|
 2008.06.27.
A
stílus maga az ember
Ha
történetesen igaz ez a XVIII. századi megállapítás, amit
Buffon vetett papírra 1753-ban – álmában nem gondolva, hogy
akadémiai székfoglalójának ez az egyetlen mondata éli túl őt,
az egész életművét, a korát, és válik a világ egyik
legismertebb szállóigéjévé –, részben választ is kapunk
arra, hogy a magyarnak levés a XX. században, majd azt követően
miért jelent egyet az állandó vergődéssel: azért, mert
minket nem engednek saját stílusunk szerint élni. Ha mégis
megteszi néhány elszánt honfitársunk, az nyomban a szokásos
reakciót váltja ki nem magyar gyökerű környezetéből: kiközösítő,
nacionalista, rasszista, antiszemita vadember, aki nem való a művelt,
európai társadalomba. Pedig nincs is annál hitelesebb, Istennek
tetszőbb reflexió, mint amikor a megszólaló méltóságteljesen
a saját stílusát adja, mint az angol, a francia, a zsidó vagy
nem ritkán az orosz értelmiség hangadói. De ebben a mondatban
a legfontosabb az, hogy méltóságteljesen, kulturáltan,
szellemesen, másokat nem sértően tudjon önmaga lenni egyén és
nemzet. Mindez a jó Jan Slota, tót pártvezér – méghozzá a
pozsonyi kormány egyik oszlopát jelentő Szlovák Nemzeti Párt
első embere – sajátos stílusú kijelentése kapcsán merült
fel bennem. Slota, akinek extrém modora esetenként a legvégső
pontig megközelíti azt a határvonalat, melyen túl már nem érvényesek
a normalitás törvényei, feldühödve a magyar diplomácia
kedves és szép vezetőjének, Göncz Kingának egy bizonyos, a
Magyar Gárdával kapcsolatosan elejtett mondatán, magából
kikelve sértegetni kezdte külügyminiszterünket. A legszélesebb
sajtónyilvánosság előtt kifejtette, hogy „az a kócos aszony”
jobban tenné, ha véleménynyilvánítás helyett többet törődne
a külsejével. Mentsen Isten attól az ostoba hibától, hogy én
most lovagias magyar hevülettel kezdjem bizonygatni, hogy márpedig
Göncz Kinga nem is kócos, mert Slota viselkedése oly fokú tahóságra,
faragatlanságra és műveltségi deficitre utal, hogy eleve védhetetlen
és elutasítandó. Így nem beszélünk európai sajtótéjékoztatókon
egy szomszéd állam külügyminiszteréről, hát még, ha az nő!
Durva, sértő, személyeskedő, egyszóval: slotás volt ez a
kijelentés, amelyet semmiféle bizonyítékkal sem lehetne
elfogadtatni. Ha valakit nyersen lenyomorékozunk, ez akkor is minősíthetetlen
és elfogadhatatlan viselkedés, ha az illető tényleg nyomorék.
Itt a tényeknek nem lehet beleszólása a modortalanságba: hogy
Göncz Kinga terjedelmes hajkoronája kócos benyomást kelt-e
diplomáciai körökben, vagy nem, az egy kérdés, de a világon
semmi köze Slota bunkóságához, amely egy másik kérdés. De
mi köze mindennek a jó öreg Buffonhoz, és az ő elhíresült
mondatához? Több, mint gondolnánk. Ugyanis amit Slota mond, az
szó szerint megegyezik azzal, amit a tót politikai plebsz gondol
és érez, de kimondani fél: Slota stílusa a tót életérzések
mélytudatának nyers megfogalmazásai. Ezért hiszem, hogy igaz a
mondás, mely szerint a stílus maga az ember, ugyanis Slota minősíthetetlen
durvaságai egyszerű leképezései a szlovák életérzéseknek.
Azaz, Slota nagyon is önmagát, sőt szeretett szlovák etnikumát
adja ezzel a stílussal. Nem kétséges, hogy Slota és követői
ott, a Szlovák Nemzeti Pártban úgy vélik, nekik istenadta
joguk kimondani, amit gondolnak, sőt ez egyenesen erényük is,
mivel az őszinteség erénynek minősül. Ha egyszer a magyar külügyminiszter
asszony kócos volt, akkor kócos volt, és azt egy önérzetes tót
politikus nem fogja elhallgatni! Mert – ellentétben a galád
magyarokkal – őszinte, és nem tud hazudni. Óhatatlanul adódik
a kérdés, mi lenne, ha én most fellelkesülve a tótság
igazmondási erényein, hirtelen magam is kinyilvánítanám néhány
észrevételemet Slota úrról, környezetéről, a pozsonyi kormányról,
arról a jogállamiságról, ami Szlovákiában dívik, na és
persze a derék, tót atyafiakról, akiket – családi kötődés
révén is – úgy ismerek, mint a tenyeremet. Kétségtelenül
volna mit írnom, és gyanítom, különösebb stiláris erőlködés
nélkül én is megtalálnám azt a hangot, amely bizonyos, hőzöngősen
hazafias magyar rétegek legteljesebb elismerését váltaná ki.
De nem teszem persze, mert engem saját erkölcsi előírásaim irányítanak,
valahogy úgy, mint egykoron Kosztolányit: „Én önmagamat önmagammal
mérem, / Szavam, ha hull, tömör aranyból érem”. És valójában
már el is jutottunk a magyarnak levés rögös, vergődős mivoltáig:
mi mindig betartottunk és betartunk bizonyos minimálelvárásokat
a hagyományos keresztény, európai viselkedés terén, velünk
szemben mások csak a legritkábban. Képzeljék el, hogy az „őszinte”
– (ez a bunkóság szinonímája Bratislavában) – Slota mit
rendezne, ha szembe találná magát az én őszinteségemmel?
Megismételné kilenc évvel ezelőtti önmagát?: „Tankra,
szlovák! Földig romboljuk Budapestet!” –- (1999. márc. 8.).
Netán megismételné kérését a tót államfőhöz, hogy az őshonos,
államalapító magyarokat űzzék ki Szlovákiából? – (2002.
márc. 11.). Esetleg a tavaly januárban felvetett projekt bevezetését
sürgetné meg: mindenki, aki nyilvános helyen magyarul szólal
meg, pénzbüntetést fizessen. Íme, az Európai Unió tót módra
habarva, Slota-mártással, á lá Bratislava. (Csoda-e, hogy az
írek néhány napja leszavazták az egészet, mert nem bíznak
ebben az unióban?) Nem azt kérem én Jan Slotától, hogy
hazudjon, vagy hogy visszatartsa magába a felismert igazságokat,
hiszen mindezeket én sem vélem járható útnak. Csupán azt
javaslom neki, hogy ne legyen olyan fullasztó, elviselhetetlen
szellemi röghözkötött, izzadtságszagúan tót, ugyanis attól,
hogy észreveszi és kulturáltan respektálja a Szlovákián kívüli
világot, számára továbbra is maradhat Szlovákia a világon a
legfontosabb. Valahogy úgy, mint nekem Magyarország. Ha Slota úr
csak egy kicsit is szélesebbre lenne képes nyitni azt a kaput,
amelyen a Szlovákián kívüli világ beáramolhat tudatába, a kócos
vagy nem kócos Göncz Kinga általa sérelmezett kijelentését
elegáns módon úgy oldhatta volna meg, hogy – félre nem érthető
módon utalva Gönczre – idézte volna Hitler külügyminiszterének,
von Ribbentropnak a véleményét olasz kollégájáról, Ciano grófról:
„A gróf nagy külügyminiszter lenne, ha nem foglalkozna külpolitikával.”
Ki-ki értsen belőle. Ha tud.
Szőcs Zoltán
|
