Függetlenség

2008.11.21.

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe

Minden kornak megvannak a maga csillagai: régen, a keresztény középkorban a szentek voltak a vezérlő csillagok. Napjainkban inkább « filmcsillagok », sportbajnokok lelkesítik az ifjúság jórészét; bár vannak olyanok is, akik újra felfedezték Jézus Krisztust, a « szupersztárt ». Az eszmények és értékek csillaghullásának korát éljük. Mondhatnak-e még nekünk valamit a középkori szentek, így például Árpád-házi Szent Erzsébet?

A világegyház ebben az évben ünnepli az Árpád-ház Magyarországról német földre került leánya halálának 750. évfordulóját. Régi feljegyzések szerint Klingsor, a legendás erdélyi mesterdalnok a XIII. század elején megjósolta: « Látom, hogy Magyarországon egy olyan ragyogó csillag támad, amelynek fénye elhat egészen Marburgig, Marburgtól pedig besugározza az egész világot. » Ha rövid életét tekintjük, — huszonnégy évet élt —, úgy jelenik meg előttünk mint ellobbanó üstökösláng, valójában azonban bevilágítja a századokat. Mert az Isten- és az emberszeretet hőse volt, és a szeretet fénye örök. Kevéssel halála után egyik első méltatója, Heis-terbachi Caesarius ciszterci szerzetes így kezdte Erzsébet életrajzát: « A tiszteletreméltó és Istennek oly drága Erzsébet, előkelő család szülötte, úgy ragyogott föl e világ sűrű ködhomályában, mint a hajnalcsillag. »

Erzsébet csak négy évet töltött Magyarországon, élete két évtizedét Thüringiában, német földön élte le. Egyesítve magában e két nép legjobb tulajdonságait, európai távlatokban gondolkodó szentté, az evangéliumi egyetemes szeretet megtestesítőjévé vált. Nem véletlen, hogy az említett két országon túl Európa-szerte ismerik és szeretik, különösképpen francia, olasz és belga földön.

Árpád-házi Szent Erzsébetet többek között olyan nagy művészek festették meg, mint Fra Angelico, Jan van Eyck, Hans Holbein, Mantegna, Raffaello, Simoné Martini, Andrea del Sarto és Murillo. Számos magyarországi képtár, múzeum, templom őrzi képét vagy szobrát; életének jeleneteit pedig a « szegények bibliája » mintájára megörökítették kórházakban, ferences kolostorokban és templomokban Marburgtól Asszisziig, Königsfeldentől Salamancáig, Lübecktől Bártfáig és Kassáig.

Szentek családjából származott a magyar föld e ragyogó alakja. A sort Szent István nyitotta meg, feleségével Boldog Gizellával, folytatta Szent László és leánya, Szent Piroska, valamint Skóciai Szent Margit. De szentek növekedtek közelében is: férjét, IV. Lajos thüringiai őrgrófot a helyi egyház mindmáig « szentként » emlegeti, leányát pedig, a premontrei Gertrudot a boldogok sorában tiszteljük. Közvetlen rokonai körül is említsünk meg néhányat: unokahúgai voltak Boldog Kinga, Boldog Jolánta, Szent Margit és Csehországi Boldog Ágnes, távolabbi unokahugai pedig Portugáliai Szent Erzsébet és Árpád-házi Boldog Erzsébet domonkos apáca. Ez utóbbinak tössi legendájában megható lapokat olvashatunk a « szent nagynéniről ».

Családja azonban távolról sem csak szentekből állt. Erzsébet alapvetően magyar egyéniségét a legeltérőbb nemzeti beütések színezték. Apai nagyapja a bizánci neveltetésű III. Béla volt, az Árpád-ház Szent István és Szent László után legnagyobb uralkodója. Bizáncból hozta magával az antiochiai származású Chatillon Anna Ágnes hercegnőt: házasságukból utolsó gyermekként született Erzsébet édesapja, a későbbi II. András.

A történelem tanúsága szerint András nem tartozott a kemény jellemű egyéniségek közé. Nyugtalan természete nem egyszer könnyelmű politikai kalandokba sodorta - alig tudunk sikeres politikai sakkhúzásáról vagy sikeres hadi vállalkozásáról; fényűző életmódja erejét felülmúló költekezésre késztette, - adósságaiból haláláig nem tudott kikeveredni; állhatatlansága és ingatagsága pedig nemegyszer szószegésbe vitte. Inkább a körülmények és erős egyéniségek sodorták, mintsem akarata. Pontosabban: meráni Gertrúd, nagyravágyó felesége, Erzsébet tragikus sorsú édesanyja tüzelte és kergette többször is becstelen politikai kalandokba. Gertrúd valóban céltudatosan arra tört, hogy minden akadályt elhárítva az útból, magyar királyné legyen. Célját el is érte: 1205. május 29-én megtörtént a koronázás. A meráni származású királyné azonban lenézte magyar alattvalóit, gátlástalan bőkezűséggel osztogatta az ország javait arra érdemtelen rokonainak. Elvakultságáért életével fizetett: a magyar főurak 1213-ban meggyilkolták.

Kik voltak Erzsébet anyai ági rokonai? Honnan volt tragikus sorsú anyjában ez a féktelen nagyravágyás és elvakult gőg? - Gertrúd apja, IV. Berthold, Andechs grófja kora egyik leghatalmasabb fejedelmei közé tartozott. Uralmát kiterjesztette Bajorország, Isztria, Meránia, Horvátország és Dalmácia vidékére is. Hőstetteiről korabeli énekek adnak hírt. Groitzschi Ágnessel kötött házasságából nyolc gyermek született: kalandorok és szentek vegyesen. Berthold két leányát, Ágnest és Gertrudot királynévá tette; Hedvig a sziléziai Henrik herceg felesége lett; már 1267-ben szentté avatták. Mechtild (más források szerint Matildé) a kitzingeni bencés kolostor apátnője volt haláláig. Erzsébet nagybátyjai különösen kalandos életpályát futottak be: Ottó római király lett, Berthold és Eckbert pedig egyházi pályára léptek. Mindhármuknak része volt Sváb Fülöp meggyilkolásában. Mivel Berthold és Eckbert lába alatt forróvá vált a talaj, jobbnak látták, ha egy időre elhagyják a tett színhelyét. Mindketten nővérüknél, Gertrúd királynénál kerestek menedéket. Viselt dolgai miatt az időközben kalocsai érsekké megtett Bertholdnak innen is menekülnie kellett. II. András III. Ince pápához intézett levelében így jellemezte kalandor sógorát:

Atyaságtoknak is feltétlenül tudomására akarjuk hozni, hogy a kalocsai érsek, akiben úgy megbíztunk, s akit mindenek felett olyan buzgón szerettünk és pártfogoltunk, hogy emiatt országunk nagyjai és kicsinyei szinte meggyűlöltek minket, (...) a vagyont, amit jóemlékezetű feleségünk fiaink és leányaink számára összegyűjtött, becslés szerint hétezer márkát, tudtunk nélkül magához vette és elvitte.

Berthold később még visszatért magyar földre, de távolról sem lelkipásztori buzgóságtól vezetve... Eckbert Bamberg püspöke lett. Világi főúr maradt a püspöki székben is, a krónikák a bellicosus, háborúskodó jelzővel emlegetik. Erzsébet életében fontos szerepet játszik majd, akárcsak Mechtild, a már említett kitzingeni apátnő.

Katona József Bánk bán c. tragédiájából is jól ismerjük a « gyülevész » merániakat. Amikor a pártütők merényletet terveznek a mindenható Gertrúd ellen, Petur bán így jellemzi a királynét és nagyravágyó családját:

Petur: Midőn Pozsonyvárban Erzsébetet általvevé Lajos thüringiai herceg számára a követség - ó mikép állt ottan ő! Egész ország csupán nyelvén lebegni láttatott: « Köszöntöm uratokat (így szólt), mondjátok neki, hogy ezen csekélységgel elégedne meg: ha Isten éltet, még idővel a legtöbb drágaságokkal fogom tetézni.» - S kirakta a szörnyű sok kincseket, amelyeken Thüringia elvakult. Hogy álla ottan Endre, hátul egy szegletben - Endre, a magyar király!- Pirulva morgott a magyar, s te Bánk a köntösét rántád, hogy előbbre menjen. - Sírt bennem a lélek, hogy a pazarlást szemléltem, és minden magyar szeme könnyekbe lábbadt. Honnan volt az a kincs? Bánk, nem felelsz? - Tulajdonunkat elvévé, od'adta a hazájabéli cinkossinak, s kihúzta a szegény magyarnak a kezéből a kényért, s azt megette a meráni fegyveres. Lerontatá atyáink várait, s meráni fegyverest rakott oda; elszedte hivataljainkat, és a puszta bán-névvel cifráza fel. Eckbert, az öccse, alig törölte le Fülöp királynak a vérét kezéről, s itt a scepúsi földet elnyeré. Berchtold az üstökét sem tudja még befonni, s már érsek, bán, vajda, s Bács-Bodrog megyékben főispán leve.

Bánk bán, II. Szakasz

/A gyönge Endre csak árnyék ily nő mellett. Midőn leányukat, a négyéves Erzsébetet (Szt. Erzsébet) Pozsonyvárban Lajos thüringi herceg (Landgraf) számára átvette a követség: Endre, a király, mint jelentéktelen személy álla Gertrúd mögött, úgy hogy Bánknak kellé köntösét megrántania, s figyelmeztetni, hogy lépjen elébb. A királyné volt minden, mindenben: 'egész ország az ő nyelvén látszott lebegni'./ (Arany János)

II. András és meráni Gertrúd leányában tehát szentek és kalandorok vére folyt. Erzsébet temperamentumában érdekes módon jelentkeznek ezek a sajátos genetikai adottságok. Ő is dinamikus, vállalkozó szellemű egyéniség, hajlik a szertelenségre, túlzásokra. Rendkívül nagyvonalú, természetes könnyedséggel lép át társadalmi korlátokat és kötöttségeket. Megvan benne a tékozlásra való hajlam, valamint a hőstettekre képes zseniális szív. Kezdetben nehezen érti a kicsinyeskedőket és botránkozókat. Keményen meg kell harcolnia azért, hogy felejteni tudjon és szívből megbocsátani. Altruista típus, aki mindig másokért él: férjéért, gyermekeiért, aztán egyre táguló körben családjáért, a szegényekért, betegekért, testi-lelki szenvedőkért. Természetévé válik az áldozat. Ez lesz öröme, az örömszerzés pedig legfőbb célja.

Szenvedélyes természet, jókedvében és fájdalmában féktelenségre hajlamos. Rendkívüli energia feszül benne; ez hajtja a fiatal leányt hosszú lovas száguldozásokra, később a szenvedő Krisztusért vállalt kemény vezeklésekre. Szeretni is csak szenvedélyesen tud. Övéinek való odaadottságában végtelenül boldog fiatal asszony és édesanya. Férjének mindvégig mámorosan szerelmes hitvese, gyermekeinek pedig meleg szívű, ugyanakkor érdekeikért harcolni tudó bölcs édesanyja.

De ne vágjunk elébe a történetnek. Ismerkedjünk meg közelebbről az egyetemes szeretet e zseniális Szentjének életútjával. « Isten házikója » — ez lenne, egy bizonyos népi etimológia szerint, az Erzsébet név jelentése. Pillantsunk be ebbe a « házikóba ». hogy megcsodálhassuk azt a Krisztus-arcot, amelyet a Szentlélek alakított ki Erzsébet lelkében. Úgy tekintsünk a 750 év távolából most elénk lépő Árpádházi Szent Erzsébetre, mint Isten felénk forduló szerétének tündöklő csodájára.

1. A kislány

II. András és meráni Gertrúd öt gyermeke sorában Erzsébet a középső helyet foglalta el. Megelőzte őt Mária és IV. Béla. Utána következett Kálmán, majd András.

Pozsonyban vagy Sárospatakon látta meg a napvilágot 1207-ben (a hónapot nem ismerjük). Budán keresztelték meg nagy ünnepélyességgel. A szertartást valószínűleg Berthold nagybátyja, akkor már kalocsai érsek, végezte. Élete első négy évéről mit is jegyezhettek volna fel a krónikák? Inkább csak a legendás elemeket ismerjük.

/Mikoron esze kezdött növekedni, olly nagy malasztot ada neki az Úr Isten, hogy mindenek csodálkoznak vala rajta. Mert láttyák vala, miképpen gyorsan fut, siet az szent egyházhoz, melly ájtatosan hall misét, melly nagy gondot visel az szegényekről/

(Érdy kódex, 1524).

A kor szokása szerint szülei igen korán döntöttek sorsáról. 1211-ben megjelent a királyi udvarban I. Hermann thüringiai őrgróf leánykérő küldöttsége, Walther von Vargila lovag vezetésével. Az őrgróf Hermann fia számára kérte meg Erzsébet királykisasszony kezét.

A tervek politikai háttere nem egészen világos. Valószínű azonban, hogy I. Hermann egy előkelő házassággal akarta helyrebillenteni zilált anyagi egyensúlyát és megerősíteni állásait Brunswick Ottó és Sváb Fülöp versengő királyok között. Szüksége volt egy királyi hozományra és a « napkeleti » király, II. András erkölcsi támogatására. Talán Gertrúd bátyja, Eckbert is támogatta a tervet. Az is feltehető, hogy Ottokár cseh király szerette volna szorosra fűzni a három szomszédos ország szövetségét. Hogy II. Andrásnak jelentett-e valamit a thüringiai szövetséges, nem tudjuk. Minden esetre, a Magyarország felé mindig hódító szándékkal tekintő német fejedelmek egyikének barátsága némi biztonságot is jelenthetett. - De ennél többet nem igen mondhatunk.

Kik voltak Erzsébet kérői? Milyen család készült őt befogadni?

A thüringiai őrgrófi dinasztiát Szakállas Lajos alapította meg a XI. század elején. Az őrgrófság majd egy évszázados belső harc után kezdett fölvirágozni. I. Hermann őrgróf (+1217) nagy udvart tartott, szerette a költőket, pártolta a minnesangereket. Egy XIII. századi hagyomány szerint egy időben a wartburgi udvarban tartózkodott a híres dalnok, Walther von der Vogel-weide, és az éppen a Parsifalon dolgozó Wolfram von Eschenbach.

A mindig hangos, vendégjárta udvarban az őrgróf felesége, Wittelsbach Zsófia (+1238) képviselte a vallásos hit szellemét, ugyanakkor következetes akarattal alakította fiai jövőjét. Az őrgróf inkább a fegyvert forgatta, a béke időszakaiban pedig irodalommal, zenével foglalta le magát; az egyházzal, vallással mindig hadilábon állt.

Gyermekeik így következtek egymás után: Hermann (+1216), Lajos (1220-1227), Henrik Raspe (+1248), Konrád (+1241) és Ágnes. Zsófia asszony meg volt győződve arról, hogy a magyar király leányával kötött házasság mindenképpen megszilárdítja Thüringia európai tekintélvét.

A von Vargila lovag által vezetett küldöttséget a királyi pár Pozsonyban fogadta. Több napos ünnepséget, lovagi tornákat rendeztek számukra; ezek során pedig kikérdezték őket az őrgrófról, I családjáról, anyagi helyzetéről... A kis Erzsébet mit sem tudott az életét eldöntő beszélgetésekről. Megcsodálta a különleges ruhába öltözött lovagokat, akiknek beszédéből nem értett egy árva szót sem. Legszívesebben anyja vagy apja kezét fogta, amikor éppen őt is behívták, aztán az ő biztonságot sugárzó közelségükből méregette a rá-rámosolygó különös idegeneket.

Végül is létrejött a megegyezés, megkezdődtek az úti előkészületek. Gertrúd királyné királyi bőkezűséggel állította össze a kis Erzsébet útipoggyászát, férje és a kincstárnok pedig az alig ötéves menyasszony nászajándékát. Szolgák hada készítette, csomagolta az arany és ezüst serlegeket, kelyheket, diadémokat, fejdíszeket, koronákat, gyűrűket, nyakékeket, násfákat, a hímzett, aranysujtásos, gyöngyökkel kivarrt selyem- és brokátruhákat, a legfinomabb bőrből szabott kis cipellőket, prémeket, szőnyegeket, asztalneműt, - Erzsébet színezüstből készült kis fürdőkádját. A királyi pár mindehhez 1000 aranyat is mellékelt azzal az ígérettel, hogy a hozomány többi részét később utánuk küldik. Lajos életírója megjegyezte (Vita Ludovici), hogy Thüringiában még soha nem láttak ennyi kincset egy rakáson! Erzsébetet természetesen játszótársak, udvarhölgyek, dajkák, szolgálók, nemes lovagok egész hada kísérte.

A búcsúzás fájó volt. Erzsébet nem sokat értett az egész készülődésből. Csak akkor sírt fel, amikor anyja a szokottnál erősebben magához szorította és átadta von Vargila lovagnak. Jó kezekbe helyezte, a lovag élete végéig hűséges szolgája és barátja maradt a magyar király leányának.

Hermann őrgróf és Zsófia Eisenachban fogadták a királyi gyermeket. Velük tartott az éppen kamaszkorba lépő Hermann, a vőlegény is. A két gyermek idegenkedve nézett egymásra. Erzsébet túl kicsi ahhoz, hogy vadászni mehessen vele, - gondolta Hermann. Vajon szeret-e ez a nagy fiú virágot szedni és pörgettyűt forgatni? - kérdezte magában Erzsébet. A riadt szemű kislányt Zsófia vette ölébe és anyás mozdulatokkal elringatta. Másnap indultak tovább Wartburgba.

Itt hamarosan megtartották az ünnepélyes eljegyzést, aztán a jövendő menyegző előrejelzéseképp a két gyermeket közös ágyba fektették. Hermannt hamarosan elnyomta az álom, Erzsébet azonban sokáig nyitott szemmel meredt a baldachin aranyos mintáira. Anyjára gondolt és a pozsonyi játszópajtásokra. Aztán csendesen ő is álomba szenderült...

Az őrgróf gyermekei és Erzsébet életét a játék és a tanulás töltötte ki. Az irodalomkedvelő Hermann őrgróf méltó nevelést akart biztosítani az élénk szellemű magyar királyleánynak. Erzsébet így bizonyára megtanult nemcsak írni, olvasni, hanem megismerkedett a kor lírájával, az Európa sorsát irányító királyi, fejedelmi családok történetével, bepillantást nyert a művészetbe, talán a latin nyelv elemeit is elsajátította. Vallásos neveléséről a magyar és német udvari papok, valamint a gyermekei nevelésére felügyelő Zsófia gondoskodott.

A feljegyzések szerint Erzsébet játékos gyermek volt. Hamar megtanult és igen szeretett lovagolni, szívesen részt vett mindenféle akkoriban szokásos társasjátékban. Kecsesen táncolt, kedves, meleg hangon énekelt. De értelme nyíladozásától kezdve szeretett imádkozni is, hosszabb-rövidebb ideig a templomban tartózkodni. Szerette játszótársait is bevezetni a homályos várkápolnába. Ilyenkor aztán kisfiúk, kislányok versenyt fújták az Ave Máriát... A vár körül mindig megjelenő koldusok szíves barátra találtak a magyar kislányban. Zsófia is jó néven vette, hogy Erzsébet nagylelkűen adakozott, de szigorúan megrótta «illetlen» rohangálásai, szertelen jókedve, hangos kacagása miatt. Hiszen Erzsébet a tartományi őrgróf hitvese lesz, meg kell tanulnia az önfegyelmet, el kell sajátítania az udvari etikett kivételt nem ismerő előírásait.

1213-ban iszonyú csapás érte a kislányt. Zsófia ugyan csak annyit közölt vele, hogy édesanyja meghalt, de a hét éves Erzsébet álmában véresen összekaszabolt anyját látta, aki könyörögve kérte közbenjáró imáját, hogy megszabaduljon embertelen kínjaitól. Erzsébet zokogva, jajongva imádkozott anyjáért... Egy újabb álom vigasztalta meg, amelyben szenvedésétől megszabadult anyja megköszönte imáit. Erzsébet csak jóval később tudta meg, mi történt 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőben... Akkor már a gyilkosokért imádkozott összetört szívvel. De már most is megsokszorozta apró áldozatait, hosszabban imádkozott, szívesebben időzött a Megfeszített előtt. Ami még feltűnőbb volt: egyszerű ruhába akart öltözködni, jobban kereste a szegények társaságát. Nem mindenki értette ezt a leendő fejedelemnőhöz nem illő magatartást. A betegeskedő Hermann nem sokat törődött menyasszonyával. Erzsébetnek legjobb pajtása és lovagja a fiatalabb fiú, Lajos lett.

Anyja tragikus halála után három évre, 1216-ban Erzsébet elvesztette vőlegényét, a 19. évébe lépő Hermannt is. A kilenc éves magyar leány jövője hirtelen bizonytalanná vált. Erzsébetet Hermann számára kérték meg; most mit csináljanak vele? Hazaküldjék? De akkor vissza kellene származtatni a hozományt, amelyből már nem sok maradt. Itt maradjon? De minek? Kolostorba küldjék? De akkor hogyan számolnak el vele a magyar királynak?

A családi tanácsot ekkor már Zsófia vezette. Hermann őrgróf ugyanis már nem volt beszámítható állapotban. A minnesángerek barátja, aki annyit harcolt az egyház ellen, aki háborút viselt a mainzi érsek ellen, kiközösítve, szellemileg teljesen elborultan, 1217-ben meghalt. Erzsébet önzetlen jóakaróját vesztette el «apósában». Jövője ezzel teljesen bizonytalanná vált.

Nehéz korszak köszöntött rá, pontosan akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a szeretetre. A haláleseteket fölfogta, de kétes helyzete egy elemével nem volt tisztában. Arról volt szó, hogy II. András szerencsétlen politikája miatt eljátszotta az Árpád-házi királyokat eddig mindig övező tekintélyét. A magyar király ugyan szerencsés újabb házasságot kötött - Capet Courtenay Jolánnal majd két évtizeden át élt boldog házaséletet -, de ellentétbe került a nemesekkel, a lovagokkal, az egyházi méltóságokkal, főképp az esztergomi érsekkel. Az ország javait idegenekre, izmaelitákra és zsidókra bízta, emiatt megrovásban részesült III. Ince pápától, sőt az esztergomi érsekkel való villongásai miatt a kiközösítés büntetését is országára vonta... 1217-ben, tehát I. Hermann halála évében, hosszas unszolásra elindult ugyan a Szentföldre, de néhány hónap múlva minden kézzelfogható siker nélkül visszatért. III. Honoriusz pápa előtt így magyarázta gyors visszatérését:

Mikor sok úti veszedelmen keresztülmenve Magyarországba érkeztünk, még hitványabb gonoszságot kellett tapasztalnunk, mint amit addig hallottunk, s amit egyháziak éppúgy elkövettek, mint világiak. Azt is tudja meg Szentségtek, hogy amikor Magyarországba visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk (tehát nem kereszteshadjárat!) kevert bennünket, megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk.

A leírtak - ez alkalommal - sajnos teljes mértékben megfeleltek a valóságnak. Magyarország elszegényedett, anarchia dúlta. A királynak a megújuló halicsi hadjáratok miatt sem ereje, sem pénze nem volt az ügyek rendezéséhez. II. Andrásnak sikerült eltékozolnia apja, III. Béla kincseit, elszegényítenie az országot, elégedetlenné tenni annak minden rendbéli lakóját és magára vonni az egyháziak, sőt a pápa haragját.

Erzsébet minderről nem tudott, meg sem értette volna. Csak azt érezte, hogy körülötte fagyos lett a légkör, hogy akik eddig szerették, most ingerült szavakkal utasítják rendre. Nem mondta ki, de megsejtette, hogy az események összejátszása folytán felesleges, kényelmetlen lény lett a wartburgi várban.

A serdülőévek küszöbén egyedül Istenre számíthatott, és ezt jól tudta. Megsokszorozta imáit, szorongásai közepette a Keresztrefeszítettől kért erőt. Hallgataggá vált, és még feltűnőbb szeretettel kereste a szegények társaságát. Nem leereszkedett hozzájuk, hanem magát is szegénynek tartotta. Egy volt közülük, még ha díszesebb ruhát viselt is. Ez a lelkület késztette arra, hogy egy vasárnap, amikor az őrgrófi család körében részt vett Eisenachban a szentmisén, a Keresztrefeszített előtt levegye fejéről a koronát. Nem akart arany fejéket viselni, amikor Megváltója töviskoronát hord.

Egy valaki csendes vonzalma vigasztalta csak, Lajosé, aki Hermann bátyja halála után az őrgrófság örököse lett. Az Erzsébetnél hét évvel idősebb Lajosban lassan megérlelődött az elhatározás: nem engedi, hogy a magyar királyleányt hazaküldjék, de azt sem, hogy Erzsébet apáca legyen. Feleségül veszi. A koraérett Erzsébetben viszonzásra talált Lajos mély vonzalma. Az együtt töltött gyermekévek szokása szerint továbbra is kedves bátyámnak és kedves húgomnak szólították egymást, de már szerelmesként tekintettek egymásra.

Gyakran együtt jártak lovagolni - ilyenkor Erzsébet versenyt száguldott a lovagokkal -, az udvari összejöveteleken együtt táncoltak, úgy intézték mindig, hogy egymás mellé kerüljenek. Ha az őrgróf távol volt, Erzsébet alig tudta türtőztetni türelmetlenségét. Egy gyermek és egy fiatal szerelmes öröme keveredett benne, amikor «kedves bátyja» végre visszatért. Boldogan vette át ajándékát, amit Lajos soha nem felejtett el hozni. Azaz hogy egyszer mégis megtörtént, hogy üres kézzel állított be egy útjáról. Erzsébet kétségbeesett zokogásra fakadt, attól félve, elveszítette Lajos szerelmét. Annyira gyötrődött, hogy régi barátja, Walther von Vargila lovag nyíltan felvetette a kérdést a fiatal őrgrófnak: Mi a szándéka Erzsébettel? Lajos a szemben levő hegyre mutatott: Ha az mind aranyból lenne, akkor sem adná Erzsébetért! Egy más alkalommal lovag társai azt ajánlgatták, tegyen úgy, mint mindenki más: csillapítsa fiatalsága hevét fiatal leányokkal... Lajos haragosan hallgattatta el a kéretlen tanácsosokat. Szívében már hűséget esküdött Erzsébetnek.

Közölte megfellebbezhetetlen elhatározását a családi tanáccsal: feleségül veszi Erzsébetet. Wartburgban és Thüringiában megkezdődtek az előkészületek.

2. A hitves és édesanya

A fényes esküvőt 1221-ben tartották meg Thüringia és más tartományok főurainak jelenlétében. Megjelentek természetesen a magyar király küldöttei is, újabb kincsekkel gazdagítva Erzsébet hozományát. Erzsébetet Walther von Vargila vezette az oltárhoz, az a nemes lelkű lovag, aki 10 évvel ezelőtt a négy éves királyleányt elhozta Magyarországról. Az egyházi szertartást az eisenachi templomban tartották meg, a fényes ünnepségeket pedig a wartburgi várban. Az alig tizennégy éves Erzsébet szépsége és a 21. évében járó Lajos ereje teljes pompájában ragyogott. A két fiatal boldogsága nem ismert határt.

A három napos lagzi ünnepet jelentett a tartomány szegényeinek is, Lajos ugyanis bőséges ajándékkal bocsátott útjára minden bekopogót. (Adósságba is keveredett, amelyet később csak egy birtoka elzálogosításával tudott kiegyenlíteni.)

1222. március 28-án Creuzburgban megszületett Erzsébet első gyermeke, akit nagyapja emlékére a Hermann névre kereszteltek. Nemsokára magyar nemesek érkezését jelentették a boldog szülőknek. II. András küldte őket azzal a meghagyással, hívják meg a fiatalokat egy utólagos «nászútra». Jó kezekben tudva a kis Hermannt, szeptember 29-én útnak indultak, mégpedig mindketten lóháton. Erzsébet mint kitűnő lovas minden nehézség nélkül megtette a hosszú utat. A 15 éves asszony kitörő örömmel látta viszont Pozsonyt, ölelte át megőszült apját és megemberesedett testvéreit. Ekkor szerzett tudomást az elmúlt év szomorú eseményeiről és anyja meggyilkolásának tragikus részleteiről. Tudni akart mindent, hogy aztán ismét zokogva imádkozzék anyjáért és a gyilkosokért. Minden bizonnyal csitítgatta Béla herceget, aki azzal vádolta apját, hogy tehetetlenségében nem állt bosszút Gertrúd gyilkosain. Erzsébetnek látnia kellett az ország elszegényedését, hallania az elégedetlenkedők szavát. Aggódva nézte a szegénység szembeszökő jeleit: a megromlott pénzt, a parlagon heverő földeket, a társadalmi életet át- meg átszövő igazságtalanságok megnyilvánulásait. Az Aranybulla kibocsátásának éve volt ez... Megismerkedett természetesen apja második feleségével, és megnyugvására szolgált kölcsönös szeretetük.

A király - ki tudja, milyen forrásból merítve - elhalmozta vejét ajándékokkal (Lajosnak erre az útra is kölcsönt kellett fölvennie) és leányát az elsőhöz hasonló újabb gazdag nászajándékkal bocsátotta útnak. András király és Jolán királyné szívből örültek, hogy Erzsébetet boldognak látják.

Az Árpád-házi királylánynak fájdalmas volt az elszakadás a hazai tájtól. De Lajos lovagolt mellette; Erzsébet, ha rátekintett, senkivel sem cserélt volna ezen a földkerekségen! És várta őt kisfia! Erzsébet tudta, hogy küldetést kell teljesítenie; búcsút mondott hát szülőhazájának, amelyet ebben az életben többé nem lát viszont.

Német földön ez idő tájban telepedtek le az első ferencesek. Köztük volt Rodeger testvér, akit Erzsébet gyóntatójának kért fel. A ferences hatására fellobbant benne az önként vállalt szegénység vágya, szigorúbbá vált aszkétikus élete, elmélyült imaélete és kiterjedtebbé vált szeretetszolgálata. Mindez nem csökkentette, hanem növelte a házastársak szeretetét. Amikor Lajos hosszabb-rövidebb útra indult, Erzsébet lovon kísérte. Sem a nyári hőség, sem a téli hideg nem akadályozta meg ebben. Ha nem maradhatott mellette, gyászruhát öltött, és számolta a pillanatokat, amikor újból átölelheti. A krónikás szerint ilyenkor «több mint ezerszer csókolta szájon» nagy örömében. Az is megtörtént, hogy egyszer, mise alatt, Erzsébet ráfeledkezett daliás férjére... Az oltárra tekintve azonban hirtelen a megfeszített Krisztust látta maga előtt. A két szeretett arc különbsége keserves zokogásra késztette. Lajos melléje térdelt, úgy vigasztalta; hosszan imádkoztak a Kereszt előtt... Aztán még mélyebben szerették egymást.

Csodálatos egység, összhang alakult ki közöttük. Erzsébet kimondhatatlanul szerette Lajost, Lajos ugyanígy Erzsébetet, Istenszeretetük nem akadálya, hanem belső tűzforrása volt egymás iránti szerelmüknek.

Erzsébet egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy többet imádkozzék. Mivel családja és a hozzáfordulók szolgálatai miatt erre nappal nem jutott elég ideje, hát az éjszakai órákból lopott el. Észtevétlenül fölkelt, aztán az ágy mellett imádkozott, néha addig, míg csak a földre nem bukott a fáradtságtól. Olykor Lajos melléje térdelt és két kezében melengette Erzsébet imára kulcsolt kezét... Másszor, kedves szóval kérte, kímélje egészségét, s ismét lefektette. Az is megesett, hogy a szolgáló, aki azzal volt megbízva, hogy Erzsébet lábát meghúzza, és keltse fel imádkozni, véletlenül Lajos lábát húzta meg... Az ifjú férj úgy tett, mintha aludna, és esze ágában sem volt fölkelteni a mélyen alvó Erzsébetet.

A fiatal asszony a szenvedő Krisztus iránti szeretetből - a kor szellemének megfelelően - súlyos vezekléseket is kirótt magára. Hányszor megtörtént, hogy éjjeli imája és önmaga megostorozása után mosolyogva tért vissza Lajoshoz! Ezt a vezeklést már nem akarta férjével megosztani. Lajos azt is megértette, hogy Erzsébet nem akar olyan ételt vagy italt magához venni, amely valaki megkárosításából származott. (Magyarországi és thüringiai tapasztalatai birtokában Erzsébet egyre élesedő szemmel fürkészte a szegénység - és mások gazdagsága! - legmélyebb gyökereit.) Hány lakomáról kelt fel anélkül, hogy egy darab kenyéren kívül mást evett volna! Lajos kimentette őt az asztaltársaság előtt, amely nem értette sem Erzsébet «szeszélyeit», sem azt, miért ülnek egymás mellett a lakománál. Asszonynak akkoriban az asztal végén volt a helye.

Mai ésszel alig tudjuk megérteni, hogy ez a fiatal asszony az egymást követő terhességek ellenére hogyan folytathatott ilyen kemény vezeklő életet. Az udvari nép nem sejtette, hogy csillogó ruhája alatt vezeklő övet hord, hogy rendszeresen ostorozza magát, böjtöl. Csak elbűvölő szépségét, kedves mosolyát, boldog szerelmét és mindenkit megértő szeretetét látták. A többi Erzsébet - és részben Lajos - titka maradt.

Erzsébet, érezve, hogy Isten ismét gyermekkel áldotta meg, hálából férje segítségével menedékhelyet alapított árva gyermekek számára. Számon tartotta a gyermeket váró anyákat, maga kereste fel, őket, segített a szülésnél, keresztanyaságot vállalt, ajándékkal halmozta el a családokat, és továbbra is figyelemmel kísérte sorsukat. A menhely árvái anyjuknak hívták a fejedelemasszonyt, aki szinte mindennap felkereste őket és eljátszott velük. Lajos mindenben szabad kezet engedett hitvesének.

1224. március 20-án, Neuenburgban hozta világra Erzsébet második gyermeküket, aki nagyanyja tiszteletére a Zsófia nevet kapta. Az anyai boldogság ismét a szegények szolgálatára késztette. Amint példaképe, Assziszi Szent Ferenc, Erzsébet is kezdte azokat keresni, akiktől mindenki menekült. Előszeretettel gondozott leprásokat, a legtermészetesebb mozdulattal fürdette őket, tisztítgatta sebeiket, és soha el nem mulasztotta, hogy megcsókolja őket. Nem félt a fertőzéstől vagy gyermekei megfertőződésétől. Ismét csak Lajos beleegyezésével 28 ágyas kórházat építtetett, ahová rendszeresen lejárt beteget ápolni. A legenda szerint egyszer annyira nem talált már helyet az egyre érkező betegeknek, hogy egy leprás férfit férje ágyába fektetett. A váratlanul hazaérkező őrgrófot az udvaroncok sietve tájékoztatták a «merényletről». Lajos azonban az ágyon fekvő nyomorultban lelki szemeivel meglátta a szenvedő Krisztust. - Kedves húgom, fordult Erzsébethez, csak nyugodtan fektess ágyamba máskor is ilyen betegeket.

1225-ben Lajosnak II. Frigyes hívására hadba kellett vonulnia. A tartomány kormányzását ifjú feleségére hagyta. Nehéz évek következtek. Éhínség pusztított, járványok tizedelték a lakosságot. Erzsébet férje távoztakor letette díszes ruháját és munkába állt. Ereje teljes bevetésével próbálta orvosolni a természeti katasztrófa és a társadalmi igazságtalanság ütötte sebeket. Kinyittatta Wartburg magtárát, a felhalmozott gabonát kiosztotta kenyérnek és vetőmagnak. Naponta 900 szegényt élelmezett. A munkaképeseknek szerszámot adott a kezükbe, a nőket megtanította fonni. Szabad idejében udvarhölgyeivel maga is szorgalmasan font. Eladta ékszereit, mindent pénzzé tett, csakhogy enni adhasson az éhezőknek. Nagy körültekintéssel szervezte meg a tartomány élelmiszerellátását. Környezete bámulattal adózott az alig tizennyolc éves fejedelemasszony szervezőképességének, szűkebb családja azonban egyre növekvő aggodalommal leste «esztelen tékozlását». Mivel azonban Erzsébet volt az őrgróf teljhatalmú képviselője, nem mertek nyíltan fellépni ellene. Minden esetre tájékoztatták Lajost Erzsébet esztelenségeiről. Az Itáliából visszatérő őrgróf azonban mindent jóváhagyott, amit felesége távollétében tett. Csak egészséget féltette. Erzsébet valóban nem kímélte magát feladatköre ellátásában. Fiatal erővel győzte gyermekei nevelését, a napi szeretetszolgálatot, az éjjeli imákat és kemény vezekléseket. Mint a tartományi őrgróf hitvesének «reprezentálnia» is kellett: vendégeket fogadni, szórakoztatni őket, ellátásukról gondoskodni, táncolni, társas játékban, vadászaton részt venni... És ez utóbbi szórakozásokban Lajos otthonlétekor nem volt hiány. Szalézi Szent Ferenc a jámborság útjáról elmélkedve többek között ezt írta Filóteának:

Ha a szerény okosság megkívánja, végy részt a játékban vagy a táncban. Árpádházi Szent Erzsébet is megjelent a társas mulatságokon anélkül, hogy jámborságán csorba esett volna. A szentek szívében olyan mély gyökeret vert a jámborság, hogy az őket körülvevő fény és pompa is annak növekedésére szolgál.

Erzsébetben olyan ismeretlen energiaforrások fakadtak, amelyekre néha ő maga is csodálkozva tekintett. Tájékozatlannak érezte magát, szeretett volna többet tudni az Istennel megélt bensőséges szeretetkapcsolat titkairól. Mint minden gondolatát, ezt is megosztotta férjével. Lajos hát tudós pap után nézett, aki tovább segítené feleségét az istenszeretet útján. Így került az udvarhoz a híres német szónok és aszkéta, Konrád mester. Ő azonban csak úgy vállalta Erzsébet lelkivezetését, ha az őrgrófné engedelmességet fogad neki. Erzsébet alázattal meghajolt a «tudós pap» kívánsága előtt. Nemcsak engedelmességet fogadott, hanem tisztaságot is arra az esetre, ha valaha özvegyen maradna. Konrád mester viszont szigorú életszabályokra kötelezte Erzsébetet: önkéntes szegénységet, a megvetés szeretetét, az emberi vigaszról és örömről való lemondást kívánta meg tőle. Lelkére kötötte az állandó ima gyakorlását, a felebaráti szeretet a böjtöt és a folytonos bűnbánatot. Konrád, ez a módszeres, rideg aszkéta, a legkisebb engedetlenséget is kegyetlen szigorral büntette. Ő maga is megostorozta Erzsébetet, vagy - ami Erzsébet számára még fájdalmasabb volt - udvarhölgyeire vagy szolgálóira mérte ugyanezt a vad büntetést.

II. Frigyes császár, aki már megkoronázásakor, 1215-ben megígérte III. Ince pápának, hogy keresztes hadjáratot vezet a Szentföldre, IX. Gergely ismételt ösztökélésére elhatározta, hogy beváltja fogadalmát. Értesítette vazallusait, elsők között a thüringiai őrgrófot, akinek vitézségét már volt alkalma megcsodálni. 2000 lovagot kellett toboroznia, 100 hajót felszerelnie a lovagok és a lovak számára, valamint 100.000 aranyat összegyűjtenie a kiadásokra. A hildesheimi püspök osztotta ki a kiváltságosoknak a vörös keresztet, amelyet ruhájukra varrva ettől kezdve viselniük kellett mint elkötelezettségük jelét. Lajos nem tette fel a keresztet, nem is szólt róla egy szót sem az ismét gyermeket váró Erzsébetnek. Egy este Erzsébet Lajos táskájában rakosgatva ráakadt a keresztre. Egy pillanat alatt felfogta, mit jelent ez a vörös posztódarab. Felsikoltott, és ájultan zuhant a földre.

Iszonyú harc kezdődött lelkében. Először kérlelte Lajost, ne menjen, gondoljon érkező gyermekükre... Napokba telt, míg beletörődött az elválásba, elfogadta mint Isten akaratát. A közeli elválás tudata még elválhatatlanabbá tette őket. Mindent apróra megbeszéltek, végül közös akarattal felajánlották Istennek születendő harmadik gyermeküket.

Lajos fivérére, Henrik Raspéra és anyjára, Zsófiára bízta hitvesét. Induláskor Erzsébet szintén nyeregbe szállt és egész nap szorosan férje mellett lovagolt. Elérkeztek Schmalkaldenbe, ahol a keresztesek gyülekeztek. Innen a szabály szerint a kísérőknek vissza kellett térniük. Erzsébet azonban férjével maradt, a keresztesek seregével lovagolt még három napig, egészen Thüringia határáig. Ekkor Rudolf der Schrenk lovag így szólt Lajoshoz: - Kegyelmes uram, itt az ideje, hogy kegyelmes asszonyunk visszatérjen. Ennek most meg kell történnie. Az ezt követő jelenetet a thüringiaiak nem felejtették el soha. Erzsébet zokogva borult férje karjába, nem tudott megválni tőle, el szerette volna kísérni a Szentföldre. Lajosnak kellett erősebbnek lennie: lóra pattant és indulást vezényelt a kereszteseknek. Erzsébet szívszaggató fajdalommal és kimondhatatlan sejtelmekkel indult visszafele. Özvegynek tekintette magát, fekete ruhát öltött. De nem adhatta át magát teljesen fájdalmának; gyermekeire, a meglévőkre, és a jövendőre is kellett gondolnia. Az imának, a munkának és szeretett szegényei szolgálatának élt.

3. Az özvegy

Szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepén Erzsébet egészséges kislánynak adott életet. Férje ekkor már halott volt. Soha nem jutott el a Szentföldre. Otrantóban megbetegedett és szeptember 11-én, miután gyűrűjét átadta Berthold udvari papnak azzal a meghagyással, hogy vigye el Erzsébetének, békében elhunyt. Mindössze 27 évet élt.

A gyermekágyban fekvő, gyöngélkedő Erzsébet előtt napokig titkolták a hírt. Amikor már lábadozott, Zsófia közölte vele Lajos halálának hírét és átadta neki utolsó üzenetét, a gyűrűt. Erzsébet mintegy magán kívül rohant ki a szobából, - Halott! Meghalt! Akkor meghalt számomra is az egész világ és minden öröme! Mindent elvesztettem! - kiáltozása betöltötte a termeket. Amikor szolgálói utolérték és szobájába visszavezették, Erzsébet élettelenül omlott a földre. Környezete attól tartott, megzavarodik.

Gyermekei gondja terelte vissza a hétköznapokba, a józanság útjára. A fivérek - sógorai - gyásza elég hamar elmúlt, anyósa némán szenvedett, Erzsébet pedig egészen magányos lett. Egyelőre még nem vette észre két sógora, Henrik Raspe és Konrád ferde pillantásait, amikor indult le a kórházba, szegényeihez. A két testvér attól tartott, hogy Erzsébet - aki talán már nincs is észnél - folytatja eddigi tékozlását. Gyökeres gyógymódot eszeltek ki: megfosztották vagyona kezelési jogától, valamint a férje után járó birtokok haszonélvezetétől. Hogy valami úton-módon megszabaduljanak tőle, lehetetlenné akarták tenni a 20 éves özvegy életét. Erzsébet hamar felismerte, hogy Wartburgban nem élhet tovább lelkiismerete szerint, ezért ő is döntő lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy ebből a szorítóból az egyetlen lehetséges módon szabadul: elhagyja Wartburgot, boldogsága színterét. Egy októberi napon távozott anélkül, hogy valaki észrevette volna. Az igazat megvallva nem tudta, hová menjen. Első éjszaka majd csak kap valami szállást Eisenachban, ahol nem él olyan ember, aki meg ne tapasztalta volna segítőkész szeretetét. Besötétedett, ő pedig egymás után kopogott be a jól ismert eisenachi polgárok házába. Senki sem fogadta be. Végre egy vendéglős megengedte, hogy egy istállóban meghúzza magát. Íme, itt a régen várt pillanat, amikor hasonlóvá válhat az önmagát szeretetből kiüresítő Krisztushoz! Szegény lehet, megvetett! A mindenkitől elhagyatott, mindenéből kifosztott Erzsébet szívében hirtelen titokzatos öröm ébredt. - Amikor éjfélkor megszólalt a szomszéd templom matutinumra hívó harangja, Erzsébet a ferencesek zsolozsmájára sietett. Az ima végén arra kérte a barátokat, énekeljék el vele együtt a Te Deumot ezért a hihetetlenül nagy kegyelemért! - Aztán visszament az istállóba. A szétszórt szalmán lepihent.

De hát nemcsak őróla volt szó, hanem három gyermekéről - Gertrúd alig egy hónapos - és jogaikról. Hermannt, Zsófiát és a kis pólyást másnap a két hű szolgáló, Guda és Isentrud lehozták a várból. Ők is úrnőjükkel maradtak ezentúl. Megkezdődött Erzsébet vándorélete. Egy-két napig egy öreg pap házában húzta meg magát; onnan egy rideg szívű eisenachi polgárhoz parancsolták a várból, de Erzsébet, mivel gyermekeinek a legszükségesebbet sem tudta biztosítani, hamarosan elmenekült. Visszatért a vendéglős istállójába. Gyermekeit, szerencsére, ekkor jó emberek elvállalták. Erzsébet magával hozott néhány ékszerét adta nekik viszonzásul. Ö maga pedig dolgozni kezdett. Fonással kereste meg betevő falatját. Ebből a szerény keresményből, az őt még itt is megtaláló szegényeknek is tudott adni valamit, megosztotta velük azt a keveset, amit két keze munkájával keresett. És mégis: egy alkalommal régi ismerőse és gondozottja, egy öreg koldusasszony, durván belelökte a Lobersbach egyik gázlójánál a sáros vízbe. Erzsébet úgy vélte, ez méltó jutalma azért, hogy egykor fényes ruhákban és ékszerekkel csillogott. Aztán kissé följebb ment, ahol tiszta volt a patak vize, kimosta ruháját és hálálkodva tovább haladt.

Mechtild, kitzingeni apátnő, értesülve unokahúga szomorú sorsáról, érte küldött. Erzsébet egy ideig a kolostor lakója volt. Ha nem is rangjának megfelelően, de legalább emberi körülmények között élt. Kitzingenből nagybátyja, Eckbert bambergi püspök hívta magához, és rendelkezésére bocsátotta Pottenstein várát. Erzsébet innen átlátogatott Erfurtba és anyja szülőhazájába, Andechsbe is. Eckbert püspök, akiben élt nővére, Gertrúd nagyaravágyása, eközben újabb házassági terveket kovácsolt megözvegyült unokahúga számára. A kérő ez alkalommal nem volt más, mint II. Frigyes császár... Erzsébet előtt egy pillanatra megcsillant a császári korona. Aztán határozottan nemet mondott. Nem mondta meg nagybátyjának, hogy fogadalom köti, attól félve, hogy ez alól, mivel magánfogadalom, a püspök föloldja. Amikor Eckbert erősködött, olyan energikus választ adott, hogy a püspök látta, kár minden további szóért. Hát hadd menjen Erzsébet- a saját feje után, ha annyira szegény akar lenni! Megértette, hogy unokahúga csak gyermekei jövőjét akarja biztosítani, - ezt egyengette itt is -, önmagának a szegénység és szeretet útját választotta. Azt nem is sejtette, milyen rendkívüli kegyelmek erősítették Erzsébetet ebben a megdönthetetlen elhatározásában. Egy látomásban Mária, a Patrona Hungáriáé, elfogadta Erzsébetet leányának és tanítványának, Krisztus pedig állandó jelenlétének örömével árasztotta el. Az volt csak nyilvánvaló, hogy Erzsébet megnyugodott, arcát ismét pirosra festi az öröm és megszokott kedves szavával fordul mindenkihez. Hamarosan egy újabb fájdalmas megpróbáltatást kellett kiállnia.

Az Otrantóban megbetegedett Lajos meghagyta híveinek, hogy a kereszteshadjárat befejeztével vigyék vissza földi maradványait, és temessék el Reinhardsbrunnban az általa alapított kolostorban. A lovagok teljesítették vezérük utolsó kívánságát.

A thüringiai őrgróf csontjait tartalmazó koporsót Eckbert püspök mellett a gyászruhás Erzsébet fogadta. Amikor a templomban, az özvegy kívánságára felnyitották a koporsót, Erzsébet zokogva borult a fehér, bebalzsamozott csontokra. Berchtold káplán szerint aztán hangosan így imádkozott:

Uram, köszönöm Néked nagy kegyelmedet és irgalmadat, hogy teljesítetted szegény szolgálóleányodnak nagy kívánságát, és súlyos bánatomban megvigasztaltál azzal, hogy szabad volt látnom még az én kedves bátyám és barátom földi maradványait. Valóban, egész szívemmel szerettem őt, jobban bármi másnál a földön. De nem ejtek panaszos szót azért, hogy Néked áldozta magát, és miközben a Te akaratod szerint segíteni akart a Szentföldnek, idegenben lelte halálát. Te tudod: ha megfelelne isteni elhatározásodnak, akkor férjem élete, édes közelsége, drága, vidám arca kedvesebb lenne nekem a világ minden öröménél, gyönyörénél, tisztességénél és élvezeténél. Szívesen élnék vele szegénységben, mennék vele minden áldott nap koldulni, csak láthatnám újból szeretett vonásait, örvendezhetnék ismét olyannyira vonzó társalkodásának! Ám a Te akaratoddal szemben, én legdrágább Uram, nem áhítozom semmire sem. Öt és magamat a Te isteni akaratodba ajánlom. Nem kívánom, hogy bár élne még a férjem, ha ez a kívánság akár csak hajszálnyival is vétene a Te isteni akaratod ellen!

Az őrgróf hűséges lovagjai ekkor tudták csak meg, milyen sorsra jutott szeretett fejedelemasszonyuk. A gyászszertartás és temetés után Walther von Vargila lovag a többik nevében felelősségre vonta Lajos két öccsét, Henrik Raspét és Konrádot. A két fivér bocsánatot kért a történtekért és ünnepélyes ígéretet tett, amelynek értelmében Erzsébet visszatérhetett Wartburgba és szabadon használhatta özvegyi birtokainak jövedelmét. Ugyanekkor Erzsébet levelet kapott IX. Gergelytől, aki atyai szóval bátorította kitartásra és a szeretet gyakorlására, továbbá Konrád mestert hivatalos védelmezőjévé nevezte ki. (Érdekes módon Konrádot, akit ugyan közben kineveztek inkvizítornak, nem láttuk Erzsébet mellett kemény megpróbáltatásai hónapjaiban.) Erzsébet tehát rövid időre visszatért Wartburgba. Itt egészen gyermekeinek, az imának és az áldozatos szeretetszolgálatnak szentelte magát.

Amikor már tisztázódott, milyen javak felett rendelkezhet (hozománya maradéka, özvegyi birtokok haszonélvezete), Erzsébet a család eléggé egyértelmű javaslatára Marburgot választotta állandó tartózkodási helyéül. Új élete nyitányaként nagypénteken, az eisenachi ferences templomban, az oltárra téve a kezét lemondott akaratáról és minden földi vonzalmáról. Amikor vagyonáról is le akart mondani, Konrád mester elrántotta az oltártól. Gondoskodnia kell gyermekeiről, a szegényeket kell szolgálni, hogyan tehetné ezt vagyona nélkül? Lesz alkalma így is a teljes lemondásra.

Erzsébet ettől kezdve egyszerű szürke köntösben járt, mint Assziszi Ferenc követői.

Ö volt az első nő, aki német földön magáévá tette - mint családi keretben megmaradó harmadrendi - a Poverello életeszményét. Talán tudta, hogy Béla fivére is rokonszenvvel tekint a ferencesekre. (Később IV. Béla is ferences harmadrendi lett.) Erzsébet legfőbb gondja továbbra is gyermekei jövőjének biztosítása volt. Elsőszülöttének, Hermann-nak, Creuzburgban nyújtott megfelelő nevelést. Zsófiát 1229-ben eljegyezte a brabanti herceggel, Gertrudot pedig, férjével tett felajánlásuk értelmében, az altenburgi premontrei kolostorba adta.

4. a szegények anyja

A marburgi vár egyelőre lakhatatlannak látszott, Erzsébet ezért a közeli Wehrdában telepedett meg. Fából és vályogból kis házat építtetett, ebben lakott két hűséges szolgálójával Gudával és Isentruddal. Tevékenységét itt is azzal kezdte, hogy kórházat alapított, mégpedig az 1226-ban meghalt Assziszi Szent Ferenc tiszteletére. Összeszedte a környék nyomorultjait, és naponta több órát töltött gondozásukkal. Egyébként gyapjúfonással szerezte meg kenyerét. A fonalat az altenburgi kolostor vette meg, jóval olcsóbban, mint mástól.

Amint sógorától pénz érkezett a marburgi vár berendezésére, Erzsébet azonnal összehívta a környék szegényeit és nagy lakoma keretében az utolsó fillérig mindent kiosztott közöttük. Este a távolabb lakókat nagy tűz mellett összegyűjtötte, leült közéjük és a pattogó lángok mellett velük együtt énekelt. Társainak pedig örvendezve ismételte: - Ugye, megmondtam nektek, hogy csak boldoggá kell tenni az embereket!

Erzsébet kálváriájának híre eljutott Magyarországra is. II. Endre követeket küldött azzal a megbízással, hogy hozzák haza leányát. A követek a marburgi kis házban akadtak úrnőjükre, aki szorgalmasan font. A látványtól megdöbbenten kérlelték királyuk leányát, térjen vissza hazájába, éljen rangjának megfelelően. Erzsébet csendes szóval, szelíd mosollyal és ésszerű érvekkel győzte meg a küldöttséget arról, hogy neki helyben kell maradnia. Legmeggyőzőbb érve ez volt: biztosítania kell gyermekei méltó nevelését és ki kell vívnia legidősebb fia, Hermann őrgrófi jogait. Apjának ő a törvényes örököse. - A követek tehát Erzsébet nélkül tértek vissza Magyarországra.

A szeretetszolgálat e nehéz éveiben a ferences szellemben élő fejedelemasszony útja igen meredekké vált. Felfelé törekvését Konrád mester a maga sajátos módszereivel nagyon is megkönnyítette.

Először is minden neki kedves személytől el akarta szakítani. Ezért eltávolította két hűséges szolgálóját, Gudát és Isentrudot, akik gyermekkora óta vele voltak. Helyettük Konrád egy együgyű leányt és egy kegyetlen hajlamú, mogorva vénasszonyt küldött, hogy ezek próbára tegyék Erzsébet türelmét. A gyakorlatban a fejedelemasszonynak kellett kiszolgálnia őket, utánuk takarítani, mosogatni, mosni. Tette szó nélkül, kedves mosollyal, egyre növekvő belső boldogsággal.

Hogy kipróbálja engedelmességét, Konrád a leglehetetlenebb tilalmakkal nehezítette meg életét és szeretete kiáradását. Erzsébet mindig engedelmeskedett, de zseniális szívvel játszotta ki kegyetlen mesterét, ha a szeretet azt kívánta. Konrád pl. megtiltotta, hogy nagyobb pénzadományt adjon a szegényeknek: Erzsébet erre nemes fémből veretett dénárt osztott ki (apja pontosan a fordítottját tette). Konrád megtiltotta, hogy egyszerre több dénárt adjon: Erzsébet intett kedvenceinek, hogy jöjjenek gyakrabban. Konrád kiszabta, hogy csak egy kenyeret adhat: Erzsébet malomkenyér nagyságú kenyeret süttetett. Aztán az újabb tilalom arra kényszerítette, hogy csak egy-egy karajt osztogasson: Erzsébet erre akkorát szelt, hogy abból egy egész család jóllakhatott.

Házába fogadott egy vérhasban szenvedő kisfiút. Agyába fektette, hogy mindig segítségére lehessen. Éjjelente is fölkelt, kimosta ruháit, megtisztogatta. Gondos ápolása ellenére a gyermek hamarosan meghalt. Ekkor Erzsébet egy leprás kislányt vett magához, és leleményesen bujtatta Konrád mester elől, nehogy az eltiltsa tőle. A rendszeres kórházi munka után felkereste az öregeket, a járni nem tudó betegeket. Fürdette őket, kimosta ruhájukat, levágta hajukat, körmüket, közben mindenféle módon igyekezett őket felvidítani.

Pénzt és alamizsnát azonban csak annak adott, aki nem tudott dolgozni. A munkaképes felnőtteknek itt is szerszámot nyomott a kezükbe; aratás idején pl. sarlót és ugyanakkor erős szandált hogy a tarló ne törje fel lábukat. Egy fiatal leányt, aki tilalma ellenére kétszer állt sorba alamizsnáért, azzal büntetett, hogy levágatta a haját.

Konrád mester rettentő haragra gyulladt, amikor tudomást szerzett a leprás gyermek ápolásáról, - féltette ugyanis Erzsébetet, akit maga a Pápa bízott gondjaira. De aggódását különös módon fejezte ki: engedetlenségéért megkorbácsolta Erzsébetet és a szó szoros értelmében porig alázta. A kislányt pedig eltávolította. Amikor Konrád mester eltávozott, Erzsébet egy kiütésekkel teljesen elborított kisfiút vett magához. Ezt mosdatta, kenegette mindenféle gyógykenőccsel. Ez a gyermek ott ül majd halálos ágya mellett is...

Konrád mester eljárása még a korszellem ismeretében is vadnak és kegyetlennek tűnik. Erzsébeten kívül talán senki nem bírta volna ki ezt a «bölcs» lelkivezetést... Furcsa módon mégis olyan szóbeszéd járt, hogy Konrádot és Erzsébetet bűnös viszony kapcsolja egymáshoz. A képtelen rágalom egyszer eljutott a jó von Vargila lovag fülébe is. A hűséges barátot annyira bántotta ez a feltételezés, hogy egy alkalommal felkereste úrnőjét és szokott nyíltságával megkérdezte az igazság felől. Erzsébet nem botránkozott, hanem hálát adott Istennek, hogy esetleg e szóbeszéd révén megszabadítja az utolsótól, amihez még ragaszkodnék: jó hírnevétől. De aztán gyermekeire gondolva rámosolygott az öreg lovagra, félrehúzta egyik válláról darócruháját és megmutatta a Konrádtól elszenvedett ostor- és botütések nyomait. íme, így szereti őt a «szent pap»!

Már akkor távoli vidékekről is érkeztek hozzá lelki és testi bajban szenvedők. Ha kilépett kis házából, hogy nehéz terhet hordva a közeli kórházba siessen, vakokkal, bénákkal, leprásokkal, rokkantakkal, mindenféle szerencsétlennel találta szembe magát. Aki tudott, hangos szóval gyógyulásért könyörgött hozzá, aki meg már szólni sem volt képes, kiszolgáltatottságával indította irgalomra. Erzsébet rendszerint melléjük térdelt és velük együtt imádkozott Isten gyógyító hatalmának megnyilvánulásáért. És imája nyomán talpraállt a béna, visszanyerte látását a vak, megtisztult sebeitől a fekélyes... Híre kelt a marburgi fejedelemasszony csodatevő hatalmának. Azt rebesgették, hogy Isten a halottat is feltámasztja, ha Erzsébet kéri... Erzsébet anyai szeretete valóban mindenkit átölelt és feltétlen bizalma «hegyeket mozgatott». A megfeszített Krisztus látta mindenkiben, Öt szolgálta, szerette egész lénye teljes odaadásával. A Megfeszített Krisztust ismerte csak, nem tudott másról... - Az Úr jelen van! - ismételte gyakran. A gyógyulásokon nem csodálkozott, mivel átélte, hogy Isten hatalma működik és általa. Neki - és ez volt meggyőződése, - semmi szerepe sincs az esetekben. Isten jó, Isten hatalmas, Isten mindent megtehet, Isten szeret! Hát van ennél «természetesebb»?

Akik távolról figyelték, ilyesfélét sutyorogtak: lám milyen gyorsan elfelejtette férjét, mennyire szívből tud kacagni, mennyire nem gyászol többé! Egy előkelő özvegynek sírást, szomorúságot írt elő az etikett, nem pedig ragyogó örömet, énekszót és szétsugárzó boldogságot!

Erzsébet gazdag élete a beteljesedéshez közeledett. Konrád mesternek előre megmondta, hogy hamarosan meghal. Míg járni tudott, meglátogatta kedvenc betegeit, intézkedett javadalmairól, gyermekeiről és emléket adott övéinek. Mindössze két hétig feküdt csendes nyugalomban. Állította, hogy alig szenved. Három nappal halála előtt mindenkit elküldött, hogy zavartalanul készülhessen az Örök Bíró előtt való megjelenésre. Ezekben az utolsó napokban Konrád mester tartózkodott mellette. Erzsébet néha meg-megszólalt, elmesélte például a Lázár feltámasztásáról szóló evangéliumi történetet. Ajkáról olykor édes énekszó hallatszott. Amikor megkérdezték, honnan ez a csodálatos dallam, Erzsébet így válaszolt: - Közöttem és a fal között egy madár oly csodálatosan énekelt, hogy vele kellett dalolnom... Aztán megint Jézusról beszélt, ragyogó arccal hangosan elmélkedett Jézus születésének órájáról. Ebben az ujjongó örömben mondta: - Eljött az óra, amikor Isten magához hívja barátnőjét. Aztán 1231. november 16-ról 17-re virradó hajnalon mosollyal az ajkán elaludt Istenben.

A ferencesek kápolnájában ravatalozták fel szegényes csuhájában, amit annyira szeretett. Négy napig zarándokoltak hozzá Thüringia lakói. Nem érte imádkoztak, hanem égi közbenjárásáért esedeztek. Sírja mellett már a következő napokban csodák történtek, beleértve halottak feltámadását is.

A női szív összes bájaival és vonzalmaival s a középkor mély kereszténységének szigorával, változatos fiatal élet varázsával s az égbe emelkedő erény érettségével lép elénk. Tizenhárom évvel már hitves, tizenkilenccel özvegy, huszonnégy évvel halott lett Erzsébet, a kereszténység öröme és dicsősége. A keresztény asszony-ideál, szent Ferenc «nővére», Fra Angelíco ecsetjének alakja, «spectaculum mundo et angelis».

Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból felsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen, kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent eligazít, eltűr s kellemével bilincsel és győz? Mit csodáljunk benne, azt, hogy gyermek maradt végig s huszonnégy évvel már a paradicsomot s a Golgothát bejárta? Azt-e, hogy szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte? Mit csodáljunk benne? Azt a Te Deumot az éjjeli, téli csöndben, vagy azt az éneket, melyet halálakor a legenda szerint Marburg vidékének éneklőmadarai zengtek a halottasház szerháján? Harmónia, Glória, Te Deum az egész élet. Íme az Istennel egyesült, gazdag fogékony léleknek élete; a tudomány szétszedi elemeit, a bölcsészet kommentálja; de azt megalkotni egyik, sem képes: az Isten kertiében szokott az nőni, ott feslik, ott virul és illatozik. A magyar egyháznak alig van más emléke szent Erzsébettől, mint egy darab száraz fa a nyoszolyájából az esztergomi székesegyház kincstárában; bár virágoznék ki a hétszázéves emlékeknek száraz fája szent Erzsébet erényeinek követésében; bár éledne föl köztünk szelleme, a gyakorlati hit, mely az égbe néz, midőn a földön jár, mely nemcsak lát, de tesz is.

Prohászka Ottokár, Elmélkedések az Evangéliumról, Bp. 1928. II. 236-237.

Konrád mester kötelességének tartotta, hogy tájékoztassa IX. Gergely pápát a vezetésére bízott fejedelemasszony szent haláláról. A pápa válaszában megbízta a német inkvizítort a szenttéavatás előkészítésével. Konrád tehát bizottságot alakított, kihallgatta a csodák tanúit, jegyzőkönyvet készített. Ezt a gyűjteményt Relatio authentica miraculorum néven ismerjük. Konrád még megírta a fejedelemasszony életrajzát, elhagyva azokat a részleteket, amelyek sérthették volna Erzsébet sógorait. De bármennyire buzgólkodott is lelki vezetettje szenttéavatásáért, nem érhette meg. 1233. július 30-án a kegyetlenségéről hírhedt inkvizítort egyik felbőszült ellensége meggyilkoltatta. Erzsébetet ekkor már a «glória Teutoniae», Németország dicsősége néven kezdték emlegetni, Konrád mesternek viszont a «Németország ostora» cím jutott.

1235-ben a pápa a hildesheimí püspököt bízta meg Erzsébet ügyének képviseletével. Ekkor készült a Dicta IV. ancillarum, a négy szolgáló tanúvallomása (Guda, Isentrud, Irmengard és Elisabeth). A jelentést szigorú vizsgálatnak vetették alá. Végül is IX. Gergely az itáliai Perugiában, a világ számos bíborosa, pátriárkája és püspöke jelenlétében 1235. május 26-án, pünkösd ünnepén Erzsébetet a szentek sorába iktatta. A világegyházzal a pápa a Gloriosus in majestate k. bullájában közölte az örvendetes eseményt.

Leánya szenttéavatását még megérte II. András, akit előzőleg a pápa - lánya érdemeiért - feloldott a kiközösítés büntetése alól. Az első templomot Szent Erzsébet tiszteletére sógora, a német lovagrend nagymestere, Konrád emelte Marburgban. Öt évvel Erzsébet halála után, 1236. május 1-én került sor az új szent földi maradványainak oltárra emelésére. A marburgi templom oltára előtt felállított koporsót körülvették Erzsébet gyermekei, sógorai, négy érsek, nyolc püspök, számtalan német és magyar nemes és lovag, megszámlálhatatlan ember az egész német földről, Magyarországról, Csehországból és francia földről. Egykorú feljegyzések szerint mintegy 1,200.000 ember volt tanúja a megindító szertartásnak. A koporsót II. Frigyes császár és az érsekek vitték a vállukon és helyezték az oltárra. A nép megdöbbent csendben figyelte, amint II. Frigyes levette fejéről a koronát és azt Erzsébet fejére helyezte ezekkel a szavakkal: - Ha nem tudtalak császárnővé koronázni ezen a földön, fogadd tiszteletem jeléül ezt a koronát, aki Isten országában már Királynő vagy.

(Forrás: ofm.hu)