|
 2008.06.20.
Hellerék
vetését Hillerék aratják
Nincs
ebben a stafétaátadásban semmi különös, a történelem nagy
szellemi honfoglalásai gyakran többlépcsősek voltak. Emlékeztetnék
rá, hogy Erasmus vetését Luther aratta le, Károlyi Mihályét
Rákosi. Ezúttal a klasszikus pártállam lukácsista marxizmusa
által elkezdett – Heller révén népszerűsödött – nagy vörös
projekt jól megalapozott falai fölé húzza fel a tetőt a
balliberalizmus néven ismert új diktatúra éppen aktuális erős
embere, Hiller. Csak a nagyon tájékozatlan, az összefüggések
elemi láncolatát meglátni nem képes, gyermeteg lelkű gyanútlanok
hihetik azt például, hogy Fekete János kemény, kitartó, 30 évvel
ezelőtti előkészítései, Magyar Nemzeti Bank-béli mélyszántása,
boronálása, gondos vetése, szorgos kapálása, öntözése és
csőszködése nélkül elérhette volna ez a nemzet a mai pénzügyi
mélypontját, az elérhető legalsó, más szóval az abszolút
Gyurcsány- fokot. És mert a mélyponton levés nemcsak a pénzügyekre
jellemző, de legalább annyira Hiller territóriumára, a
szellem, a tudás, a művészetek viselt dolgaira is, bűn ma másról
beszélni Magyarországon, mint arról, hogy miképpen fogunk kimászni
a baloldal által ásott, nekünk szánt gödörből? A veremből,
amelybe a nemzet a rendszerváltás hevében belecsúszott, és
most tehetetlenül toporog az alján. A leghangosabban hőzöngőknek,
hogy befogják a szájukat, ledobnak a verembe néhány pályázati
űrlapot, amit angol nyelven kitöltve kell eljuttatni valamelyik
konvergencia-gordonhoz, aki majd kiértékeli, azaz elmondja, hogy
hol rontották el a kitöltést, amiért is – ó, fájdalom! –
nem áll módjukban EU-pénzt utalni, aminek segítségével
esetleg kimászhatna a szerencsétlen. Mindenesetre, amíg ez
kitudódik, legalább hallgat az érintett. Ha mégsem, mert nem
elégíti ki őt az, amit mond a Gordon, akkor majd jön s kordon,
amely nyomatékosan szembesíti lehetősége határaival. Mert van
itt alternatíva kérem: Gordon vagy kordon, tessék választani!
A sajtóhírek szerint több százezer lakáshitel omlott be
ezekben a hónapokban, a „bivalyerős forint” szárnyalása közepette:
a benne lakók nem tudják miből fizetni az esedékes részleteket.
Ezeket a jogállamiság legteljesebb alkalmazása mellett is rövidesen
elárvereztethetik a bankok! A tömeges méretű koldusgyártás a
küszöbön áll hazánkban. Ugyancsak sok százezer magyar kényszerűségből
munkanélküli – főleg vidéken –, bármennyire akar is
dolgozni, nem talál munkát. Aki talál, az is mehet a falig a
minimálbérrel, amelyből lejön még az utazási költség is.
Vegetál a munkanélküli, vegetál a munkás, de vegetál maga a
nemzet is: az adósságspirál olyan kegyetlenül húzza lefelé
– külön gratulációnk Fekete Jánosnak! –, hogy éppencsak
nem süllyed alá. Ennek az országnak nincsenek vezetői, akik
vezetnek minket, nem a mi érdekünk szerint teszik azt. Egyre inkább
a ravatalozók és temetők világára emlékeztet itt az élet,
és Marlene Dietrich egykor híres sanzonjára, amelyet a háborútól
feldúlt rétek látványa ihletett: „Hová tűnt a sok virág?”
Végignézek a Rákóczi úton, a Körúton, a Kossuth Lajos utcán,
figyelem a vidék híreit, beszélgetek öregekkel és
fiatalokkal, hallgatom a villamoson, hogy ők mit beszélgetnek
egymással, és Marlene Dietrich lágyan búgó, szomorú hangját
hallom – némileg átszövegezett formában: Hová lett a sok
magyar? Hová lett a magyar élet, a magyar virtus, a magyar lélek,
a magyar akarat? És válaszolok is rá azonnal: a gödörben
vannak, a Heller és Hiller, a Fekete János és Gyurcsány, a
Veres és Bajnai ásta gödörben, amely most még nyitott. Kérdés,
mikor kezdik a beföldelését? A látlelet megvan tehát, és több,
mint lehangoló. Egy dolog lehet fontosabb ennél számunkra, az,
hogy mit lehet itt tenni, hogy van-e kiút? Nem kerülgetem a választ,
elmondom, ahogy gondolom: van kiút, lesz kiút, meg fogjuk találni
a kiutat, de fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan. És szeretném,
nagyon szeretném, ha ezen véleményemet kizárólag és csakis,
mint optimista véleményt fognák fel, ugyanis a lényeg az, hogy
lesz kiút, és csupán mellékkörülmény, hogy realizálódásának
körülményeiről ma még semmit nem tudok. Nemcsak én, más
sem. Ne nézzük le a népmesék évezredes üzeneteinek igazságtartamát,
idézzük fel magunkban Csipkerózsika hercegnő tragédiáját:
az ő vermét álomnak hívták, abba zuhant bele egy átok nyomán,
és hosszú-hosszú időn át úgy feküdt ágyán, mint a
halottas ágyon, halványan, élettelenül. Akár el is temethették
volna. De bölcsen nem tették, mert tudták, hogy aki el tudott
aludni, az is fel is tud ébredni, ha eljön az ideje. És eljött,
méghozzá logikátlanul, tervezhetetlenül, nem vártan, egy ifjú
képében, akinek csókjától – ez is mennyire logikátlan, miért
csókol meg valaki egy félig halottat? – életre kelt. Ezt a
misztikus csókot a történelem is ismeri. Utoljára 1956. október
23-a délelőttjének csillogóan napfényes, meleg, őszi egétől
kapta meg a magyarság – hatásának, következményeinek részletezésétől
itt eltekintek. Viszont, ha valaki azzal vádol, hogy én már
csak a csodában hiszek a magyar jövő megszületését illetően,
nem tiltakozom ugyan, de hozzáteszem, hogy valóságos, létező,
történelmileg igazolható csoda ez az én csodám, eljötte
ugyanolyan biztos, mint a születés és a halál eljötte, csak
éppen nem pontosítható, nem kiszámítható, nem kalkulálható
előre. De eljön! És abban a pillanatban kártyavárként semmisül
meg Heller és Hiller eszmerendszere, minden, amit tettek és
tenni akartak. Ugyanis ott, ahol az élet vakító igazsága
naplik az égen, minden egyéb jel, ábra, manipuláció úgy
elhalványul, hogy joggal kétségbevonható lesz, létezett-e egyáltalán?
Szőcs Zoltán
|
