vissza a főoldalra

 2008.03.06. 

Titánok forradalma

Balogh Elemér író, 1938-ban született Nyitrán. Tanulmányai: Lovassy László Gimnázium, Veszprém, Piarista Gimnázium, Bp., József Attila Gimnázium, Székesfehérvár, ELTE BTK, magyar-latin szak. Munkahelyei: 1958-ban hivatalsegéd a Veszprémi Általános Iskolai Gondnokságon. 1959-1960-ban a veszprémi NEVIKI-ben laboráns. 1960-1961-ben a Veszprémi Nyomda korrektora. 1964-ben tanár a veszprémi Kállai Éva Gimnáziumban. 1965-től 1974-ig a Napló újságírója. 1975-1976-ban taxisofőr Bp.-en. 1977-től 1980-ig a Szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja. 1981 és 1985 között a Magyar Rádió osztályvezetője. 1985-1989 szerkesztő a Magyar Közvéleménykutató Intézetben. 1990-től 1994-ig a Napló főszerkesztője. Közélet, munkásság: A Lovassy László Gimnáziumban Brusznyai Árpád tanítványa volt. 1957-ben, a forradalomban való részvétele miatt kizárták az egyetemről, 1961-ben vették vissza. 1974-ben politikai megbízhatatlanság címen eltávolították a Napló szerkesztőségéből, kitiltották Veszprém megyéből. 1977-ben a Művelődési Minisztérium drámaírói ösztöndíjasaként került Szolnokra, a Szigligeti Színházba. Itt írta a nemzetközi sikert aratott Csíksomlyói Passió c. művét, amelyet Kerényi Imre rendezésében a Nemzeti Színház 500 alkalommal adott elő. Főbb művei: Ússzatok halacskák Bp., 1975. - Szépségverseny. Bp., 1980. - Csíksomlyói Passió. Bp., 1982. - Kutyakomédia. Bp., 1989. - A semmi farka. Veszprém, 1996. - A rátóti királytalálkozó. Veszprém, 2oo3., A tanár úr. Bp. 2oo7. A Magyar Rádióban több hangjátéka hangzott el, különböző folyóiratokban (Új Írás, Jelenkor, Árgus, Új Horizont) számos verse, novellája, regénye, színműve jelent meg. Jelenleg visszavonultan a balatonalmádi Öreghegyen él.

 2007-ben a Kráter Műhely Egyesület gondozásában jelent meg Balogh Elemér A tanár úr c. könyve. „A Csíksomlyói passió szerzőjének ez a regénye a Németh László Alapítvány ötvenhatos jubileumi pályázatának fődíját nyerte el. Az író, aki maga is résztvevője volt a forradalomnak s részese a megtorlásoknak, egykori élményeit idézi föl, a mű cselekményének középpontjába állítva azt a tanárembert, akit gimnáziumi osztályfőnökéről, a kivégzett Brusznyai Árpádról mintázott meg”- olvasható a könyv hátsó borítóján.

A regény születéséről és Brusznyai Árpád kálváriájáról a szerző nyilatkozott.

 - A felvidéki Nyitrán született, majd onnan a magyarüldözések miatt menekülniük kellett. Gondolom, ez a tény meghatározta későbbi életét.

 -A Csíksomlyói passió megírása miatt sokan székely góbénak tartanak, pedig nem Erdélyben ringott a bölcsőm. Szülőföldem a gyönyörű magyar felvidék. Ha gyerekkoromra gondolok, mégsem az ottani önfeledt játszadozások rémlenek föl, hanem az a lidércnyomás, amit a bestiális vörös hordák országunkra zúdulása okozott. És az a rettenet, amit a szlovák fajvédők szinte irracionális gyűlölködése keltett bennünk, amikor a hírhedt Benes elnöknek, ennek az ördögi figurának a népirtó parancsai nyomán a mi népes családunknak is menekülnie kellett falunkból, Nagycétényből. Csupán azért, mert magyarok akartunk maradni. Kiszakíthatatlan magyarságtudatom ebben a tájban és abban az időben gyökerezik. A gyermeki játszadozások emlékképeit teljesen kisöpörték belőlem az említett megrázó események. Életemet, magyarságtudatomat ez a komor indítás határozza meg. Ez vezette utamat a forradalmi harcokban és ez diktálta írásaimat is a Csíksomlyói passiótól kezdve egészen A tanár úr című regényemig.

 - Minden hízelgés nélkül állíthatom, hogy a regény karakterei kiválóan meg vannak rajzolva. Börzsei tanár úr figurája Brusznyai Árpádról lett mintázva. Életrajzi regényről van szó?

 -Nem életrajzi dokumentumgyűjteményt írtam, hanem regényt. Történelmi tablót a huszadik század második felének Magyarországáról. A tabló képei az ’56-os forradalom előzményeit, magát a forradalmat, saját élményeimet és a forradalom utóéletét érzékeltetik egy-egy felvillanással. A középpontban az a tanárember áll, akit Brusznyai Árpádról mintáztam.

 -Hogyan ítéli meg a mai kor Brusznyai alakját?

 -Brusznyai Árpád ma a nagy, legendás forradalmi személyiségek közé tartozik, úgy mint Mansfeld Péter, Szabó bácsi, Angyal István, Tóth Ilona, Pongrácz Gergely vagy éppen Wittner Mária. Amikor a tanár úrról beszélünk, fontos különválasztani az egykor a mindennapi életét élő, majd a mártíriumot választó valóságos személyt és az általam életre keltett regényhőst - Börzseit -, aki csak életének főbb eseményeit tekintve hasonlít ahhoz a Brusznyaihoz, akit Eötvös-kollégista korában társai ragyogó szellemiségű embernek tartottak. Dr. Brusznyai Árpád klasszika-filológusként Homérosz-kutatással foglalkozott. Első, nagy figyelmet keltő tanulmányát az Iliász hasonlatairól írta. A budapesti bölcsészkaron azonban nem taníthatott. Az 1950-es évek elején - csendőr apja és katolikus pap bátyja miatt - osztályidegennek minősült; kiebrudalták az egyetemről. Ígéretes tudományos pályáját megtörték, s vidékre száműzték, a veszprémi Lovassy Gimnáziumban kezdett tanítani. Jómagam itt kerültem vele közvetlen kapcsolatba: osztályfőnököm volt. Ki kell emelni, hogy a formálódó Brusznyai-legenda a tanár úr életrajzánál jóval kiterjedtebb, elgondolkodtatóbb és megrendítőbb, mégpedig azért, mert két egymással ellentétes szándék alakítja. Az egyik szándék egy hazug próbálkozáson alapul, s összefügg a még ma is a legmagasabb pozíciókban pöffeszkedő bolsevikoknak azzal a rafinált elméletével, hogy az ’56-os forradalmat az ún. reformkommunisták robbantották ki a szocializmus hibáinak kijavítására. Regényem tanár ura szánalmas ostobaságnak tartja ezt a magyarázatot. Meggyőződése szerint a magyar forradalom nem azért robbant ki, mert elégedetlenkedő pártkáderek elkezdtek Petőfi-körösdit játszani. S mi az igazság? Ezek a „forradalmárok”, amint meghallották a fegyverek ropogását, jóformán valamennyien berezeltek, és rémülten csinálták volna vissza az egészet.

 -Mint az ön könyvében is…

 -Pontosan. Tanár uram felidézi azt a Parlament előtti jelenetet is, amikor Nagy Imre megjelenik az emeleti ablakban, s megszólítja a tömeget: „elvtársak!” A hatalmas téren a tömeg azt zúgja vissza: „nem vagyunk mi elvtársak.” Ez a forradalom egyik ismert, köztudott jelenete. Aki ebből az elementáris morajlásból nem azt hallotta ki, hogy a népnek elege van a hatalomban lévők szocializmusából, semmit nem értett meg az 1956-os magyar forradalomból. A vörös csillagokat sem azért verték le a középületek tetejéről, mert a szocializmus torzulásait szerették volna kijavítani, hanem, mert megundorodtak attól a szemérmetlen hazudozástól, gátlástalan népbutítástól, amiben részük volt. Brusznyai Árpád legendájának életben tartásában is ehhez hasonló kettősséget tapasztalunk. Az egyik magyarázat kiinduló pontja az, hogy Brusznyai, a forradalmi tanács elnökeként a fegyvert követelő egyetemistáknak nem volt hajlandó kiosztani a raktáron lévő géppisztolyokat, mert nem szeretett volna további vérrontást. Brusznyainak ezt az intézkedését „lobogtatva” ugyanazok a hitvány figurák, akik egykor felakasztását követelték, és még nemrégiben is gonosztevő ellenforradalmárnak tekintették, most farizeus módon az ő ártatlanságát hangoztatják. Jóformán ugyanazokkal a szavakkal, mint nemrégiben az ő kedvenc pufajkás miniszterelnökük tette: hogy hiszen ő jámbor, törvénytisztelő emberként a zűrzavarban csupán a törvényes rendet védte. A legszomorúbb ebben az, hogy életének még jó szándékú kutatói is főleg erre az egy motívumra alapozva veszik védelmükbe azt az ártatlanul kivégzett mártírt, aki pedig élete példájával, hazafiúi lelkületével, mindenestül a forradalom eszméinek odaadó vállalója volt.

 -Olvasatomban egy olyan tanárról van szó, aki  nem csak tanítja, de neveli is diákjait. Helyes a megérzésem?

 -Igen. Tanárként rendkívül nagy hatással volt rám és iskolatársaimra is. Lenyűgöző tudásával az ismeretek legkülönbözőbb titkaiba avatott be bennünket. Elsősorban latint és ókori történelmet tanított, de magyar és világirodalmi kitekintésünket, a csillagászaton át a matematika történetéig számos ismeretünket neki köszönhettük. Emellett karnagya volt az iskolai énekkarnak. Számos hangszeren játszott, rendszeresen orgonált a veszprémi székesegyházban is. Az ő példamutató emberségével, az antikvitás kikezdhetetlen értékeinek állandó szem előtt tartásával, a magyarság sokszor keserves, még többször dicsőséges történelmi küzdelmeinek bemutatásával gerincességre, tisztességre, hazaszeretetre nevelt bennünket. Mindezt nem valami merev tanítói pedantériával tette, hanem vidám, szinte baráti közvetlenséggel, fergeteges humorral és szeretettel. Valamennyien rendkívüli embernek tartottuk.

 -Börzsei a könyvben aktív levelezést folytat Csomay Feliciánnal, aki az ön regénybeli mása. A gimnázium elvégzése után valóban még ilyen intenzív kapcsolatban álltak?

 - Kedvenc tanítványának tartott. Az ő példája nyomán iratkoztam be a budapesti bölcsész karon klasszika-filológiára. Egyetemistaként az ő szellemiségét követve álltam be a forradalmárok közé. Amikor az országot megrázkódtatta a földindulás, kitört a forradalom, kedves tanáromat a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökévé választották. Ezt a posztot nem szívesen vállalta, azt hangoztatta: ahogy visszatér normális medrébe az élet, visszamegy tanítani. Bölcsesség, megingathatatlan határozottság és józan türelem jellemezte. Sorsa ettől a pillanattól kezdve megpecsételődött. A forradalom brutális leverése után, Kádár könyörtelen gyilkoló gépezete őt sem kímélte. A bosszúért lihegő bolsevik vérbíróság előbb életfogytig tartó börtönbüntetésre, majd másodfokon – nem utolsósorban a hírhedt vörös despota, Pap János és a megyei kommunisták követelésére – halálra ítélte. A kőbányai gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. január 9-én. Életének utolsó időszakában is sokat beszélgettem vele, s tudom, hogy a marxi-lenini szocializmust az emberi elme legpusztítóbb, antikrisztusi torzszüleményének tartotta, amely nem a munkásembereket kizsákmányoló tőkés rendszert, hanem az erkölcsi világrendet zúzta szét. S hogy az úgynevezett szocialista világrendszer nem más, mint a szovjetek világuralmi törekvésének leplezése. Ezért a megingathatatlan meggyőződéséért vállalta a halált. Regényemben – egyebek mellett – a Brusznyai-legendának ezt az ellentmondásos alakítását is a maga helyére szeretném tenni.

-Nem ez az első írása egykori tanáráról. Jónéhány korábbi cikkében, tanulmányában idézte föl alakját. Hosszú ideje érlelődött önben az ötlet, hogy regényt írjon volt tanára emlékére, s az ötvenedik évforduló "tette fel az i-re a pontot", vagy más módon jött lére ez a könyv?

 -Az évfordulónak nincs sok köze ehhez a regényhez. Amikor 1958-ban értesültem Brusznyai Árpád kivégzéséről, a hír valósággal letaglózott. Írói eszmélésem első pillanatától kezdve meg akartam írni ezt a regényt. Újra meg újra belevágtam, s akkortájt készültem el vele, amikor meghirdette a Németh László Alapítvány a jubileumi pályázatot.

 -A regény központi alakja Börzsei tanár úr. A többi alak - Bonaventúra atyát kivéve – jelleme változik a regény belső ideje alatt. A későbbi intrikus, Samuka, diákként olyan, mint a többi fiatal. Csupán a hóhér mesterségének dicsérete vetítheti elénk a baljós jövőt. Később ávós, karhatalmista lesz belőle. Nevet P. Bonaventúra halálán, és részt vesz Börzsei tanár úr kínvallatásában. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: teljesen kitalált alakról van szó, vagy pedig tényleg volt olyan tanítványa Brusznyainak, akiből karhatalmista lett?

 -Említettem, hogy regényről van szó, nem pedig  dokumentumkötetről. Ettől függetlenül a történet minden szereplőjének megvan a maga valóságos modellje. Ennek a bizonyos Samukának is.

 -Samuka 1990 után kormánypárti képviselő lesz, és dúsgazdag vállalkozó. Sőt a Börzsei-emlékhangversenyeket is látogatja. A könyv 6. oldaláról idézek: „…a győztesek előbb-utóbb valamennyien eltakarodnak a porondról (a csatatérről?), a legyőzöttek meg továbbra is ott túrják állhatatosan a vérrel kövérített rögöket. Vae victis!, vagy Gloria victis?” Ebben a regényben azért benne van egy rendszerváltó értelmiségi tépelődése is, illetve a folyamat kritikája…

 -Pontosan így van. A mű utolsó képei napjainkban játszódnak. „Az országban újra ugyanaz a dúló zsoldoscsapat garázdálkodik”- hadd idézzek én is a regényből.

 -A könyv végén Csomay előtt megjelenik a P. Bonaventúra által elmesélt alak, a magyar jézsuita, akinek az a küldetése, hogy megtérítse a vadakat. Nem a dzsungelben, hanem nálunk jelenik meg…Ennek elég sok olvasata lehet.

 -Hogy térítenünk kell-e? Vagy kinek-kinek belátása szerint kell megtérnie? A térítés motívuma egyébként, ennek a magyar jézsuitának a föl-fölbukkanásával, végigvonul az egész regényen, és a dilemmát magát akár kínosnak is nevezhetném. Vagy akár magasztosnak is. Hiszen sokszor ezen áll vagy bukik emberi tartásunk, egész életprogramunk, ha van ilyen egyáltalán. De nem gondolom, hogy íróként nekem kellene megadnom a választ, hiszen nem nádpálcás iskolamesterségre vagy prófétaságra vállalkoztam. A mű persze sugalmazza a megoldást, de egyszersmind rá is bízza az olvasóra.

 -A regényben – nézetem szerint - egyfajta szigorú eleve elrendeltetés, sorsszerűség uralkodik. Semmi nem történik véletlenül. Minden valaminek a következménye. Gondolok arra, hogy az egyik alaknak, Gutainak  - aki előbb szkeptikus, majd a forradalom hősi halottja lesz - az alkoholszenvedélye is sorsszerű, mert az üres üvegeket Molotov-koktélnak lehet használni…Mit gondol, hogy az egész forradalom menete, és annak leverése, majd a megtorlás mind-mind eleve elrendeltetett, vagy lehetett volna egy más mederbe vinni az eseményeket?

 -A történelem, ugyanúgy, mint az életünk, "meg van írva a csillagokban". A mi dolgunk csupán a helytállás. Brusznyai Árpád klasszika-filológusként nemcsak fölidézte nekünk a Moiráknak, a sors megszemélyesítőnek a mitológiai szerepét, hanem hitt is abban, hogy életünk állomásai eleve elrendeltettek. S hogy megélt sorsunk nem a reménytelenségbe vezet.

 -A regény egyik fejezete: Utolsó vacsora. Börzsei tanár úr megvendégeli érettségi előtt álló osztályát, tanítványait. Egy valaki közülük elárulja. Tehát egy Újszövetségből vett hasonlatról van szó?

 -Az egész regényben közvetve vagy közvetlenül felbukkannak a bibliai hivatkozások. Ez is egy újszövetségi párhuzam. De például Kádár árulásával kapcsolatban Júdás alakját idézem fel. Ezek a párhuzamok teljesen hitelesek, hiszen Brusznyai Árpád nemcsak az antikvitás szellemiségét átélő, bölcs tanító volt, hanem hívő keresztény ember is.

 - „Mozart jeltelen sírban nyugszik, mint a titánok legtöbbje ” - olvashatjuk a könyvben. A tanár urat is jeltelen sírba helyezték?

 -Annak idején őt is - többi kivégzett mártírtársához hasonlóan - a 301-es parcellában földelték el. A parcella feltárása idején jelenlétemben exhumálták.

 -Az interjú előtt rövid közvélemény-kutatást végeztem tanult, fiatal ismerőseim körében. Húsz emberből, csak ketten hallottak Brusznyai Árpádról, s csak annyit tudtak róla, hogy a kommunisták kivégezték. Veszprém megyében mennyire ápolják a mártír emlékét?

 -Brusznyai Árpádnak a megyében igen nagy kultusza van. Ennek kialakításában magam is szerepet vállaltam. A rendszerváltozás idején Horváth Balázzsal – a későbbi belügyminiszterrel – közösen a veszprémi várban avattuk fel emléktábláját. Ez volt az első 1956-os emléktábla az országban. Veszprémben utcát neveztek el Brusznyairól, és a regényben említett emlékhangversenyek is megfelelnek a valóságnak. Ez az évente megrendezendő színvonalas hangverseny a város kulturális és művészeti életének legvonzóbb eseménye. S néhány hete lepleztük le mellszobrát a Lovassy Gimnázium udvarán, majd avattuk fel a Brusznyai-emlékművet a megyeház előtti téren.

 Medveczky Attila