vissza a főoldalra

 2008.07.25. 

Egy univerzális tehetség

Beszélgetés Pándy Piroska operaénekesnővel

– Zeneszerető családban nőtt fel?

– Igen, otthon nagyon sokat énekeltünk. Hangi adottságomat édesanyámtól örököltem. Igaz, ő már súlyos beteg, de még mindig nagyon szép hangja van. A régi brigádkirándulások közkedvelt énekesnője volt, ezért Gencsi Sárinak becézték. Édesapám pedig a bányászzenekarban pozánon játszott. Sajnos őt tizenhárom évvel ezelőtt veszítettem el. A BM Szimfonikus Zenekarral volt egy bérletes koncertem, melyen Richard Strauss Négy utolsó énekét kellett énekelnem. S pont aznap halt meg édesapám. Sajnos senkit nem találtam, aki elvállalta volna helyettem ezt a fellépést.

– Amikor a 10 éves Pándy Piroskától megkérdezték: mi leszel, ha nagy leszel? – mit felelt rá?

– Eredetileg tornatanárnak készültem, és a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium testnevelés tagozatán tanultam. Zenei tanulmányaim mellett aranyjelvényes sportoló voltam, jól atletizáltam, így előfelvételit tehettem volna a Testnevelési Főiskolára. Sajnos egy csúnya sérülés – egy éven belül kétszer műtötték meg a Sportkórházban a bal térdemet – meghiúsította gyermekkori álmom beteljesülését. 1980-ban, már énekes produkcióval vettem részt az Országos Diáknapokon, ahol a döntőbe kerültem, s első helyezést értem el. Sapszon Ferenc karnagy úr volt a zsűri elnöke. Akkoriban a salgótarjáni zeneiskolában tanított Guthy Éva tanárnő, aki sok ígéretes tehetségnek segített az érvényesülésben. Addigra már három zeneiskolai osztályból volt meg a bizonyítványom, de ez nem volt elég a konzervatóriumhoz. Így egy év alatt kellett elvégeznem még három esztendő anyagát. Nem volt egyszerű, de sikerült. 1981- ben bekerültem a budapesti konzervatóriumba, igaz, kellett hozzá Sapszon Feri bácsi ajánlása. A zenei szakközépiskolában találkoztam egy kiváló korrepetitorral, Kármán Gyuri bácsival, akitől a legtöbbet tanultam, s nem csak zenei téren. Akinek szintén sokat köszönhetek – sajnos ő sincs már köztünk – egy nagyon jó pedagógus: Vályi Éva. A helyes hangtechnikát sajátítottam el nála, így hála neki: a hangom megőrizte homogenitását és még mindig nagyon jól szól. A helyes hangtechnika az oka annak, hogy már fiatalon nagy szerepeket kaptam. Remélem, azért még a Jóisten kegyelméből újabb szerepek is várnak rám.

– A nagy szerepek először a Fővárosi Operettszínházban találtak rá művésznőre.

– Ezért hálával tartozom a színház két híres rendezőjének, Seregi Lászlónak és Vámos Lászlónak. Amikor bekerültem a Fővárosi Operettszínházba öt primadonnája volt a társulatnak. Ezért a szólista karkötelezettséggel státuszt kaptam. Tehát kóristaként dolgoztam, mikor megkaptam a Mosoly országa női főszerepét. Közben sok darabban volt egyegy mondatos szerepem a kórusban való éneklés mellett. Ez számomra –kezdetben még nem volt megalázó, mert a szakmát ott tudtam igazán megtanulni.

– Miért intett búcsút a Nagymező utcának?

– Keszler Pali bácsit Németh Sándor követte az igazgatói székben. Ő közölte velem: nem kívánja megváltoztatni a státusomat. Nem vagyok egy köntörfalazó típus: ez a kijelentés számomra megalázó volt. Hétköznap a kórusban kellett volna énekelnem, majd hétvégén készenlétbe állnom, hátha az egyik nagy primadonna megbetegszik. Volt is olyan hétvégém, mikor három Mosoly országát énekeltem le. Erről a Lehár-operettről tudni kell: igényes és már-már Puccini-szintű és nehéz zenemű. Ezek után jól tudtam, hogy mennyit érek. Erre sokan azt mondják: nagyképű vagyok. Mindig azt felelem az ilyen vádaskodásra: egy kis faluból, Baglyasaljáról, Salgótarján peremkerületéről jöttem, s azt nevelték belém, hogy sose alázkodj meg, s ne keresd azt a társaságot, ahol nem becsülnek meg.

– Ezt követte az Interoperett, majd a németországi sikerszéria.

– Elénekeltem – németül – az operettirodalom összes nagy főszerepét, s nem csak egyegy alkalommal. A Denevér Rosalindáját majdnem 3000 alkalommal énekeltem el. A Víg özveggyel debütáltam 1995-ben a hannoveri Theater am Aegi-ben. Ott ismertem meg azt a rendezőt, aki 1996-tól a hofi opera intendánsa lett. Ő megígérte nekem: ha lesz rá alkalma, akkor szerződtet engem. Betartotta az ígéretét, így lettem 1998-tól két évig Hof város operájának vezető szopránja. Németországban sosem éreztem magam kiközösítve. Sőt, ha valahol meghallgatás volt, még az „ellenérdekelt” kolléganők is biztattak, hogy én is próbálkozzam meg a szereppel.

– Magyarországon mégsem hívták operettelőadásokra.

– Itthon utoljára a Cigányszerelemben Ilonát alakítottam. Azóta sem volt rám szükség. Mégsem vagyok elégedetlen, mert nagyon sokat szerepeltem külföldön. Előfordult, hogy Németországban, egy szezonban 38-42 alkalommal énekeltem el az Álarcosbál, a Traviata vagy az Aida szoprán főszerepét. Olyan világsztárokkal léphettem színpadra, mint Placido Domingo, vagy Giorgio Aristo. Utóbbival 38 alkalommal léptem fel a hofi operaház színpadán Verdi Traviátájában. Amikor először felkínálták nekem a Traviata főszerepét, kissé megijedtem, mert nem voltam egy vékony alkat. Felhívtam Németországból Vályi Évát, aki megnyugtatott: a hang számít, s ne törődjek vele, hogy a cérnavékony énekesnők vannak divatban. Rendezőm pedig azt mondta: nem kell magának lefogyni, hanem egy jó ruha szükséges. Nagyon jó kritikákat kaptam. Ennek tudható be, hogy meghívtak a pesti Operaházhoz; itthon is énekeljem el a Traviatát. Előtte csak hitegettek. Nagy szerencsém volt, hogy Medveczky Ádám volt az előadás dirigense. Számomra a Medveczky név egy világszínvonalat takar – s ezt minden elfogultság nélkül, s nem az interjú miatt mondom. Neki köszönhetem, hogy egy zongorás próbával, zenekari próba és színpadi lejáró próba nélkül meg tudtam oldani a szerepet. Csupán egy videokazettát kaptam, hogy tanuljam meg a színpadi mozgást. Nem szeretem magam dicsérni, de az előadás után olyan visszhangokat hallottam: ez az est túlságosan jól sikerült. A folytatásból azonban nem lett semmi.

– A tengerentúl is koncertezett.

– Két alkalommal vettem részt az USA-ban gálakoncert-sorozaton. A második azért volt számomra igen nagy megtiszteltetés, mert Szalay Antal világhírű cigányprímás zenekarával utaztam körbe az Egyesült Államokat. Nem csak opera, operett és filmslágerek alkották a műsor részét, hanem a magyar nóta gyöngyszemei is. Ekkor egy olyan magyar nóta-repertoárra tettem szert, mely a jelenlegi művészi életem részét képezi. Itthon nagyon sokszor hívnak el magyar nótát énekelni. Egy olyan műfajról van s, mely ki van rekesztve a hazai médiumokból.

– Teljesen?

 – Nem, de az még rosszabb, hogyha boldog-boldogtalan énekli. Vannak olyan televíziók, ahol olyan alacsony a színvonal, hogy nem adhatom a nevem egy-egy produkcióhoz. Pedig hívnak. A mai világban kimondani azt, hogy Medveczky Ádámmal dolgozom együtt: rangot jelent. Ezek után nem vagyok hajlandó gagyi, színvonaltalan műsorokban részt venni.

 – Miért jött haza Németországból?

 – Nem azért, mert kinn nem kaptam szerződéseket. Az ok: negyvenhat éves korában meghalt a nővérem, s árván maradt fiairól gondoskodnom kellett. Külföldi szerződéseket bontottam így fel, s az impresszáriók, intendánsok jóindulatának köszönhetem, hogy nem pereltek be. Wagner Bolygó hollandi c. operájában Senta szerepét énekeltem el volna. Hiába voltam addig megbízható énekesnő, ezután már problémás primadonnává váltam. Öt éve élek újra Magyarországon, igaz, néha visszajárok Németországba koncertezni, de már nem vagyok a „tűz közelében”. Új kapcsolatokat nem tudtam kiépíteni. Olyan világot élünk, ahol nem az számít, kinek milyen hangja van, s milyen színházi tapasztalatokkal rendelkezik, hanem az: milyen kapcsolatokkal rendelkezik.

 – A világ több országában is koncertezett, turnézott. Mit tapasztalt: külföldön az állam, az önkormányzatok, s a tehetősebb magánszemélyek többet áldoznak a kultúra támogatására, mint hazánkban?

 – Jóval többet! Amikor hazajöttem, szembesülnöm kellett azzal, hogy az emberek élete meg van nyomorítva, és az önkormányzatoknak nincs pénzük nagy költségvetésű rendezvényeket szervezni. A kultúrától folyamatosan elvonják a pénzt. Ennek következménye: kevesebb a fellépési lehetőség, s kevesebb a gázsi. Néha akkora fellépti díjat ajánlanak fel, mint nyolc évvel ezelőtt…

 – Jelenleg a Madách Színházban láthatjuk az Operaház fantomja c. musicalben.

 – Nem volt egyszerű bekerülni ebbe a produkcióba. Éppen külföldön vendégszerepeltem, mikor felhívott Makláry László, az Operettszínház zenei vezetője – aki a Madáchban is vezényel –, hogy énekeljek próbát a Fantomba. Hat jelentkezőből engem választottak ki a szerepre. A színház igazgatója, s a darab rendezője, Szirtes Tamás telefonon közölte velem ezt a jó hírt, no meg azt is, hogy egy hét múlva be kell állnom a szerepbe. Reggel 10 órától éjjelig ment a próba. A Madách Színházban éreztem azt, amit Németországban; mindenki segít nekem. Senki nem hátráltatott a szerep megformálásában, így egy nagyon jó légkörben dolgozhattam.

 – Nem volt fura operaénekesnőként operaénekesnőt alakítani?

 – Nem, mert a Fantom Carlottáját csak egy nagyon képzett operaénekes tudja elénekelni. Ebben a szerepben több háromvonalas C van, mint egy operában. A darab nagyon mozgalmasra van rendezve, így nagy énekesi, fizikai és szellemi felkészülést követel. Ezért a Fantom ideje alatt nem vállalok el más felkérést, noha nekem is, mint minden külföldről hazatért művésznek bizonyítanom kell, hogy újra a köztudatba kerüljek.

 – Nem hívták újra az Operaházhoz?

 – A magyar színházakban beindult egy fiatalítási folyamat, s ennek tudható be, hogy egy negyvenéves énekest sokszor már kutyába sem vesznek. A Magyar Állami Operaházban az utóbbi időben csak beugrónak használtak. Előfordult, hogy tizenkét napom volt arra, hogy a Nabucco Abigéljét megtanuljam. Két éve ígérték meg a Turandot címszerepét, de mind a mai napig nem tudom, hogy mikor kerül rám sor. Kezdem már unni a folytonos ígérgetéseket.

 – Milyennek látja a magyar művészéletet?

 – Ma a hazai művészvilág a politika mezsgyéjén igencsak megosztott, s ezt nem tartom jónak. Össze kéne fognunk, s közösen megvédeni érdekeinket. Nem tartozom egyik politikai táborhoz sem – bár megvan a véleményem, – művészember vagyok. Mindenhová elmegyek fellépni, ha érzem a tiszteletet. Az a dolgom, hogy mindent odaadjak magamból a közönségnek, s szórakoztassam a publikumot! Erre esküdtem fel.

 – Vannak még szerepálmai?

 – Hogyne! Ilyen a Senta a Bolygó hollandiból és a Turandot, amit Magyarországon nem énekelhettem el. Hiszem, hogy negyven év felett is terem még nekem babér. Jóval több fellépést tudnék vállalni, hogy itthon is jobban megismerjenek. Kiderült, hogy komikai vénával is rendelkezem, mégsem hívnak az Operetthez énekelni. Az emberi tartásom, amit kis falumból hoztam, nem változott meg az idők folyamán. Ismerem emberi és szakmai értékeimet, de mégsem könyörgök és kilincselek. Nem szoktam hazudni, s kertelés nélkül megmondom a véleményemet.

 – Boldog?

 – Igen. Az elmondottak ellenére béke él a lelkemben, felnőttek a gyerekeim, van színház, ahol számítanak rám, s több rendezvényre kimondottan engem kérnek fel.

 Medveczky Attila