|
 2008.07.11.
Keresnünk kell a mindkét fél számára megfelelő megoldásokat
A
Katolikus Rádió Magvetés – hitéletünk krónikája című műsorában
Orosch János nagyszombati segédpüspök nyilatkozott a szlovák-magyar
kapcsolatról, a két nép kiengesztelődéséről. Az elhangzott
interjút szerkesztett változatban adjuk közre.
– A szlovák–magyar imanapon a szlovák püspöki kart Orosch János
nagyszombati segédpüspök képviselte. Püspök úr, hogyan látja
az elmúlt két év kiengesztelődését, amióta a két püspöki
kar vezetője aláírta a kiengesztelődés levelét?
– Harminc éven keresztül működtem magyar egyházközségekben
Felvidéken, Szlovákiában és az egész működésem alatt nem
tapasztaltam semmilyen szeretetlenséget vagy feszültséget a
magyarok és a szlovákok között. Aztán 1989 után a helyzet
megváltozott Magyarországon is, nálunk is, és akkor felmerültek
bizonyos nehézségek, problémák. Főleg akkor, amikor létrejöttek
a mozgalmak és pártok, és bizonyos konkrét pártok képviselői
között voltak feszültségek. Most is, amikor létrejöttek az
új egyházmegyék, szintén azt mondhatom, hogy bizonyos értelemben
megoldódott a probléma. Igaz, hogy mindenkinek, nekem is voltak
személyes elképzeléseim az egészről, de nálunk a katolikus
egyházban tudnunk kell. „Roma locuta, causa finita”. Ez
annyit jelent, Róma beleegyezésével, a Szentatya aláírásával
megoldódott a probléma, és most el kell fogadnunk a jelenlegi
helyzetet, olyannak amilyen, és ebben a helyzetben keresnünk
kell olyan megoldásokat, amelyek mindkét oldalon megfelelőek
lennének.
– Püspök úr, Ön magyar és szlovák is. Édesapja magyar, édesanyja
szlovák. Hogyan éli meg ezt a kettős identitást?
– Mindig azt mondom, hogy pozsonyi vagyok. A pozsonyiak
tudják, hogy mit jelent ez. Lehet, hogy azoknak a szlovákoknak,
akik például Zsolna környékén élnek, és azoknak a
magyaroknak, akik Zalaegerszeg környékén élnek ez furcsán
hangzik, de nálunk ez teljesen normális. Olyan egyházközségben
is működtem, ahol horvátok is vannak, Úrnapi körmenetkor a négy
oltár szét volt osztva úgy, hogy az egyiknél németül, a következőnél
horvátul, harmadiknál magyarul, a negyediknél szlovákul imádkoztunk
és énekeltünk. S ez nem négyes identitás. Az én anyanyelven
szlovák, mert édesanyám szlovák, de a nagymamám, az édesapám
magyar és ott nőttem fel közöttük. Persze, ilyenkor azt kell
mondani, hogy egyik nyelven sem beszélünk tökéletesen, de ez
sem számít nagyon. Mára megváltozott Pozsony képe is, de élnek
még azok az igazi régi pozsonyiak, akik még betartják azt,
hogy kávéházban németül beszélgetnek egymással, borozóban
magyarul és piacon szlovákul, de ez természetes nálunk, úgyhogy
ebben nem látok semmilyen különlegességet.
– Az, hogy Ön eljött Szentkútra, azt jelenti, hogy fontosnak tartja
a közös imádságot és a zarándoklatot.
– Nagyon fontosnak. Én itt nem messze működtem Busán,
egy Nógrádszakál melletti faluban, amely már szlovák oldalon
van, és elég gyakran jártam ide, annak idején fiatalokkal. Ott
is voltak az egyházközségünkben szlovákok, magyarok, együtt
jártunk ide, akkor is együtt imádkoztunk. Most visszaemlékezve
azokra az időkre, úgy érzem, hogy nem változott semmi. Imádkozunk,
együtt élünk, szeretjük egymást, és hogyha vannak is olyan
politikusok, képviselők, akik szeretnének ebből profitálni, hát
ez már más lapra tartozik. Ez már nem annyira a keresztények,
hanem inkább a politikusok dolga.
Az interjút Zimányi Ágnes készítette.
( Forrás:Magyar Kurír)
|
