vissza a főoldalra

 2008.05.02. 

A Felvidék szerelmese

Barcsai Tibor grafikus, festőművész 1937. október 7-én született Pécsett. Kisgyermekként, 1939-ben került Ungvárra, majd 1966-ban visszatelepült Magyarországra. 1950-es években végezte el az Ungvári Iparművészeti Főiskolát. Mesterei: Erdélyi Béla, Boksay József. 1967 óta Esztergomban él. 1960-tól a Kárpátontúli Terület kiállításain szerepelt, majd Esztergomban megtelepülve a városi, illetve a Komárom-Esztergom megyei kiállítások rendszeres szereplője. 1991 óta az Esztergomi Művészek Céhének tagja. A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület vezetőségi tagja. Tollrajzain és kisméretű, fatáblára festett olajképein leggyakrabban középkort idéző emberalakok, városrészletek, várak és várromok jelennek meg. Kompozícióit az archaizáló valóságidézés és szürreális látomásosság kettőssége jellemzi. Az utóbbi években főként szürreális hangvételű fekete-fehér és színes rajzokat készít.

Egyéni kiállítások:

1968 • Technika Háza, Esztergom

1972 • Zodiákus Klub, Esztergom

1976 • Művelődési Ház (Tímár Zsuzsával), Bajna

1980 • Balassa Bálint Múzeum, Esztergom

1984 • Kernstok Terem, Tatabánya

1997 • Vármúzeum, Esztergom • Komáromi Kisgaléria, Komárom

2003 • Babits Mihály Általános Iskola Sugár Galériája, Esztergom

2006 • Király-Erdei-Műhely / Erdei Éva Galéria (Bugyács Sándorral), Budapest

Válogatott csoportos kiállítások:

1967-89 • Komárom-Esztergom megyei képzőművészek kiállításai, Tata, Tatabánya, Esztergom, Budapest

1967-98 • Esztergomi képzőművészek kiállításai, Esztergom, Espoo (FIN)

1988 • IV. Országos Rajzbiennálé, Salgótarján.

Művek közgyűjteményekben:

Balassa Bálint Múzeum, Esztergom; Kuny Domonkos Múzeum, Tata; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

Barcsai_csokonai alá:

Barcsai Tibor: Csokonai Vitéz Mihály (fekete-fehér tollrajz)

 -Két éves korodban Pécsről Ungvárra kerültél. Mi volt ennek az oka?

 -Édesapám debreceni születésű volt, édesanyám pedig ungvári. Apám Pécsett szolgált a magyar vasút jogtanácsosaként, s ott élt egy ideig anyámmal. A baranyai megyeszékhelyen születtem, de sosem tartottam pécsinek magamat. Szüleim elváltak, s ezért édesanyámmal Ungvárra költöztünk. A trianoni békediktátum miatt Kárpátalja többször cserélt gazdát. Először a Magyar Királysághoz tartozott, 1867 után a monarchiához, majd Csehszlovákiához, utána egy rövid ideig újra az anyaországhoz, s ezután Szovjetunióhoz. Most a független Ukrajna nyugati tartománya.

 -Amikor látta a család, hogy Kárpátalja újra el fog szakadni Magyarországtól, miért döntött úgy, hogy a határokon kívül éljen?

 -Ezt akkor világosan nem lehetett látni. Nem is álmodtunk arról, hogy újra elszakítanak minket a törzstől és egy barbár impérium igája alá kerülünk. 1945 után kb. 20 évig pedig semmi esélyünk sem volt arra, hogy Magyarországon telepedjünk le.

 -Könnyen elsajátítottad az ukrán és az orosz nyelvet?

 -Ez természetes, mert kisgyermek koromtól idegen környezetben éltem. Még a ruszin nyelvet is kiválóan beszélem. A ruszin nem egyenlő az ukránnal. Iskolásként nagyon szerettem a művészetet,  ügyesen rajzoltam, festettem, így úgy döntöttem, hogy jelentkezem az Ungvári Iparművészeti Főiskolára.

 -Egy magyar fiú nem indult hátránnyal a szovjet birodalom felsőoktatási intézményében?

 -A főiskolán – ahol öt évig tanultam- nem éreztem a hátrányt, hála kiváló mestereimnek. Később már igen. Sosem mondták ki, de úgy éreztem, hogy származásom miatt többet kell bizonyítanom ahhoz, hogy rangosabb kiállításokon szerepelhessek.

 -Akkoriban a szocreál dívott a Szovjetunióban?

 -Sajnos igen. A szocialista realizmus szűkebb értelemben a keleti blokkban hosszabb-rövidebb ideig – Magyarországon 1949-től 1956-ig – tartó ún. ’50-es évek művészete, tágabb értelemben pedig mindazon művészeti produktumok együttese, amelyek a szocializmus – kommunizmus - építésének ideologikus ábrázolását tűzték ki céljukul. Jómagam mindig idegenkedtem ettől a stílustól.

 -Kérlek, mesélj mestereidről.

 -Erdélyi Béla egy européer művész volt. 1891-ben született az Osztrák-Magyar Monarchia keleti csücskében, s ugyanott halt meg 1955-ben a nagy Szovjet Birodalom nyugati szegletében, Kárpátalján, amelyhez valami végtelen vonzódás fűzte. E nagy tehetséggel megáldott művész megítélésébe minduntalan beleszólt a történelem. Művészi indulása Budapesthez kötődik, kezdetben Ferenczy, Iványi Grünwald egyengeti útját. Ezt a művésszé érés korszaka követi a 12 éves külföldi, főleg párizsi tartózkodás alatt. Az 1940-es években visszatért Kárpátaljára, ahol a legőszintébb elhivatottsággal örökítette át felhalmozott tudását az ifjabb művésznemzedékekre. Művészklubot, szabadiskolát, Művészeti Egyesületet, majd Képzőművészeti Főiskolát alapított. Végtelenül emberséges és nagylelkű volt. Pezsgő művészeti életet akar varázsolni a végvárakon. Ez csak részben sikerült neki, mert a hatalom tönkretette őt. Az ok: formalista volt. Boksay kissé mogorvább volt nála, de ugyanolyan jóindulattal viseltette tanítványai iránt.

 -Boksayról úgy tudom, hogy mélyen vallásos volt és egyházi témájú képeket is festett. Ezt 1945 után is elnézték neki?

 -Akkor már nem. Boksay József sosem volt modern festő, a kor nyugati áramlatai teljesen hidegen hagyták. Nagyon jól felkészült mester volt. Az I. világháború után Ungvárott tanított. 1927-ben Erdélyi Bélával megalakította a művészeti szabadiskolát, 1931-ben, ugyancsak Erdélyivel, a Kárpátaljai Képzőművészek Szövetségét. 1945 után az Ungvári Képzőművészeti Főiskolán, majd az ungvári és lembergi iparművészeti szakiskolában tanított. Festészete a Munkácsy- és Révész-hagyományt folytatja, tájfestészetére hatott az impresszionizmus. A mélyen vallásos Boksay egyházi témájú képein Raffaello, Tintoretto követője volt. Volt még egy szellemi mesterem: Bedzir Pál. Ő egy igen rebellis, ún. non-figuratív művész volt, aki sosem tudott – igaz, nem is akart - beilleszkedni a rendszerbe. Ezért többször el akarták vinni Szibériába. Merész és kétségtelenül nagy tehetséget mutató művészete kiválik az ’50-es-70-es évek megideologizált szovjet művészetéből. Életművét nem lehet, nem szabad beskatulyázni, stílusokhoz, áramlatokhoz kötni. Egyedi jelenség az Kárpátalja képzőművészetében. Afféle „magányos cédrus". Ukrán származású volt, de sokat mesélt arról, milyen sokat adott neki magyar nyelvtudása, az, hogy magyar írók, költők műveit olvashatta, ezáltal közelebb kerülve a nyugati kultúrához. Ugyanakkor szerette a keleti filozófiákat, maga is aktív jógázó volt. Nagy hatással volt rám Tarkovszkij, a kiváló filmrendező is. Kárpátaljai tartózkodása idején a mi társaságunkat is felkereste. Mélyen vallásos volt, ezért a szovjet rendszer éppen csak tolerálta. Egyenes, s a maga igazáért kiálló művész volt. Az 1966-os Andrej Rubljov forgatása közben már érték őt atrocitások a szovjet belügyi hatóságoktól, alkotói szabadságáért élete végéig harcolnia kellett. Ez a film már Nyugaton nagy sikert ért el, mikor a Szovjetunióban még csak kis filmklubokban engedték vetíteni.

 -Az, aki nem a szocialista realizmusban alkotott mindig „C” vágányon állt?

 -Sztalin halála után jött egy kis enyhülés. No azért nem kell hatalmas reformokra gondolni. A képzőművészetben is elnézték azt, ha valaki nem a szocreált követi. Igaz, nem is futtatták az illetőt. Főiskolásként ismertük az orosz avantgard művészeket és a nyugati absztrakt stílusokat. Ezek erősen hatottak rám, bár a figuratív ábrázolás mellett mindig megmaradtam. Most szürrealista abszurdnak tartom magam.

 -Miután kikerültél a főiskoláról kötelező volt leadni bizonyos időszakonként egy-egy művet?

 -Nem volt kötelező, de ajánlott volt részt venni egy-egy kiállításon. Csak olyan képeket engedélyezett a zsűri, ami a figuratív ábrázolást mutatta. Akkor főleg tájképeket és csendéleteket festettem. A kárpátaljai festészetnek van egy rákfenéje: a népieskedés. Mind a mai napig szeretnek ruszin parasztokat, faházakat ábrázolni a vásznon. Ne értse félre az olvasó: nem a népművészet ellen, hanem a népieskedés ellen beszélek. Nem naív művészetről van szó, hiszen a horvát naivok kiválóak, s alkotásaik az európai festészet részei.

 -Most szürrealista abszurd stílusban alkotsz. Volt egyfajta fejlődés művészetedben?

 -Ahogy magában a művészetben, úgy az én művészetemben sincs fejlődés, változás már igen. Stílusbeli, eszközbeli fejlődésről beszélhetünk csupán. Nemrég hallgattam egy Monteverdi –operát. Semmivel sem volt rosszabb, mint Verdi egyik remeke. Nem rosszabb, más. Egy egyiptomi szobor sem rosszabb, mint egy modern. Mindent a saját korához mérten kell bírálni, megítélni.

 -Említetted az abszurdot. Ez térségünkben nagyon népszerű stílus.

 -Ezt a történelmi múlt termelte ki. Angliát, Franciaországot sosem viselte meg annyira a történelem, mint a térségünkben fekvő országokét. A magyar és cseh önállóság nem egy-két évre, hanem évszázadokra szűnt meg. Lengyelországot pedig többször is felosztották. Nem voltunk/vagyunk önmagunk urai. Főleg ez a tény szülte meg a kelet-közép-európai abszurd művészetet.

 -1967-ben visszatelepültél Magyarországra. Esztergomra hogyan esett a választásod?

 -Akkor már vissza lehetett települni. Azért esett a választásom erre a városra, mert itt minden utcának, háznak – nem a lakótelepekre gondolok - , nem is beszélve a Várhegyről, történelme van. Esztergomnak ráadásul egy sajátos kultúrája van. A másik ok: közel van az általam szeretett Felvidékhez. Annak idején, Ungvárról, nagyon sokat kirándultam át a Felvidékre.

 -Azt írták rólad, hogy műveiden gyakran ábrázolsz várakat, várromokat. Ez esztergomi, vagy még ungvári hatás?

 -Egyik se. Rajongok a régi várakért, városokért. Ebben az értelemben abszolút nem vagyok modern ember. Semmi közöm a mai korhoz. Egy nagyon rossz korban élek. Legszívesebben, ha létezne időutazás, a középkorba mennék vissza. Tudom, kegyetlen világ volt, de tisztább és becsületesebb. Akkor még éltek tiszták, hősök, szentek. Aki hősként, istenhitben élt, szerette a hazát, a népét nem volt gúny tárgya. Mindenki tudta: hol a helye. Ma egy teljesen művészietlen korban élünk. Szerelem helyett pornográfia, hazaszeretet helyett csak az egyén önmegvalósítása áll a középpontba. Most a művészeknek világító fáklyaként kell a helyes, igaz utat megvilágítaniuk. Ez óriási, embert próbáló feladat. Sokszor gondoltam: feladom, de nem tehetem! Visszatérve a kérdéshez: a felvidéki várakat, hegyeket, folyókat kedvelem a legjobban. Ki merem jelenteni: Árva vára Európa egyik legszebb építménye. Elborzadva hallom, mikor azt mondják: „átmegyek a cseszkókhoz Sturovóba”. Egy magyar ember azt mondja: „átmegyek a Felvidékre, Párkányba.” Jól tudom, ma már utópia Felvidék visszacsatolása, de a gyökereinket nem tagadhatjuk meg.

 -Rokonod Barcsay Jenő, a híres festőművész?

 -Igen. Ő a család másik ágának tagja. Apai ágon Erdélyből származunk. Arra fele nem dívott az y-os családnév a nemesek körében. Így én nem változtattam meg eredeti nevünket. Jenővel kiváló kapcsolatom volt, többször meglátogattam műhelyében, de nem az ő hatására készültek képeim.

 -Van-e külön témaköre grafikáidnak, illetve festményeidnek?

 -Annyi az eltérés, hogy grafikáim elvontabbak, mint festményiem.

 -Esztergomban a képzőművészetek terén kialakult-e egy olyan jelentős műhely, mint Szentendrén?

 -Sajnos nem. Szentendre mindig Budapest kertvárosa, kinyújtott keze volt. Rangosabb szentendrei művésznek lenni, mint esztergominak. Nagyon bántott, mikor az esztergomiak szentendrei kiállításának megnyitóján egyetlen egy helyi képzőművész sem vett részt.

 -Mi az előnye, s mi a hátránya annak, ha valaki vidéki, s azon belül esztergomi képzőművész?

 -Az előnye, hogy tisztább marad a művész, mint a fővárosban. Vidéken kevésbé válhat szellemi prostituált belőle. A hátránya: nem ír róla az országos sajtó, nincs benne egy állandó mozgásban. Mára megszoktam ezt a provinciális életet, a mai Pest ridegségével és lármájával elriaszt engem.

 -A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület vezetője vagy. Pécs, Ungvár, Esztergom most pedig Muravidék…Korábban kifejtettél a Muravidék kultúrájával kapcsolatos tevékenységet is?

 -Nem. Ruda Gábor, az alapító, kért meg rá, hogy lépjek be ebbe az 1997-ben alakult szervezetbe. Fő célunk a Kárpát-medencei magyar képzőművészek, tudósok összefogása. Az egyesület szakmai tevékenysége közé tartozik egyrészt a muravidéki írók mellett nem muravidéki szerzők a Muravidék kulturális eseményeivel, illetve Szlovéniával foglalkozó írásait megjelentető kulturális folyóirat kiadása. Másrészt a Muravidék témájú könyv- és zeneműkiadás; művészeti kiállítások, fesztiválok, együttesek fellépésének szervezése és rendezése a Muravidéken, illetve egyéb helyeken muravidéki művészek részvételével. Céljaink között szerepel még a Muravidék - témával kapcsolatos tudományos kutatómunka és önképzés elősegítése, tudományos-ismeretterjesztő előadások szervezése; kirándulások, tanulmányutak, tudományos kutatóexpedíciók szervezése, konferenciák, szimpóziumok szervezése és megrendezése a Muravidéken, illetve egyéb helyeken muravidéki résztvevőkkel. Sokat köszönhetünk egyik lendvai barátunknak, Hagymás Istvánnak, aki orvosként, fotóművészként, íróként az egyesület egyik „motorja” lett.

 -Utoljára 2006-ban volt kiállításod. Azóta nem rendeltek tőled képeket?

 -Nem szeretek rendelésre dolgozni. Nem vagyok egy „termelési” művész. Amikor elkap az ihlet, s kedvem is van rajzolni, vagy festeni, akkor állok csak neki egy adott munkának. Ha csupán pénzkeresési célból festek, az meglátszik a művemen. Rossz, vagy számomra nem kedves alkotást viszont nem szeretek kiadni a kezem közül. Nyugdíjamat – mivel több nyelven beszélek - idegenvezetéssel egészítem ki.

 -Mivel töltöd szabadidődet?

 - Meglepő: szeretek elméleti fizikával foglalkozni. Az elméleti fizikusok a természetre vonatkozó alapvető ismeretek után kutatnak, felhasználva a kísérleti fizikusok megfigyeléseit. Ám szabadidőmet főleg zenehallgatással töltöm. Nagyon szeretem a klasszikus zenét és az operákat. Mindig csodáltam édesapádat, hogy partitúra nélkül képes egy Wagner-zenedrámát eldirigálni. Schopenhauer azt írja: „A zene kimondhatatlan bensőség, amely egészen bizalmas és mégis örökké távoli paradicsomkert gyanánt vonul el mellettünk; teljes mértékben érthető, és mégsem magyarázható.” Ehhez a paradicsomkerthez szeretnék egy kicsit közelebb kerülni.

 (Képünkön: Barcsai Tibor Csokonai Vitéz Mihály c. fekete-fehér tollrajza)  

Medveczky Attila