Függetlenség

2008.10.10.

Nemcsák és Huszti Szerződése

Idén, szeptember 26-án mutatta be a fővárosi Játékszín Slawomir Mrozek lengyel író, drámaíró művét, a Szerződést, aminek csak örülhetünk, hiszen a sok komédia és zenés játék után végre egy komolyabb alkotással is találkozhat a néző a Teréz körúti színházban. Persze a bulvár fele mozdulás – ahogy egy interjúban Balázsovits Lajos direktor fogalmazott - nem választás volt, hanem kényszer. A legtöbb színház működése attól függ, hogy estéről estére meg tudjuk-e tölteni a nézőteret vagy sem. A kísérletezés értékes lehet, de ha nem jön be, csődbe juthat a színház. Persze időnként megpróbálnak ebből a skatulyából kilépni, hiszen a Játékszínben játszottak már olyan darabot is, mint a Feketeleves, no és a Szerződés egyáltalán nem tekinthető bulvárnak. Ráadásul egy három felvonásos és kétszereplős darabról van szó, mely a musicalekhez szokott/szoktatott budapesti közönség számára bizonnyal riasztó lehet. Bár a felvonások korán sem hosszúak (max.30 percesek) a darabot csak az tudja igazán élvezni, aki nem csak néz, hanem lát, s alkalomadtán gondolkodik is. Mrozek ugyanis nem könnyen fogyasztható revüket írt, hanem szimbólumokkal és mögöttes gondolatokkal teli drámákat. Igaz, ezek az alkotások nem nélkülözik a humort sem, de leszögezhetjük nem olcsó kabarétréfákról van szó. Ennek bizonyítására álljon itt néhány idézet a szerzőtől: „Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf.” „Azt olvastam az újságban, hogy mégsem következik be a világvége. Meg akartam ünnepelni a jó hírt, elmentem egy McDonald's-be és rendeltem egy hamburgert... Idáig lelkesedés nélkül fogyasztottam, mert számítottam a katasztrófára... De most már van a világnak jövője. Megdupláztam hát a ketchupadagot...A fogyasztás könyörtelen fejlődése hétszeres adag ketchupot követelt, aztán nyolcszorosat, kilencszereset, tízszereset és így tovább vég nélkül... Tegyük föl, hogy kibírom akár a tízszeres adagot is! De később? Felgyújtottam a McDonald's-ot, hiszen az életemről volt szó.”

Slawomir Mrozek hagyományos katolikus neveltetésben részesült, ám darabjaiban a vallási témák nem kerültek előtérbe. Írói fejlődésében fontosabb szerepet játszottak a háborús évek, Lengyelország német megszállása, a háború után a Lengyel Népköztársaság létrejötte, a sztalini elnyomás, amely kiábrándult fiatalemberek egész nemzedékét szülte. 1949-ben építészetet kezdett tanulni. Három hónap után felhagyott tanulmányaival, és festészetet tanult, de ezzel megintcsak felhagyott, állítása szerint azért, mert „unatkozott”, és a Dziennik Polski c. laphoz szegődött. Rövid ideig a Krakkói Egyetemen keleti filozófiát hallgatott, hogy elkerülje a besorozást. 1956-ban elutazott a Szovjetunióba, 1957-ben pedig két hónapot töltött Franciaországban. Mrozek szatirikus rajzai hamarosan lengyel lapokban jelentek meg, 1958-ban pedig már a Postepowiec c. lapot szerkesztette. Ebben az időszakban ifjúsági és kabarészínházak nyíltak szerte Lengyelországban. A leghíresebb drámaírók Mrozek és Tadeusz Rózewicz voltak: új ötleteket vittek a lengyel színjátszásba. Témáikat többnyire az abszurdum repertoárjából merítették. A rendszer szabadszelleműsége nem tartott sokáig: komoly sztrájkok, éhséglázadások, valamint a szovjet uralom elleni lázongás után Wladyslaw Gomułka átvette a hatalmat, és korlátozott sztálinizmust vezetett be az országban. 1957-ben bezárták a Po prostu c. lapot és feloszlatták a munkástanácsokat. Mrozek beutazta Angliát, Franciaországot, Olaszországot, Jugoszláviát. Karikaturistaként nagy népszerűségnek örvendett, darabjait pedig New Yorkban, Londonban és Párizsban is játszották. Mrozek 1963-ban hagyta ott Lengyelországot. Feleségével 1968-ig Olaszországban élt. Hitvese 1969-ben rákban halt meg, Nyugat-Berlinben. Az író ezután Párizsba költözött. Mrozek akkor szembesült drámaírói tehetségével, amikor egy műsort írt Joy in Earnest címmel Bim-Bom ifjúsági színház számára. Első darabja, a Rendőrség (Policja, 1969) egy ragyogóan hatékony rendőrségről szól, mely elnyom minden fajta engedetlenséget a kormánnyal szemben. Azonban kénytelenek látszólagos politikai eltévelyedőket kreálni, hogy fenntarthassák a rendszer működését. Mrozek nemzetközi hírnevét korai novelláskötetei alapozták meg. Az 1957-es Az elefánt (Slon, 1957), melynek témái nem kötődtek erőteljesen a lengyel valósághoz, bestsellerré váltak, és a szerző megkapta értük a Przeglad kulturanly c. irodalmi szemle rangos elismerését. Bár az irodalmárok többsége az írót az abszurd irodalom óriásának tartják, Mrozek tiltakozik a címke ellen. Azt mondja: nem abszurd drámát ír, ám az alapszituáció a legtöbb esetben groteszk. Ilyen a Nyílt tengeren című drámája is,melyben a hajótöröttek arról vitatkoznak egy csónakban, hogy kit egyenek meg a túlélésért. A csónak esetünkben lehet egy sok-sok problémával küzdő ország, az emberek annak polgárai, akik azt vizsgálják, hogy kinek kell a legnagyobb áldozatot meghozni a haza érdekében. Miután Mrozek elítélte hazája részvételét Csehszlovákia 1968-as megszállásában a Le Monde hasábjain, azonnal hazaszólították. Mrozek azonban elfogadta hontalan státuszát, kívülállóságát, és Párizsban maradt. A lengyel hatóságok válaszul egy időre letiltották darabjait és írásait, könyveit pedig eltávolították a könyvtári polcokról. A hetvenes évek elején Mrozek elutazott az Egyesült Államokba, majd Dél-Amerikába. 1978-ban megkapta a francia állampolgárságot. Saját tapasztalatait írta meg az Emigránsok (Emigranci, 1974) c. drámájában, melyben két teljesen különböző személyiségű kelet-európai menekült, miután már minden odalett, elveszíti személyes álmait is. Az emigránslét viszonyai között talál rá Mrozek Közép-Európára mint a lengyelség kulturális identitását meghatározó tradícióra, amelynek sajátszerűsége éppen a nyugat-európai kultúrával szembesítve mutatkozik meg. S noha Az arckép (1987) ismeretében azt mondhatjuk, Mrozek nem idealizálja Közép-Európát, mert a sztálinizmus erkölcsi rombolását mélyrehatónak mutatja, a Szerződés (1987) morális konfliktusából mégis a közép-európai emigráns kerül ki győztesen.

A darab színhelye egy svájci szálloda, a Hotel Residence hallja. Itt találkoznak hőseink: Magnus, az ízig-vérig nyugat-európai polgár, forgatókönyvíró és Moris, a kelet-európai portás. Moris kiejtésén is érződik, hogy nem helybeli. A darab belső ideje szerint az első napját tölti új állásában, mert az előző portás – aki Magnus barátja volt - hirtelen meghalt. Magnus „kóstolgatja” az új fiút, akinek öltözéke, frizurája semmilyen eleganciát sem mutat. Kérdezi: honnan jött, s elég képmutató-e. Hiszen „egy szolga helyzetében a képmutatás előny.” Moris azt válaszolja: egy kis szigetről, egy volt gyarmatról, Polititikából. Csak később derül ki, hogy mindez nem igaz. Egy – az író által kitalált, szláv hangzású – közép-európai kicsiny országból emigrált. Csak azért hazudott, mert a volt gyarmatról érkezéssel talán lelkiismeret furdalást tud előidézni a nyugatiakból. Magnus forradalmi tettekre, lázadásra bíztatja a nála egy generációval fiatalabb portást, de ő ódzkodik ettől. Kiderül: az életunt, megfáradt szállóvendégnek fogytán a pénze, amiről úgy gondolta kitart, amíg utoléri a szívroham: ezért egyességet ajánl a portásnak. Pénze maradékáért egy hét alatt tegye el láb alól, fájdalommentesen és észrevétlenül. Moris elfogadja a különös felkérést. Az első és a második felvonás között két nap telt el a cselekmény belső idejéből. Az emigráns egyre elegánsabb, szivarozik, spiritusz helyett Jack Daniel’s –t iszik, magabiztos, jókedvű ,s már nyoma sincs az első felvonásbeli ijedtségnek, meghunyászkodásnak. Magnus viszont egyre határozatlanabb, nem bír enni, nem kívánja a pezsgőt sem, s retteg közeli halálától. S mikor a portás közli vele egy tengerentúli filmes óriásvállat üzenetét: a forgatókönyve silány, kiment a divatból, s tán 20 évvel ezelőtt feldolgozták volna - rosszul lesz, s a kanapéra ájul. A harmadik felvonás a hetedik napon játszódik. Magnus öt napon át fenn volt a szobájában, bezárkózva, s rettegve a haláltól. Most borostásan, lefogyva, háziköntösben megy le a halba, ahol találkozik a bőrdzsekit viselő, s hátizsákkal felszerelkezett Morissal. A portás megnyugtatja a férfit: nem fogja megölni, sőt segít is rajta. Közli, hogy egy vendégtől, egy arab sejktől borravaló gyanánt egy három millió frankot érő luxusautót kapott. Ennek szívesen átadja a papírjait az anyagilag tönkrement Magnusnak. No de nem felebaráti szeretetből: „azt akarom, hogy ön tartozzon nekem, és soha ne tudja visszafizetni adósságát. Inkább megalázom, mint megölöm.” Közben megkínálja Magnust a nála lévő whiskeyből, melyet a férfi elfogad, ám az autó már nem kell neki. Magnus – míg a szobájában volt – értesítette a rendőrséget a szerződésről, s most őket várja. Inkább a kényelmes svájci börtönt választja –ahol nincsenek pénzügyek, nem kell törődnie semmivel -, mint a szállodai életet. Figyelmezteti a portást: meneküljön. Az el is megy, de nem a bérgyilkosság vádja miatt, hanem: a volt portás halála körül valamit szimatol a rendőrség, s nem akar gyanúba keveredni. A Rolls-Royce papírjait Magnusnál hagyja, s elsiet. A bukott, divatja múlt író öröme nem tart soká, néhány másodperc múlva a szívéhez kap, s meghal. Mérgezett volt az ital, vagy a portás már előzőleg lassan ölő szert jutatott be szervezetébe? Erre a kérdésre nem tudjuk a választ, de nem is érdekes, mert ez a sztori csak az „alsó szint”, hiszen sokkal többről van szó. A két európai „térfél" találkozásáról, amely mostanában izgalmas kérdések egész sorát veti fel. Mert a szerződők között sok mindenről szó esik: politika, pénz, szolgaság és hatalom, nyugat- és kelet-európai értékrend. Maga a szálloda a hajdani Európa utolsó rezervátuma. Ahogy Magnus fogalmaz: „egy ostromlott erőd.” Itt szerez állást – hogy az előző svájci portás meggyilkolása révén, vagy sem, az rejtély marad – a kelet-európai emigráns. Moris hiába civilizálatlan, mégis bebizonyítja, hogy életképesebb, s egyenesebb is, mint az européer szellemiséget képviselő Magnus, akinek halála a nyugati kultúrfölény pusztulását jelképezi.

A két színész kiválasztása, a rendező, Csiszár Imre telitalálata. A Morist alakító Nemcsák Károly, s a Magnust játszó Huszti Péter kiváló alakítást nyújtott ebben a nehéz darabban. Nekik – és a rendezőnek – köszönhetően a kétszereplős játék egyetlen egy másodperce sem volt unalmas, üresjárat, vagy éppen túljátszott. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert eddig még egyik szereplő sem játszott groteszk, vagy abszurd darabban. A többszereplős, tömegjelenetekkel tűzdelt, s a modern színpadtechnika összes vívmányát okkal, vagy ok nélkül felsorakoztató prózai vagy zenés előadások sokszor éppen a színészi játékra való odafigyeléstől fosztják meg a nézőt. A színészi tévesztés felett könnyedén átsiklik a néző. A Szerződés viszont megköveteli a játékra és a beszédre való odafigyelést, s így máris észrevesszük, ha bakizik a színész. Ez még nagyobb koncentrálást kíván jeles művészeinktől. Csiszár Imre érdeme, hogy semmit sem magyaráz bele a darabba, nem erőlteti rá a közönségre saját rémálmait, hanem a szerző gondolatát tolmácsolja. Köszönet érte! Létezik még aberrációktól mentes, hagyományos magyar színjátszás!

Medveczky Attila