vissza a főoldalra

 2008.11.21. 

A saját élet és a nem saját

(Memento Korrobori)

A témát nem én vetettem fel, hanem felháborodott balliberális hangok, amelyek eltúlzottnak tűnő csacsenolással utasították vissza azon halk-halovány sajtóbeli felvetéseket, hogy a pénzügyi örvényben fuldokló Magyarországnak odadobott IMF-mentőöv ügyesen álcázott csapda: ha belekapaszkodunk, kihúznak ugyan a vízből, de a továbbiakban az ő feltételeik szerint kell élnünk, mint általában az adósrabszolgáknak. Ők majd megmondják, milyen legyen a költségvetésünk, mire mennyit költsünk, mire ne költsünk semmit, és mik lehetnek azok az – általuk preferált – célkitűzéseink, amikért semmi sem lehet drága – nekünk. A felháborodottak felháborodásuk indokaként magát a józan észt (common sense) hívják tanúul: ugyan már, hogy lehet olyan képtelenséget állítani, hogy valaki, aki él, nem a saját életét éli, hanem másét? Ez abszurdum és zagyvaság. Nos, sejttanilag egészen biztosan az, de úgy egyénileg, mint társadalmilag talán nem annyira. Az éli a saját életét, aki a saját sorsát éli, amennyiben viszont mások által rákényszerített sors alatt nyűglődik, joggal mondhatja, hogy az nem a saját élete. A tűzkarikán átugráló cirkuszi tigris, az akrobatanőt az ormányán hintáztató elefánt, az állatkert – nála alig nagyobb – betonmedencéjében ácsorgó víziló, vagy a sötét pesti lakás levegőtlen szobájának kalitkájában élő egzotikus kakadu teljes joggal érezheti azt, hogy ez nem a saját élete. Pontosan úgy, miként a magyar társadalom érezheti 1867, az ezerszer átkozott Habsburg-kiegyezés óta, amelynek első számú feltétele az volt, hogy a cseh beamterek, a germán professzorok, katonatisztek és főpapok, a zsidó sajtócézárok és színházigazgatók, a tót köztisztviselők az új rendben is a helyükön maradnak, mert magyar nem kerülhet döntési pozícióba. (Emlékeztetnék rá, hogy Antall 1990-es paktumának ugyanez volt az ára.) Egy 1948-as Bibó-tanulmány néhány sora tökéletesen jellemzi ezt a helyzetet: A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közösségi hazugságoknak azt a rendszerét, melyen ez az egész közélet felépült.” Az így verbuválódott nemzeti középosztály által vezetett magyar társadalom – (amely amúgy, Bibó sorainak papírra kerülését követően kapott még 8 év Rákosi-korszakot, 33 év Kádár-érát és újabb két évtizedes, teljes kifosztottságot hozó, Antallos- Gyurcsány-os neoliberális diktatúrát, rendszerváltás címszó alatt) – oly mértékben idegen érdekek, idegen ízlés, idegen észjárás, idegen bosszú és közöny gondjaira volt bízva, hogy joggal mondhatja a XXI. század küszöbét átlépve: ami itt és velem történik, az nem az én életem, nincs közöm hozzá, mert mások akarják általam. Az 1867-es nagy változások óta, ha lassan és fokozatosan is, de következetesen és megállíthatatlanul idegen érdekek eszköze lett a magyarság, idegen célok harctere Magyarország. Ezt az állapotot folytatni, erősíteni – ha éppen nem megkoronázni – szándékozik az IMF a nekünk felajánlott horribilis kölcsönnel. Gyurcsány persze elfogadta, mert Gyurcsány mindenhez partner, ahol és amikor le kell törni a jogosan öklelő, netán teljesen békés magyarság szarvait. Sőt, ők már akkor is tördelik, amikor még csak potenciálisan létező, majdan esetlegesen kinövő szarvakról van szó. Amit az MSZP és az SZDSZ a rendszerváltozás óta a magyarság létérdekei ellen elkövetett, a legsúlyosabb politikai bűntett, ami a keresztény Európában elképzelhető: árulás. Hazaárulás. Hogy ez csupán hatásos szópuffogtatás? Nem az, ugyanis gyermekien egyszerű logikával levezethető: ha egy kormányzat nem nemzetének és népének elemi érdekei mentén tevékenykedik, nem annak életminőség- javítását tartja legfőbb feladatának, hanem más, nemzetidegen pénzügyi erők és multinacionális üzleti érdekek elvárásait teljesíti szolgamód, akkor az áruló. Az MSZP/ SZDSZ-kormányoknak mindig előbbre való volt a sztrádaépítő multi vagy a plazaépítő zsidó érdek felkarolása, akár az irracionalitás szintjén is: a Balaton déli partján, az asztal lapjánál alig egyenetlenebb terület fölé emeltek „völgyhidat”, melynek árából jövőre vidáman ki lehetne fizetni a 13. havi nyugdíjat, Budapest belvárosát pedig példa nélküli módon telerakták plazákkal. Párizsban a Peripherique- nek nevezett körgyűrűn belül egy sincs, igaz, annak mentén, és azon kívül számolatlan. Száz szónak is egy a vége: aki a hazát árulja el vagy árulja ki – szinte mindig áron alul, alaposan leértékelve, SALE! felirattal ellátva – az hazaáruló. Nincsen ebben semmi túlzás, ez egyszerű, higgadt ténymegállapítás. És hogy lehet-e úgy élni, hogy nem a saját életünket éljük? A probléma már Adyt is foglalkoztatta. 1917-ben írta az erről szóló Korroborit, igaz, csak hét év elteltével, a halála után, 1924-ben merte leközölni a Nyugat. Ebből idézek néhány sort: „Micsoda gyávaság még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtizedek óta a Duna-Tisza táján? (…) A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. (…) Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi, a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal – rogyásig.” Lám, lám, nincs új a nap alatt. Javaslom, hogy az Ady-féle állapotrajzot nevezzük ezentúl „XX. századi Korroborinak”, az általam megpendítettet pedig XXI. századinak. Csupán csak azért, hogy rend legyen.