vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

Az aktuális geopolitika pénzügyi háttere

Reál- vagy virtuális gazdaság?

A jelenlegi pénzügyi válságot nagyon alábecsüljük, ha azt csupán mint bank-, illetve ingatlanválságként értékeljük. Ami első látásra átmenetinek tűnik, az a valóságban egy történelmi mértékű válság. Az évtizedeken keresztül fennálló pénzügyi rendszer az eddigi legnagyobb válságába jutott, az elmúlt évtizedekben az amerikai hatalom tartóoszlopa volt, ez teremtette meg intézményi és katonai hegemóniájának alapjait. A dollárra alapozott pénzügyi politika válsága következésképpen egyúttal egy geopolitikai válság is. Mint ilyen, a geopolitika további tényezőivel áll kölcsönhatásban. Így tehát mindenképpen okozati összefüggések állapíthatók meg az USA-ban zajló gazdasági válság és a Közel- Kelet aktuális feszültségei között. Mégis, mielőtt ezekre az összefüggésekre rámutatnánk, meg kell értenünk, hogy tulajdonképpen hogyan működik a „dollárrendszer”. Az amerikai gazdaság például abban különbözik a német gazdaságtól, hogy hivatalos fizetőeszköze, a dollár, egyúttal világvaluta. Ez egy sor további különbséget von maga után. A világvaluta birtokosaként az USA lényegesen több árut képes importálni, mint a többi ország. Miközben a német gazdaság az utóbbi években a bővülő export következtében növekedett, az USA-ban a gazdasági növekedés igen nagy részben a fogyasztás növekedésére vezethető vissza. Ez az elmúlt évtizedekben lehetővé tette az amerikai jegybank (FED) számára, hogy fogyasztóbarát gazdaságpolitikájával egyúttal gazdasági növekedést is generáljon. Ennek a politikának a sikere képezte az amerikai gazdasági fölény mítoszának alapját, s gyakran ennek tulajdonítják, hogy az amerikai gazdaság dinamikusabb, mint más nemzetgazdaságok. Az így működtetett gazdaságpolitika nem csak fogyasztóbarát volt. Fő ismertetőjele inkább az volt, hogy elsősorban a pénzpiacokra irányult, és irányítómechanizmussá vált. Az alacsony kamatokon keresztül a pénzpiacok, s a FED, különösen Alan Greenspan 18 évig tartó hivatali idejében segítette a részvénypiacokon a hosszok (tőzsdei áremelkedések) létrejöttét. Az új gazdasági élet, a „New Economy” fellendülésében, majd későbbi lelohadásában a FED-nek éppen úgy része volt, mint a legutóbbi ingatlanbuborék-képződésben. A gazdaság befagyása ellen mind az egykori Greenspan, mind a jelenlegi Bernanke a pénzszaporítás módszerével próbált megküzdeni. Két évtizeden keresztül siker koronázta ezt a politikát. A gazdaság Greenspan hivatali idejében valóban lényegesen gyorsabb ütemben növekedett, mint Európában vagy Japánban. Az „intenzív gazdasági növekedés” például az egy főre eső emelkedéssel, míg a „reális gazdasági növekedés” egy társadalom nemzeti bevételének (GNI) emelkedésével számol az inflációs ráta levonása mellett. Amit végül is mindkét esetben mérnek, a pénzáramlások növekedése. Nem lehet tudni, hogy ezt a termelés, a kereskedelem, a szolgáltatások, vagy a spekuláció hozta létre, és nem felel meg a reális értéknövekedésnek. Egy spekulációs buborék esetében bebizonyítottan fiktív értékről van szó, mely mégis gazdasági növekedést generál. Ez ahhoz az ellentmondáshoz vezet, hogy egy gazdaság formálisan növekedhet, miközben a termelés teljesítménye csökken. Ez történt az USAban Greenspan és Bernanke hivatali idejében. Miközben az ingatlanpiacokon egyik konjunktúra a másikat követte, és úgy tűnt, hogy az Amerikai Egyesült Államok új gazdasági fellendülés előtt áll, egyre többet veszített gazdasági kapacitásaiból, mindenekelőtt Délkelet-Ázsia javára. Ez egy folyamatosan növekvő kereskedelmi hiányban mutatkozik meg. A deficit az áruk kereskedelmében 2007-ben 815 Mrd US-dollárt tett ki. Ezen nem sokat segít, hogy az USA a szolgáltatások határokon kívüli kereskedelmével egy kis többletet, 106,9 Mrd US-dollárt mutat ki. A reálgazdaság gyengülése tehát a FED pénzszaporítási politikájának árnyoldala. Ám további tényezők mutatják ennek a gazdaságpolitikának a problematikáját. Pénzt a jegybanki hitelek más bankok részére történő átadásával állítottak elő, és azokat forgalomba hozták. Ha a hitelek utáni kereslet akadozik, úgy a pénzmennyiség lassabban növekszik. Az amerikai gazdaság azonban a pénzmennyiség szaporításának szükségességétől vált függővé. Amennyiben a hitelfelvétel akadozott, a feltételeket vonzóbbá tették, és magasabb kockázatokat vállaltak. Ez az oka annak, hogy miért alakult ki szabályos kultúrája az eladósodásnak az USA-ban az elmúlt évtizedekben. A legutóbbi bank- és ingatlanválság azért keletkezett, mert az érdek, hogy olcsó hitelekkel szaporítsák a pénzmennyiséget és így a pénzpiacokon tőzsdei áremelkedéseket teremtsenek, többet nyomott a latba, mint a kockázatbecslés. Közvetlenül a második világháború után az USA a világ ipari kapacitásának 60 százalékával rendelkezett. Ez mindenekelőtt a világ többi része feletti amerikai gazdasági teljhatalmat jelentette, amely annak idején az US-dollárt hozzásegítette ahhoz, hogy világvaluta legyen. Hat évtizeddel később az US-dollár, bár még mindig a domináló világvaluta, ám az amerikai ipar a világpiac számos területén nem képes már konkurálni. Egyedül az USA az összes autóimport 55 százalékát vásárolja meg, ezzel szemben saját autóiparának exportja évtizedek óta csökken, mára pedig messze lemarad Japántól és Nyugat- Európától. Különösen a fogyasztási cikkek előállítása terén vesztette el hatáskörét az amerikai ipar. Egy pár márkától eltekintve az amerikai termékek eltűntek az európaiak hétköznapi életéből. Az Ázsia-szakértő Chalmers Johnson ezért a hidegháború stratégiai megfontolásait teszi felelőssé. „Egy birodalom hanyatlik” c. könyvében a hidegháborút elsősorban az ideológiák háborújaként jellemzi. Hogy bebizonyítsák, a kapitalizmus az USA-n kívül is szabadsághoz és jóléthez vezet, az USA megpróbálta a világ egyes régióit célzottan gazdaságilag felépíteni. Kiváltképpen olyanokat, mint Németország és Japán, akik határosak voltak a keleti blokkal azért, hogy ezek váljanak a kapitalizmus jólétet sugárzó kirakataivá. Ahogyan Johnson fejtegeti, az USA még abba is beletörődött, hogy ezáltal saját ipara meggyengült. Így megengedték, hogy Japán elárassza áruival az USA piacát, miközben Japán belső piacát vámokkal védte. Ez a kiegyensúlyozatlanság ismétlődött meg később olyan országok esetében, mint Tajvan és Dél-Korea. Johnson azt a következtetést vonja le, hogy az USA végül saját ideológiájának áldozatává vált, amennyiben a hidegháború után is ragaszkodott ehhez a gazdaságpolitikához. Az USA mégis évtizedeken keresztül maradhatott a domináló világhatalom. Cheney alelnök pedig többször képviselhette azt a nézetet, miszerint már Reagan is bebizonyította, hogy a hiányoknak semmi szerepük nincsen. A valóságban pedig az amerikai exportgazdaság lappangó hanyatlásával szemben áll a pénzügyi gazdaság páratlan terjeszkedése. Még Eric Jansennek is az a véleménye, hogy ez a fejlődés addig tart, amíg az amerikai gazdaságban a konjunktúraciklust fel nem váltotta a spekulációs lufi ciklusa. Ezért lobban lángra a vita kritikusok és az amerikai jegybank politikájának tisztelői között abban a kérdésben, hogy milyen mértékben válthat fel egy sikeres pénzügyi gazdaság egy sorvadó reálgazdaságot. Vagy ahogyan azt Greenspan 2003 nyarán a képviselőházban megfogalmazta: „Fontos egy gazdaság számára, hogy legyen termelő ipara?” Greenspan annak idején erre úgy válaszolt, hogy „nem lényeges, hogy termelünk- e, vagy sem”. Az amerikai pénzügyi politika követői ezért nem csinálnak sok gondot a növekvő kereskedelmi hiányból. Meg vannak győződve afelől, hogy a XXI. században egy új virtuális gazdaság jött létre, ahol a termelés bázisai egyre kevesebb szerepet játszanak. A FED kritikusai ezzel szemben ezt az elképzelést naivnak, a hanyatlás tünetének tartják. A reálgazdaság adatai valójában egy másik nyelvet beszélnek. (Képünkön Bernanke Bush-sal)

 Forrás: www.hintergrund.de

Hauke Ritz írása, 2008. május

Fordító: Kachstädter Péter