|
 2008.05.17.
A
gordiuszi csomó üzenete
Köztudott
ugyan, mégis röviden összefoglalom. Krisztus előtt 333-ban, az
akkor 23 éves Alexandrosz, ismertebb nevén Nagy Sándor, három
kontinensre kiterjedő birodalom ura, a frígiai Gordionba érkezett.
E város nevezetessége volt a legendás Gordiosz királytól rájuk
hagyományozott felbonthatatlan csomó. A rendkívül összebogozódott
kötélhalmaz egy szekérhez volt rögzítve, azon gördítették
Nagy Sándor elé. A hatalmas csomóval kapcsolatos helyi legenda
valójában egy jóslatot tartalmazott: az lesz a világ ura, aki
képes szétbontani. Ezt hallva, a macedon hadvezér nem sokat
habozott, előrántotta kardját és néhány erőteljes ütéssel
széttrancsírozta Gordion város kibogozhatatlanságáról elhíresült
kötélcsomóját. Fura mód ez a kötélátvágási gesztus, ez a
hatékony, de inadekvát problémamegoldási mód több mint kétezer
éve elfelejthetetlen és megunhatatlan téma, sőt mély szimbólum
az európai ember gondolatiságában. Némi túlzással azt is
mondhatnám, hogy a radikális problémamegoldás ókori archetípusa
lett. Sokan mondták már akkor is és mondják azóta is: Nagy Sándor
akkor fölöttébb bunkó módjára viselkedett, hiszen a napnál
világosabb, hogy neki kibogoznia kellett volna a csomót, nem átvágnia.
Csakhogy a jelek szerint az ifjú Alexandrosz eredménycentrikus,
rámenős személyiség volt, aki csak a végeredményre figyelt,
a hogyanra kevésbé, ezért könnyedén áthágta az elvárt játékszabályokat.
„Kibontom én ezt nektek, frígiai barátaim, de akkor egyszer s
mindenkorra kibontatik” – gondolhatta magában, miközben sújtott.
Valószínűleg sosem kerül sor a csomó szétvágására, ha a
dolognak nem lett volna ennyire nagy és lényegi tétje: az lesz
a világ ura, aki szétbontja, következésképpen, aki nem képes
erre, az nem lesz az. Ilyen provokatív kihívás mellett
megengedhette magának a kor tirannusza, hogy elkezdjen piszmogni
a kibogozással, vállalva a nagyon is valószínű nyilvános
felsülés ódiumát? Nem tehette. Feltételezem, ha akkor ott
valaki egy Rubik- kockát nyom a kezébe, hogy forgassa egyszínűre
az oldalakat, és akkor a világ ura lesz, fél percen belül a földhöz
csapja, és a részeire hullott kockából egyenként válogatja
szét a színeket. Száz szónak is egy a vége, az a csomó
rosszkor volt rossz helyen. Mégis, ha hiszik, ha nem, de van üzenete
a 2008-as magyar politikai dagonya résztvevői felé. Gyurcsányon
kezdetben csak röhögni tudtam, mint afféle viccfigurán, akinek
már puszta megjelenése, megszólalása hordoz valami bohócosat.
Aztán a bohócból hirtelen intrikus lett: ahogy az SZDSZ aktív
segítségével kibuktatta – az őt a kormányba beemelő –
Medgyessyt a miniszterelnökségből, már viszolyogtató volt, és
nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a bohócnak éles körmei
vannak. Miután ő lett a kormányfő, és immár teljes emberi,
családi és politikai repertoárját volt módomban élvezni, és
egyre romló életkörülményeim között fizetni őszödi és
nem őszödi jópofiskodásait, már nem röhögtem rajta. Mélyen
megvetettem, egyre jobban viszolyogtam tőle. Elnézést, ha erősnek
tűnik a kifejezés, de elvitathatatlanul jogom van viszolyogni
attól az embertől, aki az életemet felforgatja, megnehezíti,
behatárolja. Attól, aki 2006. október 23-án évtizedek óta
nem látott, véres rendőrattakot rendezett Budapest utcáin.
Kezdetben tehát röhögtem rajta, aztán viszolygással töltött
el. Ha hiszik, ha nem, újabban viszont némi szánalmat kezdek érezni
iránta. Ez amúgy keresztényi kötelességem is: a bukott
embernek, lett légyen volt bármiféle ember, kijár a szánalom.
Most május 1-jén, politikai bukásának, a nyilvánvalóan életképtelen
„kisebbségi kormányzásnak” első napján, ez a szánalmas
ember a pártállami majálisok hangulatát idéző beszédet
tartott, miközben a kormányőrség alig győzte semlegesíteni a
személye ellen túl látványosan fellépőket. Igazi politikai
kabaré volt, amit Gyurcsány előadott, közölte ugyanis hallgatóival,
rajtuk keresztül pedig az egész országgal, hogy végre-valahára,
most aztán elkezdődhet az ország gyors és hatékony rendbetétele,
a kisiklott dolgok újra a pályájukra állnak. Azaz, amit a koalíció
nyújtotta biztos parlamenti többséggel a háta mögött nem
tudott megvalósítani két éve, azt most – kisebbségi kormányzásban
– végre megteheti! Külön kiemelte, hogy a növekedő jövedelmek
és a növekedő nyugdíjak következtében az idén már könnyebb
lesz az élet Magyarországon, 2009- ben viszont még könnyebb!
Mert lesz itt minden földi jó: munkahelyteremtés, bölcsőde-
és óvodafejlesztés, valamint iskolák százainak teljes felújítása.
(Egyedül a kórházépítés hiányzott – érthető okokból
– a tervek közül, ami, ha ott van, akár Biszku elvtárs is
ellenjegyezte volna a programot.) Egy egyre szebb és virágzóbb,
egyre gazdagodó, egyre boldogabb és egyre magasabb életvitelű
társadalom képét rajzolta fel az őt hallgató néhány száz
nyugdíjasnak a volt KISZ-vezér. Tette ezt azzal a kunbélás, rákosis,
kádáros, münniches, szirmais, marosános, aprós, aczélos, grószos
retorikával, amelyet a gátlástalanságon kívül leginkább a
valóság iránti teljes vakság jellemez. Nem tévedés: Gyurcsány
Fletó az emelkedő nemzet képét vizionálta elénk, mint reális
jövőt, amit biztosítani fog nekünk. Persze az ilyen magamfajta
konzervatív, aki teli van előítéletekkel és helytelen asszociációkkal,
az emelkedő nemzet fogalmáról egyrészt szegény Németh Lászlóra
gondol, másrészt 1956-ra. Zavarba is jöttem, mert elképzelni
nem tudom, hogy Gyurcsánynak mi köze lehet ezekhez. És ez az a
pont, az a nagyon veszélyes pont, ahol visszatérnék a gordiuszi
csomóhoz. Óva intek ugyanis mindenkit, hogy elemzésbe kezdjen,
hogy részleteket és összefüggéseket próbáljon találni,
hogy most nagy lelkesen elkezdje bogozgatni Gyurcsány és az
emelkedő nemzet, Gyurcsány és a nemzeti elkötelezettség,
Gyurcsány és Németh László, netán Gyurcsány és 1956 követeléseinek
viszonyát. Ne tegye, mert a gordiuszi csomó kötélgubanca
kispista volt ahhoz képest, amivel szembesülne Őszödi-Apró-
Dobrev-Gyurcsány Ferenc politikai és emberi portréjának
felfejtése közben. Csak egyet tehetünk, ha róla van szó,
ugyanazt, amit Alexandrosz is tett Krisztus előtt 333-ban, azaz
2341 évvel ezelőtt: egyetlen hatalmas mozdulattal annulláljuk
az egészet, törvényen és társadalmi léten kívülivé minősítve
azt. Ha sikerül átvágnunk egyszer – (és nem kibogoznunk,
ahogyan azt ők szeretnék!) – ennek a rendkívül kártékony,
cinikus, felelőtlen, önző, posztkommunista korszaknak a még hátrahagyott
gubancait, akkor végre-valahára mi leszünk, ha nem is a világ,
de saját sorsunk urai.
Szőcs Zoltán
|
