Függetlenség

2008.06.13.

Énnekem nincs senkim kívüled!

Ignácz Rózsa: Született Moldovában c. könyvéről

Két kisfiú beszélgetéséből egy mondat: Énnekem nincs senkim kívüled. Az egyik kisfiú Dávid, református család gyermeke, félárva, Gergely Dávid. Édesapja Gergely Béla, renegát lesz belőle, odahagyja hazáját, hitét, és ortodox, azaz görögkeleti vallásra tér. Igyekszik teljesen belesimulni a román világba Moldovában. Niculai román kisfiú, ő is árva. Egy faluban élnek a Szeret partján, Ungureni faluban. A harmadik szereplő Lenkuca, a szép, szőke kislány ugyancsak Ungureniben él. Az ő életüket és környezetük életét kísérjük most el útjukon 15 éven keresztül. Ungureni moldvai falu, ahogy írtam, a Szeret partján, két sor ház van benne. A kék színű házak a románok otthonai, a fehérre meszelt kunyhók a csángóké. Ungureni neve korábban Magyarfalva volt, most a térképen Arin nevét találjuk a két korábbi falu neve helyett. Nem tudják megmondani, mennyien vannak a csángók. A hivatalos népszámlálási adatok 10-15 ezerre becsülik őket, a valóságos adat 100 ezer körüliről beszél. Hogy kik a csángók? A szeretnivaló Domokos Pál Péter szerint a világ minden tájáról Moldovába menekült, vándorolt székelyek, magyarok, akik kénytelenek voltak elcsángálni falujukból. A legnagyobb csángálási korszak a mádéfalvi veszedelem idejére datálható. A román etnográfusok és történészek azt mondják, hogy az idők folyamán sok román elmagyarosodott, átvette a magyar nyelvet. Jópofa megállapítás ez, kevés köze van a tudományhoz, még kevesebb a valósághoz. A csángók valóban csángáló magyarok, nehézsorsú, messzire vándorolt testvéreink. Pekulár Mózi Ungureánu félbolond harangozója. Nem volt az ám bolond, mindent tudott a csángókról, és a falu népéről, a románokról is. Megrendülten idézem az egyik balladisztikus énekét, amit Pekulár Mózi énekelt egy szörnyű gyilkosság után a faluban. Kérem az olvasót, lassan olvassa a versbe szedett történetet, ízlelje külön a szavakat, mert a csángók egyenként dédelgetik az archaikus magyar nyelv szóvá formált gondolatait.

Íme a ballada:

„Ud menen, ud menen,

Szegién csángó ember,

Szegién csángó ember, Fekete börtönbe.

Ud szirassza magát

Szegién csángó asszon,

Miért kellett megölje,

Miért kellett megölje

Assz ién tesztviéremet

Boldog iéletemet?”

A csángók különösen beszélik őseik nyelvét, s helyett sz-t, cs helyett s-t ejtenek. Mondom, külön simogatják a szavakat. Ignácz Rózsa a csángó élet legmélyebb rétegeiben kutakodik, és kutatása nyomán kibontakozik a teljes élet a maga fájdalmaiban és örömeiben. Nagyon nehéz a csángó élet, idegeneket nem tűrnek maguk között, még székelyt sem, még anyaországit sem. A csángó az csángó. A románnal nem házasodik, nem keveredik. Úgy áll egymás mellett a kék és fehér házsor, minthogyha kínai fal állna közöttük. Egyszóval főhősünk Gergely Dávid apja, Gergely Béla felesége halála után visszatér falujába, Ungurenibe, új asszonyt hoz magával, az egyesült katolikus, azaz görög katolikus Bonbonikát. Gergely Béla elhatározza, teljesen román lesz, még az államvallást is felveszi. Az államvallást, az ortodox hitet, azaz a görögkeletiek közé áll. „Én azzal a céllal jöttem ide, hogy románná leszek. Annuska előtt szégyelltem Gherghelivé válni és miatta éltem itt ezt a felemás életet! Félember voltam én, rongy férfi. Turbékoltam vele… haláláig. Azt mondtad: renegát lettem, Cirulján? (Cirulján a csángó falu orvosa.) Te nem tudod, te nem érted, hogy milyen nehezen, milyen lassan lettem az. Meg kellett előbb halnia… Renegát? Mintha az apósom hangját hallanám… Hát renegát az, aki tíz évig egy asszonyért… hogy neki ne fájjon az áldozat… ragaszkodik egy fajhoz, amely már régen kivetette magából. Renegátnak nevezel? És gyűlölöm a társadalmat, románt, magyart, erdélyit, regátit, magyarországit, mindent gyűlölök, megvetem, köpök rá, hallod, köpök rá, de nem úgy, mint eddig, hogy meghunyászkodjam előtte és elvonuljak… nem, barátom. Én előbb tönkretettem, azután föláldoztam a múltamat, de most torkon ragadom, és térdre kényszerítem a jövőt. Célom van, új nevem van, pozíciót teremtek. Szerelem? Nem nekem találták ki már, Cirulján. Most nőt hoztam magamnak, nőstényt, érted?” Így lett Gergely Bélából, a magyarból Adalbert Gergeli. És elment a görögkeleti szerzeteshez, oda is betekinthetünk, az ortodox kolostorba. „A szerzet konyhájában négyszáz személyes kőkatlanban főtt a mezítlábas barátok mindennapi ebédje-vacsorája, a durván őrölt kukoricalisztből készült mamaliga. A katlan kőfedője akkora és olyan nehéz volt, hogy csak a konyha mennyezetére erősített emelődaru tudta felemelni. Tizenkét kalugyer- szakács létrákon állva kevergette kétméteres keverőkanalakkal a mamaligát. A refektóriumban faasztalokról falócákon ülve étkeztek a kalugyerek. Fából faragott kanalaikkal kis falapítókról szedegették mamaligájukat, amit hetenként kétszer erjedt juhsajt morzsáival ízesítettek. A négyszáz személyes ebédlőben a főtt kukoricaliszt édeskés szaga, csípős juhsajtszaggal s a hosszú hajú, csimbókos szakállú, nyaktól-földig csuhába bújt szerzetesek emberpárájával vegyült. A monostor udvarán régi kápolna állt. Behamvazott fejű, mezítlábas, imát mormoló, vezeklő barátok hosszú sora csoszogott végeérhetetlen körláncban a kápolna körül… Egyetlen egész oldalt elfoglaló hosszú épületben sorakozott a négyszáz kalugyer testvér négyszáz egérlyuknyi cellája és a negyedik oldalon voltak a refektóriumok és a konyhán kívül a műhelyek is.” A román ortodox kolostor román ortodox kolostor. Más a katolikus szerzetesek otthona. De merőben más az orosz ortodoxia kolostora. Felidézhetjük a Karamazov testvérekből Dosztojevszkij hőseit, Zoszima Sztarecet és Aljosát. Ott más légkör uralkodik. A román ortodoxiának más legendái, más „babonái”, és más beszédei vannak. Főhőseink falujában a moldovaiak talán nem is találkoztak magyarokkal, mégis úgy tudják, hogy a magyarok kutyafejűek, más nép, félelmetes nép, nagyon idegen. Amikor Ignácz Rózsa regényének ehhez a kis szövegrészéhez értem, elnevettem magam. Évszázados mende-mondák ezek Moldovában is, meg másutt Óromániában. Moldovában Mátyás király idejében uralkodott egy nagy fejedelem, Dimitrie Cantemir. Nagy humanista fejedelemnek nevezik az őt ismerők. Így is aposztrofálta a fejedelmet egy magyar kiadású könyv, ami Moldávia leírása címet viselte, a szerző tehát a humanista fejedelem, Dimitrie Cantemir. Ő állított fel sorrendet, a népek sorrendjét. Azt írja a mi nagy humanista moldáv fejedelmünk, hogy az alja népek legalja az orosz, a zsidó és a magyar. Magyar van a legmélyebben. Nem kell tehát csodálkozni, hogy Ungureniben kutyafejű embereknek képzelik a magyarokat. A csángókat nem nevezhették kutyafejűnek, hiszen őket nap mint nap látták. Haladjunk előre a történelemben. Gergely Dávid kisfiúként, apja otthonában megismerkedett Mátéval, aki kétszer gyilkolt, börtönben ült, és nem lelte otthonát sehol sem. Így tört be Gergely Béla otthonába, amelyik éppen üresen állt, hogy néhány napra enyhet leljen. És itt ismerte meg a kis Gergely Dávid a jóságos Máté bácsit. Sok mindent tanult tőle a magyarokról, a székelyföldről, meg a reformátusokról és római katolikusokról. Kerekes Máté a falu közelében, az országúton megismerte Erszét, a csodaszép csángólányt, aki apját vagy bátyját várta éppen egy kereszt tövében. Máté felkerekedett, és mátkaságba keveredett Erszével. Feltétele volt ennek. Évekig dolgoznia kellett, amíg a kedves, szép lány a család hozzájárulásával övé lett. A gyerekek közben – mármint Dávid, Nikulai és Lenkuca – a közeli kisvárosba mentek tanulni. Gergely és Nikulai tanára a jóságos román professzor, Bucureanu lett. Sok mindent tanultak tőle a gyerekek, Bucureanu nem volt az erőszakos térítés híve, de nagy ortodox pap volt. Dávid, kit román iskolatársai Davidulének becéztek, módfelett érdeklődött a csángók és a székelyek, a magyarok iránt. A gyerek bújta a könyveket, talált egy roppant izgalmas kötetet, a szerző Kogalniceanu. Ez a Kogalniceanu Szent László királyról is írt többek között. „A magyar László királynak ittjártában annyira megtetszett a folyó vidéke, hogy láttán felkiáltott: place-mi, placemi. Nem így kiáltott, nem így… Magyarul kiáltotta úgy, hogy: sziretem… És azért nevezik a folyót Siretnek, ezt írja a nagy román krónikás. Amo, amara, iubure, a place, azt úgy mondják magyarul, hogy szeretni! … Szeret ingem valaki. Szeret?” Bucureanu szelíd szóval magyarázni kezdett, nem egészen így van ez, de majd nyáron elküldelek egy csángó faluba, nézd meg magad a valóságot. És Dávid elment egy csángó faluba. Ebben az időben sűrűsödnek meg az események. Máté, Ersze férje szorgalmasan dolgozott, sógora, Ersze testvére féltékenyen nézte a sorsukat. Hergelték is a csángó rokonok. Ez az idegenből ideszakadt Máté csak a földet akarja. Veszekedés, ordítozás, majd gyilkosság. Máté harmadszorra is gyilkossá válik, megöli sógorát. A csángók egy emberként letagadják a gyilkosság tényét, és azt állítják a halottkémnek, hogy kígyó marta a fiatalembert, az okozta a halálát. De Máté a vizsgálódó csendőröknek a faluval ellentétben bevallja bűnét. Börtönbe viszik. Elvihetnék a csendőrök az egész falut hamis tanúskodás okán, de nem teszik, mert a pópa a szomszéd ortodox papja kimenti őket. S ezek után következik be a drámai zsarolás.

Az ortodox pap zsarolja a csángókat, azokat a csángókat, akik olyan árvák voltak, mint az ég madarai, nem volt magyar papjuk, csángó papjuk. Volt egy vándor barát, talán csíksomlyói ferences szerzetes. Egy évben egyszer feltűnt alakja. Nagyon szerették a csángók, és bíztak benne. Ő gyóntatott, ő keresztelt, és utólag ő áldotta meg a sírhantokat. Tekergő pap volt ez. „Jön csendes, puha lépteivel, gyalogosan. Meztelen lábán kérges saru. Szent Ferenc báránykáinak kámzsás, barna csuhája omlik magas, szikár alakjáról alá. Nagy, tág gyermekszemében, a felhőtlen moldovai ég kékje, baráti tonzúráját ezüstszőkén őszülő szőke hajkoszorú fogja körül. Bő csuhája alatt zörgő karpereceket visel a tekergő barát. Lekapcsolható, kicsike bádogérmek csilingelnek a karperecen. Boldogasszony Anyánk, Liliomos Imre herceg, Szent István kegyes amulettjei.

»Idvez légy, kegyelmes Szent László király« – mondja az egyik körlapocskán a magashomlokú, kunverő szent arcképe körül az írás. A csuhazsebben picike szentképek. Jön a barát, mosolyogva, alázatosan, szelíden. Térden állva fogadják, ruháját csókolják, könnyeikkel öntözik saruit. Mosolyog, megmegsimogat egy-egy lehajtott fejet, kérdez, felelget, gyóntat. Vigasztal, könnyeket töröl és megtörténik olykor elhagyott, kicsi csángó zugokban, hogy ő szenteli be, ő temeti újra hónapokkal azelőtt papi segédlet nélkül elkapart halottat… Csak az elcsendesült lelkek érzik: itt járt, elsimította, eltörölte a gond keserű ráncait. Itt járt – suttogják – itt járt Bálint barát, a tekergő szerzetes… A tekergőke.” Ignácz Rózsa folyton-folyvást könnyeket csal az olvasó szemébe. „Ezért könyörögtek térden állva a tatrosiak magyar papot, zokogva kérték magyar plébánosok megtarthatását az Onestiek »csak egy morza magyar papockáért« sírtak.” A gyilkos Máté ellen eljárás indult. A rokonság ki akarta ásni sírjából az eltemetett sógort. A csángó falu hallgatott, nem akarták, hogy meggyalázzák holtában testvérüket, rokonukat. Elhatározták: ellopják a sírból a megboldogultat. A tekergőke Bálint testvér beszéli le őket. A román pap megmegzsarolja a falubelieket: templomot kapnak, s ha jól viselkednek, külön plébánost is, természetesen ortodox papot. A csángóknak nem kell, csak a magyar pap. A történet valamikor 1938-39-ben ér véget. A vasgárdát szervezik, a román összeesküvők száma gyarapodik. Akkor megtorlás lett a dolog vége, tudjuk, később a vasgárda hatalmat nyert. De addig sokan belehalnak a véres történelembe. Lenkuca, a szép kislány léha lesz, egy bojárral költözik össze, majd az meghal, és a gyönyörű Lenkuca, akit végtelenül szeretett Dávid, Párizsba kerül, ott is léha életet él. Meghalnak az iskolatársak, a barátok. Bukarestben találni egy sírt, aprócska halom, rajta kereszt. Kicsike fejfa volt, kétarasznyi. Középen fekete körben apró rajzolt betűk így: Gergely Dávid, élt 18 évet. Letehetetlen könyv könyvtárunk újabb darabja, mégis gyorsan végére értem. Bűnös, rossz szokásom szerint bekapcsoltam a televíziót. Híradót szándékoztam nézni. Hallottam, mert bemondták, hogy Iasban, Jászvásárban a püspök nem hajlandó megbérmálni azokat a csángó gyerekeket, akik magyarórára is beiratkoztak. Hírlik róla, magyar származású. Irgalmas legyen neki az Isten, hogy egy árva néppel így bánik. Elolvastam Ignácz Rózsa könyvét – Született Moldovában –, s a könyvből, annak révén, általa nagyon megszerettem a csángókat, kiket eddig is testvéremként tartottam számon, és a román parasztokat is. Mert ilyen a művészet, az írás művészete, egyetemes és tiszta.

(Ignácz Rózsa: Született Moldovában, kiadta a Püski Könyvesház, 1997-ben.)

Győri Béla