vissza a főoldalra

 2008.10.10. 

Házi kedvencek

(Ulrich Seidl filmje)

Szeptember 25-én, a Moziünnep alkalmából a Szent István körúton nyílt meg a kicsinosított Kino mozi. Nem ismeretlen hely ez, 1911-tól fogadja a filmek szerelmeseit, első neve Elite volt, majd Mesevár lett, a szovjet megszállást követően Tanács, a rendszerváltás után Szindbád, három hete pedig Kino. Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória és Balassa Péter üzemelteti a Kinót, mert úgy ítélik meg, hogy az amerikai piff-puff filmek a multiplexeket teljesen elborítják, ugyanakkor tucat számra akadnak olyan nézők, akiknek igényük van tartalmas művészfilmekre, amiket klubszerű mozikban vetítenek, ahol a bárban egy pohár jó bor, vagy egy zamatos kávé mellett találkozhatnak egymással, zenét hallgathatnak, beszélgethetnek. A Kinóban nem csupán filmekre lehet beülni, hanem alkalmanként színházi előadásokra is, állandó könyvtár és időszaki képzőművészeti kiállítás várja az érdeklődőket, tehát bátran kijelenthetjük, összművészeti kulturális hellyel gazdagodott fővárosunk. Terveikről, programjaikról a negyedévenként megjelenő Kino Times című újság számol majd be. Első hetüket Ulrich Seidl osztrák rendező öt dokumentumfilmjének – Tervezett veszteség, Házi kedvencek, Kebelbarát, Tudod, hogy van ez Jézus, Modellek – és két nagyjátékfilmjének – Kánikula, Import/Export – műsorra tűzésével kezdték meg. Az 1952-ben Bécsben született, és azóta ott élő Seidl mögött 16 film elkészítése áll. Nincs olyan alkotása, amelyik ne okozott volna botrányt, ugyanis filmjeinek mondanivalójával, kérdésfelvetéseivel, képi megfogalmazásmódjával „direkt” provokálja a nézőket. A Házi kedvenceket 1995-ben forgatta, és bizony 13 esztendőt kellett várni, hogy itthon is látható legyen. A Házi kedvencekből hiányzik az a sztereotip – a gazdagságot, a tisztaságot, a kedélyességet mutató – Ausztria-kép, még nyomokban sem fedezhető fel a „sógoroknál” megszokott „gemütlich” környezet. A film jeleneteinek döntő többségét az osztrák főváros külső, lepusztult kerületeiben vették fel. Szereplőinek java része a társadalom peremére sodródott, vagy onnan kiszorult emberből áll, vannak közöttük hajléktalanok, vagy valamiféle silány lakásszerűségben vegetáló férfiak.  A nők helyzete talán egy kicsit előnyösebb, saját lakással rendelkeznek ugyan, de berendezési tárgyaik az elemi jó ízlést is nélkülözik, kivéve azt a mutatós, negyven körüli asszonyt, akinek otthona valamiféle polgári miliőt sugároz. A film vége felé látható az a tehetős házaspár, akik afgán agár fajtájú kutyáikkal kiállításokra járnak.

Ulrich Seidl mozija arról szól, hogy a társadalom alappillérétől, a családtól megfosztott nők és férfiak nyomasztó magányukban mit művelnek szegény, jobb sorsra érdemes állataikkal. Ebben a filmben a gazdák nem éheztetik, ütik, vagy kínozzák kutyáikat, hanem éppen ellenkezőleg, agyonra etetik, ölelgetik, cirógatják, csókolgatják őket, és ezzel a túláradó szeretettel legalább annyira rosszat tesznek nekik, mintha súlyosan bántalmaznák őket. Többnyire keverékkutyák ezeknek a szörnyű, időnként hányingert keltő imádatrohamoknak az elszenvedői, elvétve akad közöttük fajtatiszta példány, macska azonban még véletlenül se. Szerencsétlen kutyák kénytelen-kelletlen, de eltűrik a babusgató, gügyögő és mégis erőszakos emberi megnyilvánulásokat, szemmel láthatóan ugyanolyan pocsékul érzik magukat, mintha agyba-főbe vernék őket. Ulrich Seidl nem csak a beteg lelkű állattartókat és ferde érzelmeiknek sajnálatra méltó tárgyait állítja filmjének középpontjába, hanem azokat az önzetlennek tűnő embereket is, akik összeszedik a kóbor ebeket, és csöpp kis lakásaikba, vagy barakkjaikba viszik őket. Ezeknek a négylábúaknak legalább olyan sanyarú a sorsuk, mintha kivert kutyaként csatangolnának. A filmben van olyan házaspár, akinek gyufás skatulya méretű otthonában több, mint 20 kutya tanyázik. Merő szívjóságból vették magukhoz a kidobott kutyákat, csak Korfu szigetéről 8 darabot gyűjtöttek be. Sajnos nem tudnak megfelelően gondoskodni róluk, ennivalóra még csak telik nekik, de az állatoknak nincs életterük, összezsúfolódva, egymásra acsarkodva sínylődnek a szűk szobában.

Ulrich Seidl A Házi kedvencekben azért tart tükröt a nézők szeme elé, hogy mind egy szálig borzadjanak el a vásznon látottaktól, ugyanis a filmbéli nők meg férfiak az állataikat nem kutyaként, a maguk istenadta helyén kezelik őket, hanem abnormális módon valamiféle gyerek, feleség, vagy férj pótlékként bánnak velük. A dokumentumfilm szereplői emberi tulajdonságokkal ruházzák fel kutyáikat, emberi reakciókat várnak el tőlük, és nem veszik észre, hogy ezekkel a boldogtalan jószágokkal mennyire embertelenül viselkednek, mert megfosztják őket természetes közegüktől.

Dr. Petővári Ágnes