vissza a főoldalra

 2008.05.02. 

Az „emberi szappan” legendája

Az átlagember alighanem még ma is azt hiszi, hogy a második világháború idején a nácik az elhunyt zsidók holttestéből szappant készítettek. Holott számos „hivatalos”, holokauszttémában nyilatkozattételre feljogosított történész beismerte már: a nácik nem állítottak elő áldozataik teteméből szappant. Az emberek azonban erről mit se tudnak. Éspedig azért nem tud erről senki semmit, mert a Tv2 Napló, vagy épp az RTL Klub Fókusz című propagandaműsorai nem adnak le összeállításokat a témáról. Mondjuk a „Félszázados hazugság”, „Tudatos félrevezetés, vagy tudatlanság?” címeket lehetne adni az ilyesfajta tájékoztató műsoroknak. Ez azonban elképzelhetetlen. Méghogy tájékoztatás? Ilyesmi nincs ma a nyugati világban. Propaganda van és félrevezetés. Illetve bocsánat: politikailag korrekt beszéd. Ami azt jelenti például, hogy ha kiderül valami orbitális hazugság, akkor arról hallgatni kell. Beismerni semmit nem szabad. Talán mert akkor átszakad a gát, és más hazugságok is lelepleződnek? De a hallgatás is jobb, mint valótlanságokat hirdetni. A legújabb történelemkönyvek legalább már nem tesznek említést a „szappanlegendáról”. Odáig azonban senki sem merészkedik, hogy bevallja: a háború óta folyamatosan hazudtak a témáról. Ami egyébként annál érdekesebb, mivel az első világháború idején is elterjedt a „szappanlegenda”. És persze akkor is a németeket vádolták meg azzal, hogy a harctéren elesett katonák teteméből szappant állítanak elő. Abban az időben azonban a nyugati világ még nem süllyedt olyan mélyre, mint 1945 után, így a győztesek gyorsan elismerték: a vádak alaptalanok. A második világháborút követően a teljesen törvénytelenül ítélkező nürnbergi törvényszék számos határozatában erősítette meg ennek a légből kapott legendának a valódiságát. Aztán terjesztették ezt az elborzasztó mesét politikusok, újságírók, tankönyvírók, forgatókönyvírók, filmrendezők, minden rendű és rangú propagandisták, és még ki tudja, ki mindenki más. Végül aztán az „utca emberének” tudatáig is eljutott a „szappanmese”. És még most is ott van, holott a „hivatalos” holokauszttörténészek is beismerték már szép csöndesen: az elhunyt zsidók testéből előállított szappan története a háborús propaganda része volt, semmi más. Az egész legenda azon alapult, hogy a gettókban és a koncentrációs táborokban használatos szappanokon a RIF felirat volt olvasható. Ami a sztori kiagyalói szerint annyit jelentett, mint Rein Juedisches Fett (tiszta zsidó zsiradék). Persze már ezen a ponton is van némi gond, hiszen a szappanokon I betű szerepelt, nem pedig J, de úgy látszik, ilyen apróságokon senki sem akadt fönn. Még a nürnbergi törvényszék nagyokos és nyilván roppant objektíven ítélkező bírái sem. És vajon mennyire hihető, hogy ha már a nácik ilyen aljasságra vetemednek, akkor ezt ilyen nyilvánvaló módon közzé is teszik? (Miközben a zsidók megsemmisítésével és a gázkamrákkal kapcsolatban minden dokumentumot megsemmisítettek.) A háború idején egy amerikai titkosszolgálati jelentés állítása szerint pedig a lengyelországi Turekben működött a „szappangyár”. Ahol is hatalmas „kemencékben” olvasztották ki a zsírt az áldozatok testéből – legalábbis a titkosszolgálat információi szerint. (Miféle titkosszolgálat lehetett ez? Nem inkább valamiféle propagandaosztály?) Mindamellett a háború alatt széles körben elterjedt a „szappanmese”. Nem csupán a táborlakók, hanem a kintiek körében is. „Mennek a zsidók szappannak” – kiabálták néha a deportáltakkal teli vagonok felé. De hivatalos személyiségek is erősítgették a történet hitelét. Stephen S. Wise rabbi, aki a háború idején a Nemzetközi Zsidó Kongresszus elnöke volt, 1942 novemberében így nyilatkozott: „A zsidó áldozatok holttestéből szappant, zsírt és műtrágyát állítanak elő a németek”, sőt „ki is ássák az eltemetett halottakat, hogy azokból kinyerjék a számukra szükséges anyagokat”. 1942 végén az Amerikai Zsidó Kongresszus hetilapja szerkesztőségi cikkben azt írta: a németek a „zsidó áldozataik testéből tudományos módszerekkel állítanak elő műtrágyát, szappant és ragasztót”. Ugyanebben a lapszámban egy másik írás már úgy tudja, olajat is gyártanak az elhunyt zsidók tetemének felhasználásával. Egyesek még azt is tudni vélték, hol vannak az emberi testeket nyersanyagként feldolgozó gyárak. A háború után a nürnbergi törvényszéken az egyik szovjet ügyész, L. N. Szmirnov a következőt mondta: „Ugyanaz a technikai tudás és találékonyság, amely a gázzal illetve szén-monoxiddal történő kivégzéseket lehetővé tette… vezetett el az elhunytak tetemének ipari felhasználásához… ezzel nem csupán gyilkosságaik áruló nyomait tüntették el, de bizonyos ipari termékek gyártását is megkönnyítették. A Danzigi Anatómiai Intézetben kísérletezték ki annak a módját, miként lehet emberi testből szappant készíteni, az emberi bőrt pedig cserzés után szintén felhasználni.” Na igen, így született meg valahogy az emberi bőrből készített lámpaernyő meséje. A nürnbergi perben tanúként megjelent egy bizonyos Sigmund Mazur, aki a Danzigi Anatómiai Intézet egyik alkalmazottja volt a háború idején. Ő azt állította, hogy 1943-ban kezdtek gyártani emberi testekből szappant. Tanúvallomása szerint vezető német politikusok nagy érdeklődést mutattak a munkálatok iránt. Sőt mint mondta, ő maga is mosakodott ilyen szappannal. A nürnbergi perben be is mutattak egy állítólag emberi testből készített szappant. (Hol van most ez a szappan? Miért nincs meg valamelyik múzeumban?) A bíróság határozatában végül kimondta: „kísérletek történtek arra nézve, hogy kinyerjék a zsírt a meghaltak tetemeiből szappangyártás céljára”. Ez az egész képtelen propagandamutatvány azután roppant bizarr eseményeket eredményezett. Egyes zsidó temetőkben ugyanis vallási szertartás keretében végső tiszteletadásban részesítették azokat a szerencsétlen áldozatokat, akiknek tetemeiből a szappanokat a legenda szerint előállították. Kimondani is borzasztó, de a szappanokat temették el – noha persze semmi kétség: akik így cselekedtek, őszintén hitték, hogy embertársaiknak adják meg a végső tisztességet. (De vajon mit gondolhatnak ők, miután kiderült az igazság?) De a náci koncentrációs táborokat megjárt egyes túlélők is hosszú időn át kitartottak a zsidó szappan legendája mellett. Így például egy Ben Edelbaum nevű szerző 1980-ban megjelent visszaemlékezéseiben az alábbi mondatokat vetette papírra: „A gettóban a németek időnként kiosztották szappanainkat, amelyeken a R.J.F. felirat volt olvasható. Azonban csak a háború befejeződése után értesültünk a szörnyű igazságról. Így azután a szeretteink csontjaival és húsával mosakodtunk.” Nesse Godin, egy másik emlékező, 1983-ban a következőt mondta a stotthofi koncentrációs táborba érkezésének körülményeiről: „Először is le kellett zuhanyoznunk, és a kezünkbe nyomtak egy darab szappant. Csak a háború után tudtuk meg, mit is jelentett rajta az RJF rövidítés… néha arra kell gondolnom, az én apám testének is benne volt egy darabja abban a szappanban, amellyel mosakodtam.” Mel Mermelstein, egy korábbi auschwitzi fogoly, 1981-ben „eskü alatt” tett tanúvallomásában állította, hogy ő és rabtársai emberi zsírból készült szappannal tisztálkodtak. Ez „vitathatatlan tény” – hangoztatta. Se szeri, se száma a hasonló visszaemlékezéseknek. Amelyek viszont ellentmondásban vannak azzal az eléggé bizonyosnak tűnő állítással, hogy a háború alatt mind a táborok lakói, mind a szabad emberek körében elterjedt az „emberi szappan” előállításának hiedelme. Simon Wiesenthal, a neves „náci vadász” is (aki szerint még Romániába is kerültek emberekből készített szappanok) a következőket írta 1946- ban: „1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a RIF rövidítés”. Persze lehet, hogy egyesek tudták, mások meg nem tudták. Wiesenthal hozzáteszi még: „a civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan… mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle.” Hasonló hangnemben íródtak évtizedeken át a történelemkönyvek. De még az olyan nagyszabású, komoly művek is, mint például William L. Shirer: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című munkája is készpénznek veszi a „zsidó szappan” legendáját. Hasonlóképpen cselekszik az 1981-ben megjelent Hitler haláltáborai című könyv szerzője, Konnilyn Feig. Igaz, megjegyzi, hogy „némely történész úgy gondolja, csupán szóbeszéden alapul a feltételezés, mely szerint a nácik emberek holttestéből állítottak elő szappant”. Mindamellett hozzáteszi: „a legtöbb kelet-európai történész mégis hitelt ad ennek a szóbeszédnek. Számos ilyen szappant állítottak ki múzeumokban, magam is láttam közülük néhányat.” (A szerző nem túl meggyőző, valljuk be.) De még 1983- ban is, az Amerikában élő holokauszttúlélők legnagyobb találkozóján, Arthur Schneier New York-i rabbi kijelentette: „Mindnyájan emlékszünk a szappanokra, az RJF felirattal, amelyeket szeretteink testéből készítettek.” Mármost persze mindig is voltak olyanok, akik legalábbis kételkedtek az emberi testekből gyártott szappanokról szóló történetekben. Azonban nemigen merték hallatni a hangjukat. Pedig elmondhatták volna, hogy a RIF a Reichstelle für Industrielle Fettversorgung (Ipari Zsírellátás Birodalmi Központja) rövidítése. Ez a szervezet volt felelős a náci Németországban a szappanok és tisztálkodószerek forgalmazásáért. Aztán a háború után a flensburgi ügyészségen perbe fogták dr. Rudolf Spannert, a Danzigi Anatómiai Intézet igazgatóját, mivel állítólag utasítást adott beosztottainak szappan előállítására „emberi zsír” felhasználásával. A vádakat azonban idővel elejtették, hiszen semmiféle bizonyítékkal nem tudtak előállni. 1968 januárjában a flensburgi ügyészség elismerte: vizsgálataik alapján a Danzigi Anatómiai Intézetben nem gyártottak szappant emberi holttestek felhasználásával. 1980- ban aztán újabb beismerés történt. Walter Laqueur zsidó történész a Szörnyű titok című könyvében leírta, hogy az emberekből gyártott szappan legendájának nincs semmi valóságalapja. Majd egy másik zsidó történész, Gitta Sereny következett. Bele a sötétségbe című művében a következő mondatok olvashatók: „Az általánosan elfogadott sztorit, mely szerint holttesteket használtak a háború alatt a németek szappan és műtrágya gyártására, teljességgel megcáfolta a Ludwigsburgi Náci Bűnöket Kutató Intézet vizsgálata.” Deborah Lipstadt, a modern zsidó történelem professzora pedig már 1981-ben leszögezte: „Az igazság az, hogy a nácik sohasem használták sem a zsidó, sem más nemzetiségű áldozataik tetemét szappan előállítására.” Továbbá olyan neves holokauszttörténészek, mint Gerald Reitlinger vagy Raul Hilberg, szintén kételyeiket kezdték hangoztatni. 1990 áprilisában Yehuda Bauer, az Izraeli Héber Egyetem professzora, vezető holokausztkutató, valamint Shmuel Krakowski, a Yad Vashem Holokauszt Kutatóintézet levéltárának igazgatója ismerték el: a szappanlegendának semmilyen alapja nincs. Yehuda Bauer azonban a németeket hibáztatta az alaptalan szóbeszédekért, mivel a koncentrációs táborok foglyai „minden képtelenséget elhittek kínzóikkal kapcsolatban”, sőt a németek szándékosan terjesztették az ilyen borzalmas históriákat, hogy ezzel is „gyötörjék foglyaikat”. No, ez remek! Vagyis akik fél évszázadon keresztül hirdették ezt a hazug történetet, azok nem felelősek! A Zsidó Világkongresszus, Simon Wiesenthal, a győztes nagyhatalmak vezetői lankadatlanul terjesztették a szappanmesét, de egyikük sem hibás, amiért félrevezették a közvéleményt! Mi az oka hát ennek a csöndes meghátrálásnak? Nos, alighanem a revizionista történészek (akiket pontatlanul holokauszttagadóknak neveznek) egyre kínosabb kérdései nyomán voltak kénytelenek a legenda hirdetői visszakozni. Miként Shmuel Krakowsi megfogalmazta: „A történészek arra a következtetésre jutottak, hogy emberi testekből a nácik nem állítottak elő szappant. Amikor oly sok ember tagadja a holokausztot, miért adnánk nekik ürügyet, hogy felléphessenek az igazság ellen?” Ez roppant logikus érvelés, csak nem kellett volna várni vele 45 évet. És nem kellett volna törvényszéken kihirdetni a történelmi igazságot. A zsidókkal tényleg sok kegyetlenséget követtek el a háború alatt a nácik, amelyek önmagukban is szörnyűségesek. Semmi szükség légből kapott, kitalált sztorikkal felnagyítani a szenvedéseiket. Mert a végén az ember azt sem hiszi már el, ami tényleg megtörtént.

 Zábori László