen, de a játékszenvedély a veszteségre játszik. Azért játszik az illető, hogy a veszteséget megtapasztalja. Kialakul közben egy olyan érzület, melyben a remény és a reménytelenség „libikókázik”. Ki kell hangsúlyozni: a játékszenvedély is ugyanolyan függőségi tüneteket mutat, mint bármelyik szerfüggőség. Ha valakit eltiltunk a játékgéptől akkor pszichoszomatikus eredetű betegségek alakulnak ki nála. A „tiltásnak” csak akkor van értelme, ha az egyén önmaga jut el odaáig, hogy nem akar többé játékgépezni.

-Könyvében négy életinterjú is szerepel segíteni akaró papokkal. Megdöbbentő, hogy mennyi falba ütközik az, aki segíteni szeretne a szenvedélybetegeken. Férfiasan bevallom, a helyükben valószínű feladtam volna, s visszatértem volna egy nyugalmas plébániára…

-Ha a négy interjút elolvassa a kedves olvasó, akkor nagyon egyszerű gondolatokkal fog találkozni négy bonyolult életútról. Az interjúk arra is rávilágítanak, hogy szinte ragaszkodunk a saját tabuinkhoz. Amíg tabuként kezeljük –esetünkben- a papi alkoholizálást, a fiatalok kábítószer-használatát, addig ezeket a problémákat eltávolítjuk magunktól. Pont tabu-voltuk miatt. Ma már nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy a beszélgetésünk elején említett Szabó Jánost a ’80-as években még Lékai bíboros úr függetlenítette,s az egyik nem publikus megbízatása, a szenvedélybeteg papok rehabilitációjának megszervezése volt. Az, hogy ma Magyarországon a püspöki kar által támogatva létezik egy olyan intézmény, ahol szenvedélybeteg egyházi személyek rehabilitálódnak, egy óriási előrelépés, csak 20 évnek kellett eltelnie…Aminek viszont csak örülhetünk, hogy az intézményben olyan papok – köztük két interjúalanyom - is dolgoznak, akik a változás élő példái. Ez is egyfajta munkahelyi prevenció…

Medveczky Attila