vissza a főoldalra

 2008.07.13. 

A legnagyobb ajándék: a hit

Beszélgetés Pregitzer Fruzsina színművésznővel

– Édesapja majdnem nyolc évet töltött a Gulágon. Milyen váddal vitték oda?

– 1946-ban joghallgatók és cserkészek egy csoportja szervezkedni kezdett az új hatalom ellen. Visszanézve, talán szervezetlen akció volt. Olaffson Placid atya volt a cserkészparancsnoka édesapámnak. Lelepleződtek; így édesapámat hazaárulás és egyéb vádak alapján ítélték el a többiekkel együtt.

– Szabadulása után zaklatták az itteni hatóságok?

– Lehet, de édesapám nem beszélt erről. Annyit tudtunk, hogy orosz fogságban volt. Ennek ellenére a szűk családban soha nem szidták az oroszokat. Édesapám – aki szabadulása után orosz nyelvű rádióelektronikai könyveket is olvasott – különbséget tett az orosz nép és a gyilkos ideológia között. A mai napig is nagy tisztelője és rajongója az orosz kultúrának és tudománynak. Azt mondta: a Gulágnak köszönheti, hogy jobban megismerte Csajkovszkij és Dosztojevszkij műveit. Jól tudott hegedülni, s ez mentette meg az életét; a börtönzenekarban muzsikálhatott.

– A zene tartotta benne a lelket?

– Elsősorban a hit adott neki erőt, másodsorban a muzsika. Azt is tudjuk, milyen összetartó ereje van az együttmuzsikálásnak.

– Mi a legnagyobb ajándék, amit szüleitől kapott?

– A hit.

– Ezt az ajándékot próbálja meg továbbadni kisfiának?

– Igen, mert ez a legtöbb, amit adhatok neki. A tudást az iskola is beleplántálhatja. A hit által csak gazdagodhatunk. Pénzünket elvehetik, kisemmizhetnek minket, de a hit egy egész életre megtartó erőt ad. Aki hisz, az soha nem lesz egyedül a világban.

– Budapesten, a Radnóti Miklós Gimnáziumban tanult. Már középiskolás korában elhatározta, hogy színésznő lesz?

– Eleinte balerina akartam lenni. Édesapám azt szerette volna, hogy leányai muzsikával foglalkozzanak. Ezért nagyon sokáig a színpad számomra a balettet jelentette. Később rájöttem, hogy alkatom nem teszi lehetővé a balettozást. Általános iskolában és a gimnáziumban kezdtem el szavalgatni nagyszerű tanáraim biztatására. Nagyon sokat köszönhetek Zsuffa Zoltánné Zsóka néninek, aki magyartanárom volt. Akkoriban kiváló tanárok dolgoztak a Radnótiban. Vérbeli pedagógusok voltak. A színházzal nyolcadikos koromban „fertőztek meg”. A színjátszókör vezetője, Bársonyné Vera néni egy csodálatos Karinthy-műsort rendezett. Ekkor lett a kedvencem Karinthy Frigyes, s ekkor vettem részt először egy igazi kulturális csapatmunkában. Sajnos Karinthy Frigyes munkásságát a nagyközönség nem ismeri teljes egészében. A Tanár úr kérem, és az Így írtok ti című munkáin kívül még nagyon sok megrendítő művet alkotott, pl. ilyen az egyik kedvencem, a Reformnemzedékhez c. poémája. A mostani előadóestembe éppen ezért szerkesztettem bele – a nézők legnagyobb csodálkozására – ismeretlen Karinthy-műveket.

– Érettségi után nem vették fel a Színművészetire, hanem a Nemzeti Színház Stúdiójába került. Ott Bodnár Sándor, Simon Zoltán és Tatár Eszter avatták be a szakma rejtelmeibe. Visszatekintve: ez az egy év ért annyit, mint a főiskola egy adott esztendeje?

– Amit tudok a színjátszásról, azt főleg az ön által felsorolt tanároktól tudom. A Nemzeti Stúdiójában lett pontos fogalmam arról, hogy mi a színész technikája, mert a Színművészetin erről már nem esett szó. A főiskolás évek alatt leginkább egymástól tanultunk, s próbáltunk alkalmazkodni egymáshoz. De ne legyünk igazságtalanok: nagyszerű tanáraink voltak. Nádasdy Kálmán és Gáti József nevét emelem ki. Utóbbi a beszédtanárom volt. Egy-egy sikeres előadóestem után mindig hálás szívvel emlékszem rá vissza. Akkoriban más volt a Színművészeti, mint jelenünkben. Sokkal nagyobb volt a békesség, a másikkal való törődés és a kölcsönös odafigyelés. A tanároknak több idejük volt a növendékkel foglalkozni. A főiskolával kapcsolatban azonban a mai napig egy – főleg a Nemzetiben eltöltött évek alatt tapasztalt – erős hiányérzet él bennem: alapvetően nem készítettek fel a szakmai életre, nem fejlesztették az állóképességünket. Már a diploma megszerzése előtt szerződtettek a Nemzeti Színházhoz, de sajnos a teátrummal kapcsolatos reményeim nem váltak valóra. Azért adódtak szép feladatok. És persze szívesen emlékszem vissza arra, hogy a budapesti Játékszínben gyönyörű előadásokban lehettem benne. A Játékszín mellett a szinkron és a rádiózás tette teljessé szakmai életemet. Kiemelem: soha nem élek a múltban. Nem mondom azt: ez kár volt. A múlt kapaszkodóit és buktatóit adta az Isten ahhoz, hogy meg tudjak felelni a belső és külső elvárásoknak.

– Úgy tudom: a főiskolás évei alatt ismerkedett meg Mezei Máriával.

– Nem, hanem negyedikes gimnazista koromban. Nemcsak az iskolában, hanem a templomban, misék alatt is szavaltam. Az egyik hittanos társam hívta fel a figyelmem Mezei Máriának a Vigíliában folytatásokban megjelent Valamit hoztam a hegyekből című írására, melynek elolvasása után elhatároztam: lesz, ami lesz, felkeresem a művésznőt. Levelet írtam neki, s ő a válaszában meghívott a lakására. Többször vendégeskedtem nála, s mielőtt eltávozott tőlünk, meghagyta férjének, hogy kísérje figyelemmel pályafutásomat.

– Igaz, hogy először vidéken, vendégként próbálhatta ki magát nagyobb szerepekben?

– Igen. Miskolcon megkérdezték tőlem: mit akarok játszani. Azt feleltem: O’Neill Boldogtalan holdjában Josie Hogan szerepét. Nem szerződtem le akkor Miskolcra, így még maradtam Pesten 1990-ig. 1989-ben Csiszár Imre, az új igazgató azt mondta nekem: te egy potenciális Ilma vagy. Ezek után meghívta az egyik kolléganőmet a Csongor és Tünde Ilmájára. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntettem: fel kell állni. Ekkor sokan mondták nekem: na végre, hogy eljössz a Nemzetiből, s valamit kezdesz az életeddel.

– Miért pont Nyíregyháza felé váltott? Eger után tán a szabolcsi megyeszékhely az, melynek színházi életéről a fővárosban alig lehet hallani.

– Alig??? Most kaptuk meg a legjobb társulat kitüntetését a POSZT-on, s folyamatosan jelen vagyunk Budapesten, a Vidéki Színházak Fesztiváljain. Amennyire közvetlenül képes vagyok megítélni, a Móricz Zsigmond Színház tényező lett és társulatunknak nagyon jó összetartó ereje van. Ráadásul egy olyan korban, amikor a kultúra szerepe teljesen átértékelődött. Szerencsére nagyon sok fiatal rendező dolgozik a színházban, így az én „érő alkatom” nem lustulhat el.

– Miért pont Nyíregyháza?

– Egyszer az egyik színészkollégámmal a Nemzetiben olvastuk, hogy Nyíregyházán pályázni lehet az igazgatói posztra. Megkérdeztük Schlanger Andrást, aki akkor a Radnótiban játszott, hogy nem akar-e pályázni, mert ha igen, akkor mennénk vele. Végül is nem igazgatóként, hanem művészeti vezetőként ajánlott nekem szerződést Nyíregyházára. Mielőtt odakerültem volna, nagyon leegyszerűsített, pesties, szemellenzős, sztereotip képem volt hazánknak erről a fertályáról: homok, alma, cigány és a színház, ez utóbbit mi fogjuk csinálni – gondoltam akkor. Ilyen gondolattal keltem útnak. S most 18. évemet töltöm lent színészként. Feladatomnak érzem, hogy munkámmal, s azzal, hogy itt vagyok, segítsek megváltoztatni a térségről kialakult képet.

– Tudjuk, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg nem tartozik a leggazdagabb megyék közé. Az emberek pedig először a kulturális javak fogyasztásáról mondanak le. Mi a küldetése ebben a helyzetben a Móricz Zsigmond Színháznak?

– Ha olcsóbb, szinte csak jelzésértékű díszlettel, de akkor is működnie kell a színháznak, melynek tagjai missziós feladatot látnak el. Ha hívnak, még a legkisebb településre is el kell mennem az előadóestemmel, még akkor is, ha csak az útiköltséget tudják fizetni. Előfordult, hogy néha kis kerámiákat, vagy gyümölcsöt kaptam „fellépti díjként”. Elmondhatjuk: Déryné időszakához tértünk vissza.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy aki ma felelős művész akar lenni, annak nagyobb súly van a vállán, mint Dérynének. Megmagyarázná ezt a kijelentést?

– Akkor a magyar nyelv létéért küzdöttek. Most az a feladatunk, hogy az igaz – de elhallgatott, elfeledett –, magyar, keresztény értékek ismét közkinccsé váljanak. Egy sekélyes kultúra ellenében kell igazi értéket megfogalmaznunk. A kereskedelmi médiában olyan sorozatokkal, műsorokkal bombáznak minket, melyek nem késztetnek gondolkodásra. Egy vershez, egy drámához viszont már másféle szellemi erőket kell mozgósítani, mint a tv-kben látott képsorok befogadásához, de erre jelenünkben kevesen hajlandóak. Ha nem teszünk ez ellen valamit, akkor el fogunk felejteni gondolkodni. Ezért nehezebb a dolga korunk művészének.

– 1990-ben állította össze első előadóestjének anyagát. Ennek a produkciónak nem is Magyarországon volt a bemutatója, hanem Erdélyben. Miért?

– Abban az évben ment tönkre egy fontos erdélyi kapcsolatom. Vőlegény és mennyasszony voltunk, de nem lett belőle semmi. Ekkor Szávai Géza író barátom azt mondta nekem: most kimégy Erdélyt önmagáért megszeretni, s nem egy pasas miatt megutálni. Az alapgondolat: míg mások gyógyszer-, ennivaló- vagy könyvsegélyt visznek ki Erdélybe, addig én egy előadói esttel fogom járni a vidéket adomány gyanánt. Szávai Géza segített nekem összeállítani azt a produkciót, mely Nagy Gáspár egyik költeményének címe alapján Táncreakciónak lett elkeresztelve. A Méta együttes tagjai pedig az összekötő népdalok kikeresésében voltak segítségemre. Erdélyben két hónapon keresztül harminchét előadást tartottam. Szándékosan olyan, kevésbé ismert anyagot raktunk össze, ami nem „jól hangzó”, eleve sikert arató költeményekből állt. Miért? Arra voltam kíváncsi, hogy kellek- e, mint művész, hatok-e rájuk.

– Később a Táncreakció átalakult. Más címet is kapott az est. Miért?

– 1993-ban kaptam meg a Domján Edit-díjat. Minden kitüntetett felajánlja a Domján Alapítványba egy előadóestjének bevételét. Ezért arra gondoltam, hogy a Táncreakciót az idő, s saját magam változásaihoz képest átszerkesztem. A dátum: 1995. A Móricz Zsigmond Színház igazgatója Verebes István volt, aki az Uram, nem látta Magyarországot? c. estemet – amivé a Táncreakció változott – felkarolta, és repertoárdarabot csinált belőle.

– A 100 éves Nyugat folyóirat előtt a Nem viccelek, csak játszom! c. előadóestjével tiszteleg. Azt írja a műsorról: „mulassanak jól, és vegyék véresen komolyan!” A díszletek és a jelmezek pedig a századforduló kabaréjának világát idézik. Megfér egymással a véres komolyság és a kabaré?

– Olyan nevetésben hiszek, ami mögött tudom, hogy nem csak humor van, hanem elcsöndesülő gondolkodás. A műsorban pl. van egy olyan Karinthy-írás, ami humorral indul, de a végét elcsukló hanggal bírom csak elmondani. Boldognak és kivételesnek mondhatom magam, mert ezzel az esttel megvalósult az egyik legszebb álmom. Az évad elején kezdtem el gondolkodni ezen. Kísérőnek felkértem egy fantasztikus muzsikust, zongoratanárt, Tamás Attilát, aki az est folyamán nem csak passzív zenészként van a színpadon. Megkértem az egyik kollégámat, Olt Tamást, hogy a kiválasztott műveket fűzze rá egy „dramaturgiai szálra”. Tamás kiváló ötlete, hogy a versek és a dalok segítségével játsszam el, hogy egy színésznő miként éli meg a színházban az első ügyelői figyelmeztetés és a színpadra lépés közti időszakot. Már évek óta foglalkoztat engem, hogy a méltatlanul elfelejtett sanzonokat, versfeldolgozásokat előadhassam. Ezek a sanzonok ma nincsenek benne a köztudatban, pedig óriási kincsekről van szó. Hiszek abban, hogy a szerelemről, az őrületről, a háborúról és a mindenségről a közönségnek is valami hasonló jut az eszébe, mint nekem. Műsoromban a tizenhárom sanzonon kívül Ady-, Juhász Gyula-, Kosztolányi-, Móra Ferenc- és Szép Ernő-műveket adok elő, és a kedvencem, Karinthy Frigyes sem hiányozhat a sorból.

– Hogyan viszonyul a kritikákhoz?

– Attól függ, hogy ki mondja, vagy írja. Főleg kollégáim kritikájára adok. Az, hogy a különböző érdekeket képviselő lapok szerzői mit írnak rólam, már kevésbé érdekel.

– Miután kisfia, Farkas megszületett, három évig nem lépett színpadra. Nem mondták önnek: miért adja fel a színpadot a gyerek érdekében?

– De mondták! A kisfiam miatt egyes programokra nem mehettem el, nem űztem a szakmámat, de mégsem azzal törődtem, hogy miről maradok le. Tudom: egy színésznőnek a gyereke mindenképpen hátrányos helyzetű, hiszen keveset lehet vele az édesanyja. Nagyon csúnya és prózai dolgot fogok mondani, de ezzel a három évvel egy kicsit előre tudtam törleszteni. Másik oldalról: az első három év az az időszak, amikor egy édesanyának a gyermekébe el kell ültetnie az érzelem és az értelem magvait. Azt mondtam: igenis, van időm, hogy megfigyeljem: kisgyermekem miként csodálkozik rá világunk egy-egy részletére. Nincs az a szerep, az a siker, ami fölér ezzel az élménnyel.

– Nem okozott kellemetlenséget, hogy nyíltan felvállalta politikai elkötelezettségét?

– Nem politikai elkötelezettségről van szó. Nem politizálok, hanem a keresztény és magyar hagyományt és értékeket képviselem. Lehet, hogy ért emiatt kellemetlenség, csak éppen nem vettem észre. A Jóisten kegyelméből főleg a felém áramló jóságot és a simogatásokat érzem, míg a rosszat kevésbé. A bátorság és a szeretet lelkét adta nekünk az Isten, s erre próbálom rávezetni a magam eszközeivel közönségemet.

Medveczky Attila