vissza a főoldalra

 2008.10.03. 

Bohócok egykor és ma

Egyre reménytelenebbül és egyre dacosabban nézem azt, ami történik. Az ország legjobban fizetett és legveszedelmesebb bohóca egyremásra talál ki új produkciókat, melyeken rajta kívül már senki nem nevet ugyan, de amik sajátosan veszélyes magánszámok: ugyanis nem Feri bohóc bukik bele sikertelenség esetén, hanem a tisztelt publikum. Merthogy ez már a XXI. század, nem a XIX., amikor mindez még fordítva volt, és a kontárt ki lehetett fütyülni. Ma már a fütty elképzelhetetlen. Az ember, a lakos, a voksoló – a tízmillió együtt is és külön-külön is – túl kicsi pont ahhoz, hogy beleszólhasson a dolgok menetébe. Ezt szebben, politológusainknak tetszőbben úgy is mondhattam volna, hogy a magyar megmaradásnak nem csupán parlamenti érdekvédelme nincs, de a véleményhatékonysága is nulla: nem jut el sehova, elakad azonnal kimondása után. Bezzeg a megboldogult Tom Lantos, az ő véleményhatékonysága akkor is végigvisszhangozta öreg glóbuszunkat, ha csak egy szűkkörű teázás közben suttogta el. Ha pedig hivatalos nyilatkozatban tette, na akkor a halottaknak is hallaniuk kellett. Mindez látványosan bizonyítja, hogy véleményhatékonyság igenis létezik – csak nem a mi oldalunkon. Az ember kétségbeesve keresi a történelmi analógiákat, hátha azok valami megoldást sugallhatnak a mának. Ekkor jutott eszembe Feri bohóc egyik kétezeréves előképe: imperátor Néró. Ha valaki Néró viselt dolgairól szeretne többet tudni, forduljon Tacitushoz, Plutarkhoszhoz vagy Suetoniushoz, tőlük sok mindent megtudhat. Meglepően sokat: a kortárs Feri bohóc életéből tört részét nem tudjuk annak, amit Néróról tudunk. És mit látunk? Néró karrierjét egy praktikus döntés alapozta meg: beházasodott a császári palotába, s azzal, hogy elvette az őt korábban örökbe fogadó Claudius császár leányát, Octaviát, hirtelen a hatalom örökösévé lépett elő. A történészek véleménye megegyezik abban, hogy uralkodásának első szakaszát a mérsékletesség, a jóindulat, a kiegyensúlyozott igazságosság, az adók lojális csökkentése, a fejlődő kereskedelem és az eredményeket ígérő gazdaság jellemezte. Ő maga már ekkor is folyamatosan bohóckodott: szerepelt, énekelt, kocsit hajtott, muzsikált, ki nem hagyott volna semmi versenyt, és állítólag 1808 díjat, azaz babérkoszorút nyert el élete folyamán. Énekművészete terén Apollóval,kocsihajtásban Heliosszal, tetteiben Herculessel tartotta magát egyenlőnek. Környezete és a római emberek ekkor még csak nevettek rajta, nem gyűlölték: ártalmatlan őrültnek tűnt. Aztán jött egy hiátusz, Néró beleszagolt a hatalomba és megmámorosodott az illattól. Büszkén, felfuvalkodottan közölte környezetével: „Egyetlen uralkodó sem tudta eddig, mi mindent megtehet.” És ő elkezdte megtenni, kezdetét vette a féktelen erőfitogtatás: a keresztények tömeges irtása, Róma felgyújtása a látvány kedvéért – („a lángok szépségében” gyönyörködött) –, a potenciális ellenzékiek megsemmisítése, a hatalom minden eszközzel való kiszélesítése és bebiztosítása. Mindez vidám bohóckodással spékelve. A birodalom romokban hevert, és – most tessék figyelni! – Nérót kezdték elhagyni korábbi barátai. Elpártolt tőle az arisztokrácia, a hadsereg, végül saját testőrsége is elillant. Ott állt, mint egy szánalmas plebejus, bujdosott, rettegve keresett menedéket: „Nos hát, nincs se barátom, se ellenségem?” De már túl késő volt minden menedék – most megint tessék figyelni! –, a szenátus kimondta rá, hogy ellenség és halálra ítélte. S mert a roppantul megalázó, nyilvános kivégzést nem tűrhette el, öngyilkos lett letartóztatása percében. Legalábbis így írja Suetonius. Hogy mi köze mindennek 2008-hoz és Feri bohóchoz? Sokkal több, mint gondolnák. A jó Schopenhauer kedvenc mondása volt: „Eadem set aliter” – vagyis: ugyanaz másképp. Merthogy nem igaz, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Mást se csinál, csak ugyanazt a filmet újra és újra leforgatja más szereplőkkel, más díszletekkel, más nyelven. És némi kis eltérésekkel persze. Az egész Néró-sztorit azért emlegettem fel, hogy rámutassak: mennyivel egészségesebb, életrevalóbb volt az a római társadalom, mint a mai magyar. Ugyanis ők, türelmük fogytán egyénileg is és intézményesen is elpártoltak a bohóctól, mert látták, hogy pusztulást hozó fantaszta. A magyar politikai elit, ez a pártmadzagokon rángatott szisztéma, a 386 képviselőből álló „népakarat” olyan gyáva, elvtelen, puhány és pénzéhes, hogy az utolsó pillanatig ki fog tartani Feri bohóc mellett. Nem következetességből, nem elvi szilárdságból, nem heroizmusból, hanem gerinctelenség és amoralitás okán. Suetonius figyelemre méltó mondatot írt Néró történetéhez: „Ilyen uralkodót csaknem tizennégy éven át megtűrt a világ, aztán végül mégiscsak cserbenhagyta.” Végül mégiscsak. Hát erre az egyszerű, csendes, bárki által megléphető lépésre – a cserbenhagyásra – várok én évek óta, csakhogy mert Magyarországon vagyunk, nemhogy egyre többet morgolódó hívei nem hagyják cserben Feri bohócot, de még harsány SZDSZ-es ellenzéke sem. Ez nálunk nem divat, mert nem kifizetődő. Nérót halálra ítélte a szenátus, a magyar parlament egy alkotmányos bizalmatlansági visszahívást sem képes megemészteni. Talán mégis azoknak lesz igazuk, akik azt mondják, hogy tanulnunk kellene még a demokráciát?

Szőcs Zoltán