|
 2008.01.18.
Összefüggéstelenségeim
Szorongva
gondolok arra, hogy még csak egy hét telt el 2008-ból, hátra
van tehát ötvenegy, ami egyet jelent a nemzet és minden polgára
számára ugyanennyi csapdával, átveréssel, és arányosan
kalkulálható szegényedéssel. Valójában nem tartok a jövőtől,
csak tényszerűen megállapítom róla, hogy aljas lesz, nem várhatok
tőle semmi jót. Még csak nem is neheztelek ezért, csendben
tudomásul veszem, mert megszoktam, hogy a jövő – a nekem,
mint magyarnak kiutalt jövő - az ilyen.
Van
valami egészen újszerű sivárság ebben a mai magyar létben.
Nem azonos az elmúlt korok szomorúságával, nem azonos a XIX.
század közepének spleenjével, végének elidegenedésével,
nem azonos a XX. század depressziójával és míszével: ez egy
egészen új dolog: nem azért reménytelen, mert deficitje van a
reményből, hanem azért, mert
nem tud a remény
létezéséről sem. Elfelejtettük, hogy lehet reménykedni. Miként
azt is, hogy lehet akarni, követelni, lehet tiltakozni, sőt: lángba
lehet borítani mindazt, ami ellenünk szerveződik. Elfelejtettük
saját méltóságunkat, 1222-őt, a kontinens első alkotmányát;
elfelejtettük 1568-at, Európa első vallási tolerancia-törvényét;
elfelejtettük 1956-ot, az első látványos szembefordulást a
sztalinizmussal; és bármily képtelenség: elfelejtettük már
1989-et is! Pedig micsoda tavasz volt az a tavasz, micsoda ígéretes
perspektívájú, rögmozdító újraindulása az ezeréves
nemzetnek! Magyarország otthon ül és nézi a tévét - néha
azt sem veszi észre, ha nincs bekapcsolva -, bámulja az új sztrádaszakasz
átadási ceremóniáját, és próbálja elhitetni magával, hogy
most ő gazdagabb lett egy új sztrádával. Pedig furcsa módon
egykoron, amikor még nem voltak sztrádák és völgyhidak a Kárpát-medencében,
csak sáros, szekérvájta, girbe-görbe, döcögős utak, az utazók
sokkal több reménnyel indultak el, mint, mi azt akár csak elképzelni
tudnánk.
Nagyszalonta 13 kilométerre, lovaskocsin 35 percnyire volt
Geszttől. Érthető, hogy a Szalontán lakó és írnokoskodó
Arany János rövid kapacitálás után igent mondott arra a nevelői
állásra, melynek ideje alatt a geszti nagy úr, császári és
királyi kamarás Tisza Lajos, és hitvese, gróf Teleki Juliánna
gyermekének, a 14 éves Tisza Domokosnak szellemiségét kellett
kibontakoztatnia. 1851 májusától októberéig, fél éven át
volt házitanító a legnagyobb magyar költő a geszti
uradalomban. Szállása a kastély parkjában egy apró házikó
volt. (Arany őszintén szerette tanítványát, aki kivételesen
tehetséges költői vénával volt megáldva, és ha 19 évesen
nem halt volna meg tüdővészben, gyaníthatólag ma, mint jelentős
lírikust emlegetnénk. Arany mindenesetre így gondolta.) Ezen hónapok
költői terméke egy vers (Domokos napra)
– a tanár ajándéka a tanítványnak -, amely minden Arany összesben
megtalálható. Ebből idézek:
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja…
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Miért érzem azt, hogy ma már nem ilyen a világ, ma már
nem ilyen szép, szabályos, őszinte, kézben tartható a sors,
mint 1851 nyarán lehetett? Miért érzem úgy, hogy minden szépsége,
emelkedettsége, igazsága ellenére is, Arany sorai számomra
most, itt a XXI. század elején érvénytelenek? Az ifjú Tisza
Domokos 35 percig zötyögött, míg Gesztről Szalontára ért.
Mi, az EU-s állampolgárok, autósztrádákon, völgyhídon
roboghatunk, megállás nélkül mehetünk a megszüntetett országhatárokon
– és mégis: elvettek tőlünk minden, de minden távlatot.
Tisza Domokos méltán hihette azt, hogy előtte a küzdés, előtte
a pálya, mert tényleg előtte volt. Én viszont tudom, hogy
semmi sincs előttem, előttünk. Mert néhány éve Magyarországon
minden út Őszödre vezet, de nem csak a politikai, de az ideológiai,
az egzisztenciális, és a reményt kereső összes benőtt,
gazlepte utak is ott érnek egyszer s mindenkorra véget. Velejéig
romlott hatalmi elitünk elérte azt, hogy Arany János ma már
nem érvényes.
Az ország szellemi állapota egyre jobban aggaszt. Aggaszt
az apróságok és a gimnazisták színvonalesése „az
iskolai integráció”miatt, aggaszt az egyetemisták gondja
a tandíj miatt, de aggasztanak esetenként a meglett korúak is.
Így például kifejezetten ijesztőnek találom az egyház által
1997-ben rehabilitált Bulányi György piarista szerzetes
nyilatkozatait. Gyűjtöm őket. Legutoljára néhány napja a Népszabadságban
produkálta magát. Bulányi emlékeztet engem bizonyos zsidó körök
múltba kapaszkodó, nosztalgiázó emlékezéseire a vészkorszakot
illetően, ugyanis éppen ő, aki olyan sokat szenvedett a pártállam
évtizedeiben most képes kijelenteni, hogy nagy rokonszenvet érez
a kommunizmus iránt, és ha lenne egy valódi marxista,
kommunista párt, ő bizony belépne, mert: „Rend akkor
lesz, ha meg tud valósulni az, amit a kommunizmus akart”.
Őszintén meglep, hogy a vasmiséjére készülő, 88 éves
egyházfi a polgárpukkasztó bonmot-k véget nem érő
adagolásával keveri össze a katolicizmust és az evangelizációt.
Világi ember vagyok, és protestáns, így sok közöm nincsen
Bulányi úrhoz, de mert szerepelget a világi médiumokban,
amelyeket olvasok, jogom van véleményt formálni róla. Véleményem
egy mondatba sűrítve ez: Bulányi György a maga Bokor-mozgalmával
és hajmeresztő nyilatkozataival, ugyanannyit ártott egyházának,
mint az ateisták.
Mondom tehát, szinte fenyegetően néz velem szembe 2008 díszsorfala:
február, március, április…november, december. Mindezt végig
kell élnem-küzdenem, méghozzá remény nélkül. Tényleg, mit
csináljon 2008 előszobájában, Magyarországon egy nemzeti
radikális, egy Szabó Dezső tanítvány, egy olyan valaki, aki máig
Adyt tekinti a legnagyobb magyar vátesznek? Ezeken járt az
eszem, amikor a megértő Tolsztoj segítségemre sietett Naplójának
egyetlen 1882-es bejegyzésével: „Vess, vess ember, bár
tudod, hogy nem te fogsz aratni. Az egyik vet, a másik arat. Te,
Lev Nyikolajevics, nem fogsz aratni. Vess, csak vess!… Így tehát
világos, az amit úgy cselekszünk, hogy nem látjuk a jutalmát,
s mégis szeretettel tesszük, bizonyára isteni. Vess, csak vess,
Isten felneveli, s nem te, ember, aratod le majd – hanem az, ami
tebenned így is vetni akar.”
Szőcs
Zoltán
|
