|
 2008.07.11.
Neve: Vörös Dany.
Foglalkozása: Cohn-Bendit
Egészen
felvidultam, miután elolvastam a Magyar Nemzet mellékletében
Lovas István interjúját régi ismerősünkkel, az örökifjú,
örökidealista, örökhaladó Daniel Cohn- Bendit-tel. És mert
nyilván vannak, akiknek elkerülte figyelmét ez az érdekes beszélgetés,
Lovas cikke nyomán örömmel harsogom világgá magam is:
camarade Cohn-Bendit – (alias Vörös Dany, aki most éppen nem
vörös, hanem zöld) – él, jól van, önmagát nem kímélve
dolgozik velünk és értünk! Daniel Cohn-Bendit az emberré lett
baloldaliságeszme azon megtestesülése, amely mindig nyüzsög,
a változó körülmények között látszólag mindig máson, de
valójában mindig ugyanazon: a trieri rabbi fia által papírra
vetett eszmerendszer – („Kísértet járja be Európát…”)
– globális megvalósításán. Tulajdonképpen ideológiai bűnöző
– (ha van háborús bűnös és politikai bűnös, akkor ilyen
miért ne lehetne?) –, aki az emberiség történetének legártalmasabb,
legtömeggyilkosabb, leggyűlöltebb mítoszát, a mindenütt
elbukott, de még halálában is emberiségellenes szocialisztikus
téveszméket terjeszti töretlenül és büntetlenül. Ugyanazzal
a garantált kiiktathatatlansággal, leállíthatatlansággal,
levakarhatatlansággal van velünk, miképpen Lenin a Mavzalejben,
akiről mindenki tudja, hogy élt, él és élni fog, mint Mao
egymilliárd kínai agyában, vagy Kádár elvtárs két és félmillió
magyar nyugdíjas nosztalgikus sóhajaiban és Gyurcsányra
leadott voksaiban. Vörös Dany ezúttal nem a fiatalság élén
halad a rombolásban, uszításban, a macskakő felszedésben, a
kirakatbetörésben és a gyújtogatásban, mert mindez már a múlt,
hanem, mint brüsszeli euróhonatya, az EP zöld frakciójának
megbecsült személyisége. Nem akárki: valaki. Ő született
valaki, valakiségre predesztinálta őt a sorsa: ha mérnök
lenne, orvos, író vagy művész, akkor is valaki lenne, mint
’68-ban Párizsban, mert ő úgy valaki, miként a néger
fekete: csináljon bármit, az marad. Ez a munka, az eurohonatyaság
nagyon illik hozzá, Cohn-Bendit ugyanis vitathatatlanul maga a
nemzetköziség: hogy egy bizonyos hon – például szülőhazája,
Franciaország vagy valóságos hazája, Németország - honatyája
legyen, számára szűk, méltatlan, nacionalista-gyanús feladat
lenne, de eurohonatyaként az európai integrációért, az euro-
atlanti konvergenciáért, a globalista eszmékért, sőt, a
nemzeti eszme ellenében, a multikulturalizmus diadaláért tenni
minél többet, ez az ő igazi hivatása. Az interjúban is
pattog, ítélkezik, cáfol és helyretesz, ellentmondást nem
ismerve mond ki szentenciákat. Ó, igen, Dany még mindig a régi!
A Magyar Nemzet fotót is közöl róla, amihez külön gratulálunk.
Ugyanis vannak emberek, akik nem fotogének, és vannak, akik túlzottan
azok, már-már az indiszkréció határáig. Cohn-Bendit is
ilyen: ez a szenzációs kép, ez a gyűrött öltöny, ez a
testtartás, ez az arc, ez a saját fejét simogató zavartság,
az egész ember üressége, amit intellektuális bohóckodással
próbál leplezni, mindent elárul róla. Mondom: mindent. Én már
nem kérek tőle életrajzot, családtörténetet, személyi
adatokat, ugyanis hála ennek a képnek, mindent tudok róla - ami
lényeges. Cohn-Bendit nagyon jópofa ember. Azzal a kikötéssel
adott interjút Lovasnak, hogy 1968 Párizsáról nem kérdezheti
őt, mert „már nagyon unja a témát.” Pedig ugye az éppen
40 éves évforduló megkerülhetetlenné teszi az erről való
faggatózást. Elképzelem magamban, hogy 1888-ban vagyunk, és az
idős Kossuthtot felkeresi turini lakásán a Pesti Napló
valamelyik tekintélyes munkatársa, de Kossuth csak azzal a feltétellel
fogadja, hogy bármiről, csak 1848-ról ne kérdezze, mert ő azt
már veszettül unja. Esetleg képzeljük el, amint 1996- ban, a
forradalom 40. évfordulójáról szeretné valaki meginterjúvolni
Pongrácz Gergelyt, aki megtagadja a választ, mondván, bármi másról
kérdezhet, csak erről ne – uncsi. Cohn-Bendit természetesen
nem következetlen, csak halad a korral, ugyanis felismerte, hogy
„A világ változott meg. És így a világról alkotott nézeteim
is. Teljesen mások a mai problémák. … Új problémákra pedig
új válaszokat kell adni.” Lenin sem mondhatta volna szebben,
Apró Antal sem. Az akkor volt elvtársak, most meg most van. Én
persze, aki nem rendelkezem azzal a széles látókörrel, és
felhalmozott tapasztalattal, mint Vörös Dany, nem nagyon vagyok
képes meglátni azt a nagy különbséget 1968 és 2008 között,
leszámítva persze, hogy negyven évet öregedtem. Szerintem
ugyanis, ami ma van (globalizációs folyamat, pénzügyi válságok,
európai integráció, az USA agresszívvá válása, Izrael példátlan
nemzetközi befolyása stb.), minden éppen akkor, 1968- 1970 körül
kezdődött el. Hogy Cohn-Bendit miféle új problémákat vél látni
maga körül, amiket 1968-ban nem láthatott, elképzelni sem
tudom. Azt viszont tényként állapíthatjuk meg, hogy a nagy
doktríner ismeri a dogmafejlődés tanát: ő maga mondja, hogy a
világról alkotott nézetei megváltoztak. Na már most, ha egy lényegében
változatlan világban az én világfelfogási módom változik,
akkor hogyan maradhatok mégis konzekvens egykori önmagamhoz? Szívesen
megkérdezném Danytól, de tartok tőle, nem lesz alkalmam rá.
Érdekes módon, 1996-ban, amikor a 4 millió francia voksát maga
mögött tudó Front National nemzetközi konferenciáját
tartotta Strasbourgban – Csurka István is ott volt – a nagy zöld
képviselő élére állt a baloldali csőcselék tiltakozásának:
törtek-zúztak, autókat borogattak fel, és gumiabroncsokat égettek,
melyeknek mérgező füstje belengte az Európai Parlament környékének
utcáit. A zöld képviselő úgy tűnik, pillanatokon belül bevörösödik,
ha elvi harcról van szó. Cohn-Benditnél a zöldség csak álca,
amely a lényeget, az egyre kevésbé szalonképes vöröset van
hivatva takargatni. A 2002-es magyar parlamenti választások előtt
– az ún. Centrum Párt vezérének, Kupa Mihálynak a meghívására!
– Budapestre érkezett, és hangerőt, energiát nem kímélve
uszított a „szélsőjobb” Fidesz-kormányzat ellen, felvázolva
egyben az egyetlen megoldást is: kormányváltás kell. A dolog
bejött. Emlékeznek még Medgyessyre és az ő hátán a
politikai életbe besettenkedő Gyurcsányra? Még ennek az évnek
a nyarán európai kampányt szervezett, hogy a haladó, minden
nemzetitől irtózó értelmiség egy emberként tiltakozzon a
korszak legnagyobb ideológiai rákfenéje, a populizmus ellen.
(Magyar részről is aláírták, akik számítottak: Göncz Árpád,
Konrád György, Esterházy Péter stb.) Az idén – gyanítom,
Cohn-Bendit úr legnagyobb bánatára – a Biblia éve van. Erre
való tekintettel, havonta egyszer részt veszek egy baráti kör
bibliai beszélgetésein. Legutoljára Márk evangéliumának ama
bizonyos magától növő vetéséről volt szó: „Úgy van az
Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe,
és alszik és felkel, éjjel és nappal, a mag pedig kisarjad és
felnő, maga sem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először
sarjat, azután kalászt, majd érett a szem a kalászban! Amikor
pedig engedi a termés, azonnal nekiereszti a sarlót, mert itt az
aratás.” A kétezeréves példabeszéd arra biztat, hogy ne féljünk
az élettől, hagyjuk nyugodtan történni a dolgokat, mert azok
maguktól – (értsd: Isten transzcendens felügyelete alatt) –
végbe fognak menni. Nekünk hinnünk kell a sorsot és alázatosan
szolgálni az életet. Más dolgunk nincs. Na éppen ez az, amit
nem tudnak elviselni az újszövetségi írásokban amúgy sem túl
járatos Cohn-Benditek. Őket irritálja a magától növő vetés,
a spontán, a tőlük független, a rájuk fittyet sem hányó, a
saját öntörvényeihez ragaszkodó és azt követő világ. Ők
kiválasztott emberek és szeretnék előírni a vetésnek, hogyan
nőjön, hogyan ne nőjön. Az a vetés pedig, amely mégis magától
nő, azaz a Teremtő előírásai szerint, szemükben gyanús, szélsőséges,
irtandó, káros gyom. Populista gyom. Vörös Dany számára most
„a világon a legfenyegetőbb az egyenlőtlenség”. Mert ő
mindig tudja, hogy éppen mi a legfenyegetőbb a világon. És
harcol ellene. Igazi forradalmár, olyan Lenin-típus, aki élt,
él és élni fog. Sokért nem adnám mindenesetre, ha már ő is
beköltözne végre a maga jól megérdemelt, megszolgált
mavzalejébe. Csend lenne végre.
Szőcs Zoltán
|
