|
 2008.06.06.
A
magyarság esete Szabó Dezsővel
A
magyarság és Szabó Dezső valahogy soha nem tudott találkozni
egymással. Imádott, tágabb hazája megtűrte ugyan azután is,
hogy szűkebb hazája, Erdély 1928-at követően kitagadta, de
jegyezni, igazából sohasem jegyezte. Kezdetben a kölcsönös
bizalmatlanság, később az idegenérdekű nemzeti középosztály
– amely Szabó Dezső „igazságfanatizmusában” nagy veszélyt
szimatolt háborítatlan zsákmányszerző életformájára nézve
– egyre eredményesebb aknamunkája nehezítette az életét, és
akadályozta meg, hogy a magyarság és írója találkozhasson.
Első publikációinak percétől figyelte őt – meredten és lélegzet-visszafojtva
figyelte – az ország olvasói közvéleménye, mégis, valamiféle
kimondatlan politikai elvárás szerint inkább csak a futottak még
kategóriában volt szokásos – kellő fintorokkal és fenntartásokkal
kísért – emlegetése. A zsidók voltak a legéberebbek, ők már
1907-es, székesfehérvári tanárkodásától kezdve –
napjainkig bezárólag – antiszemitának minősítették, ami,
ha nem is jelentett túl nagy egzisztenciális koloncot, valójában
már akkor is hátrányként rakódott arra, akire ráragasztották.
Ez a kolonc azután 1919 júniusában – Az elsodort falu
megjelenését követően – hirtelen életveszélyessé vált:
Lukács György népbiztos elvtárs (alias George Löwinger úr)
frontszolgálatra szóló, azonnali behívót küldetett neki.
Nyilván arra utaztak, hátha eltalálja egy cseh vagy egy román
kóbor lövedék, és megoldódott volna minden gondjuk. Valószínűleg
még szép temetést is adtak volna – örömükben. Az ízig-vérig
tót Pekár Gyula, akinek papája törte a magyart, de aki ettől
teljesen függetlenül kulturális államtitkár lehetett
Magyarországon, 1919-et követően olyan politikai és bírósági
támadást intézett ellene, hogy 1924 őszén emigrálni kényszerült.
Úgy tűnhet ezen adatokból, mintha Szabó Dezsőt csak a csúnya
idegenek üldözték volna, a derék magyarok nem. De szép is
lenne. A két háború között a nemzeti oldal számára persona
non grata volt, mert megtagadta a pártban gondolkodás kelepcéjét:
csakis nemzetben volt hajlandó látni az eseményeket, ezért
használhatatlan volt minden pártpolitikus számára. (Az egyházak
számára dettó, ugyanis minden felekezetet szűknek talált,
csak a krisztusi áldozat érdekelte, a liturgia nem.) Ez a feszültség
1944-ben, a német megszállást követően érte el tetőpontját,
amikor a magyar nyilaspárt – mivel nem volt hajlandó szóba állni
velük – „árulóvá” minősítette Szabó Dezsőt, és
maguk között halálra ítélték. Ha nincs Budapest városparancsnoka,
bizonyos Winckelmann SS-tábornok, aki Szabó Dezső védelmében
elrendelte a József körút 31/a. kapujának állandó katonai őrizetét,
valószínűleg elhurcolják, talán meg is ölik ügybuzgó fajvédőink
– nyilván azért, hogy kiiktatása által erősítsék meg a
magyarság ügyét. Nem tehették, mert az a német erő, az a
„kielégíthetetlen germán étvágy”, amely benyomult
Budapestre, és amelyet senki sem támadott, gúnyolt olyan
elementáris bátorsággal, mint Szabó Dezső, úgy döntött,
hogy megvédi őt – nemzettársainak elitalakulataitól. (Ó,
bizony sok minden történt a XX. században, ami meghaladja az átlagfantáziát.)
Csakhogy mi most a XXI. században vagyunk, Győzike és Majka
Budapestjén. Az újságíró, aki Szabó Dezső kutatásai által
híresült el, a főváros új ékességén, a Combinó villamoson
utazik, hogy időben megérkezzen a Szabó Dezső Emléktársaság
ünnepi közgyűlésére, ahol elnökölnie kell. Ugyanis éppen
most 20 éves az Emléktársaság. 1988 májusában alakította 43
elszánt magyar, de akkor még XX. Század volt, akkor még nem Győzike
és Majka, hanem Kádár és Pozsgay pendítették meg a hangvillát.
Hamis volt persze az a hang is, miképpen hamis ez is, csakhogy húsz
évvel ezelőtt, a kommunizmus iránti iszony mindnyájunkat képes
volt aktiválni: nyüzsögtünk, keresgéltünk, tenni akartunk
valamit, hogy kikerüljünk a gödör aljából. Győzike és
Majka Budapestjén már csak az iszony maradt meg, a tenni akarás
kényszere, a továbblépés ereje, az igazság kutatásának
reflexe már nyomokban sincs meg. Talán, ha emlékeinkben. A
Combinón hatalmas röhögés hullámzik végig, fiatalok egy
csoportja szellemeskedik: időnként valamelyikőjük megszólal
és idézi az ismert tévéreklám szövegét: „Köszönjük,
Emese!” Aztán röhögnek. Nyilván van közöttük egy Emese
nevű. Az újságíró, aki Szabó Dezső kutatásai révén híresült
el, leszállni készül, és eljátszadozik a gondolattal, mi
lenne, ha megkérdezné ezeket a fiatalokat, nem akarnak-e részt
venni a Szabó Dezső Emléktársaság ünnepi közgyűlésén,
ahol vélhetőleg sok újat és érdekeset hallhatnának Szabó
Dezsőről, a Magyar Apostolról. De még időben észbekap és
eltekint az invitálástól. Már kint van a kocsiból, amikor még
utánaszáll a mondat és a vihogás: Köszönjük, Emese! Az elmúlt
20 évben a Szabó Dezső Emléktársaságba 236 tag lépett be.
Leszámítva az elhalálozottak számát, úgy kétszáz tagnak
lennie kéne, és ha megengedünk is bizonyos fokú spontán
lemorzsolódást, 150 főt feltételezni nagyon is reális kalkuláció.
Az újságíró, aki Szabó Dezső kutatásai révén híresült
el, óvatos alkat, nem hisz a feltételezhetőnek, sokkal inkább
saját tapasztalatainak, ezért csak azt a 60 főt hívta meg az
ünnepségre, akikről erősen feltételezte, hogy elkötelezettek
és eljönnek. Nos, 11-en jöttek el. Tizenegy meglett korú
ember. Persze a többieknek megvolt a jól akceptálható okuk,
hogy miért maradtak távol. Az újságíró, aki Szabó Dezső
kutatásai révén híresült el, röviden összefoglalta az Emléktársaság
húszéves működésének eredményeit: szobor a Gellérthegyen,
tudományos
konferencia
a Gellért Szállóban, síremlék a Kerepesi temetőben, 7 Szabó
Dezső-könyv megjelentetése, 5 emléktábla felavatása, és körülbelül
120 előadás megtartása (Budapesten, vidéken, külföldön) az
író életművéről, jelentőségéről, hatásairól, életútjáról.
Az Emléktársaság tehát megvan, de hol a tagság? Kit érdekel
ma Szabó Dezső, de kit érdekel Móricz, Ady és Babits, kit érdekel
Juhász Gyula, Reviczky, Komjáthy vagy Vajda? – kérdezte az újságíró,
aki Szabó Dezső kutatásai révén híresült el, és feltette a
megkerülhetetlen kérdést 10 főből álló hallgatóságának:
látják-e értelmét az Emléktársaság további fenntartásának?
A kollektív bölcsesség úgy döntött, hogy igen, a Szabó Dezső
Emléktársaság elkezdi 21. működési évét is, annak ellenére,
hogy 2008. május 24-én, szombaton délután, Győzike és Majka
Budapestjén mindösszesen 11 ember volt mozgósítható Szabó
Dezső neve alatt. Ehhez képest az 1988. május 24-ei kedd délutánja,
Kádár és Pozsgay Budapestjén egy szellemi paradicsom volt. Aczél
elvtárs még csak nem is álmodhatott oly fokú gondolatkaranténról,
amit a szociálliberális „szabadság”, a sunyi
MSZP/SZDSZ-koalíciók sora meghozott és beérlelt. Köszönjük,
Emese! Sapienti sat. Már otthon, vacsoráját készítgetve az újságíró,
aki Szabó Dezső kutatásai révén híresült el, azon
gondolkodott, hogy vajon mennyire volt avatott jós Szabó Dezső?
Ugyanis ő ránkhagyott egy jóslatot, amit az Emléktársaság rávésetett
sírkövének fedlapjára: Meghalok én tízszer, százszor / Nem
félek én a haláltól. / De rakhatsz rám hegyet, hatot: / Míg
magyar van: feltámadok. Az ő feltámadásáról beszélni
jelenleg botorság, viszont ez óhatatlanul is megfogalmazza a
tapintatlan kérdést: van még magyar? S ha van, miben manifesztálja
magyarságát?
Szőcs Zoltán
|
