vissza a főoldalra

 2008.10.31. 

Mestersége címere: kerámiaszobrász

Józsa Judit kerámiaszobrász Erdélyben született. Elemi iskoláit szülőfalujában, Korondon, középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte el. Érettségi után, mint okleveles egészségügyi szakdolgozó, másfél évig az udvarhelyi kórházban dolgozott. Szabadideje minden percét – az ugyancsak keramikussá tanult kisebbik bátyjával – szülei műhelyében töltötte, ott volt „második iskolapadja”. Agyagozott, formázott, festett; első kisplasztikáját egy keresztfára boruló öregasszonyt „Szeretet” címmel 11 évesen mintázta. 1994. augusztus 15-én áttelepült Magyarországra. A Szent Margit Kórház szociális szervezőjeként dolgozott. 1997 novemberében kapta meg a magyar állampolgárságot. Ugyanekkor kezdte el tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar művészettörténet szakán, amelyet 2002-ben dicsérettel fejezett be. Először 1995. januárjában mutatta be munkáit Budapesten, a Gellért Hotel Teaszalonjában. Azóta közel félszáz egyéni kiállítása volt, alkotásaival eljutott a tengerentúlra, az Amerikai Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába is. 2004. március 19-én Tiszta Forrás címmel nyílt meg a műveit és szülei korondi kerámia tárgyait állandóan bemutató kisgalériája a Budai Vár Fortuna Udvarában. Honlapjának címe: www.jozsajudit.hu.

 -Édesapja, Józsa János Európa-szerte ismert fazekasművész, ám tudtommal nem csak a korongozáshoz ért.

 - Nagyon sokoldalú művész. Ifjú korában foglalkozott freskófestészettel, tükörfroncsozással és cégtábla-festéssel is. Emlékszem rá gyerekkoromból, hogy a hagyományos népi kerámiák mellett finom, iparművészethez tartozó porcelán tárgyakat is festett. Témájuk a székely népi életképek, népszokások, népballadák voltak. Ezen kívül nagyon sok festékanyagot, mázat saját maga kísérletezett ki. A kommunizmus alatt gyakran nem lehetett készen venni ilyesmit. Azokat a fazekasmestereknek kellett kikeverni. Így a különféle kerámiáknak a pasztellszíneit ő maga hozta létre különféle anyagokból, ásványokból. Apám egy kutató lélek. Rengeteget kísérletezett, és magának a korondi kerámiának a legősibb, régi tárgyi leletei alapján próbálta a leghitelesebb színeket, mázakat visszahozni. A kísérletező kedvet tőle örökölhettem.

 -Édesanyja pedig férje alkotásait díszíti. Kellő művészi összhang van kettőjük között?

 -Édesanyám kizárólagosan a korondi népi hagyományos használati és dísz kerámiatárgyakat díszíti. Édesapám a mai napig azt mondja, hogy – ha már a jó Isten úgy rendelte, hogy Korondon születtek és felmenői között nagyon sok fazekasmester volt – a korondi kerámiákat az őseink művészetéhez a lehető leghűbben kell alkotni. Édesanyám 17 évesen ment hozzá édesapámhoz, s egy év alatt megtanulta a kerámiatárgyak festését, vésését, díszítését.. Rövid idő alatt kiváló összhang alakult ki kettőjük között.

 -Egyszer azt nyilatkozta, hogy édesapja a Gödöllői Művésztelep elveinek késői képviselője. Miért?

 -A művésztelep célja elsősorban a magyar gyökerek ápolása volt. A magyar népi hagyományőrzés mellett, a történelmünk megszerettetése és továbbvitele és a méltó példák felmutatása is a gödöllőiek célkitűzései közé tartoztak. Édesapám azzal, hogy a régi korondi kerámiák színeit visszahozta a mába, az egész életét végigkísérő kutatásaival, valójában a teljes munkásságával ezt bizonyította.

 -Családja milyen helyet foglalt el Korond életében?

 -Családunk a mai napig köztiszteletnek örvend. Ez főleg annak köszönhető, hogy szüleim rendkívül szorgalmas emberek, s nem tudnak munka nélkül élni. Ezt a munkamániát tőlük örököltem. Édesapám próbálkozott a fazekasok érdekében fellépni a faluban, de nem sikerült neki, hiszen lelki alkata erre nem megfelelő. Nem szereti a vitákat, súrlódásokat.

 -Olvastam, hogy édesapját a múlt rendszerben többször meghurcolták. Miért?

 - Gyakran megvádolták különböző dolgokkal. Különösebb ok nélkül, tudjuk, hogy ment ez. Elismert népművészként többször keresték fel vásárlás céljából magyarországi küldöttségek tagjai. Ahogy megállt egy magyar diplomatajelzésű autó a házunk előtt, máris megjelent a kapuban a Securitate embere, vagy a korondi milicista. Amikor elmentek a vendégek, rögtön tudni akarták, hogy miről esett szó az asztalnál. Sajnos ott is voltak besúgók, s azok adtak fülest az államrendőrségnek. Édesapám viszont nem azt sajnálta, hogy meghurcolták, vallatták, hanem azt, hogy a Malonyai Dezső művészettörténész által összeállított köteteteket is elvették tőle, s azokat már sohse tudta visszaszerezni.

 -Olyan is előfordult, hogy fizetség nélkül vitték el a volt pártkatonák a munkáit?

 -Számtalanszor. Ha megérkeztek a román rendőrség, vagy kommunista párt tagjai, akkor úgymond „vigyázban kellett állni”, s szó nélkül tűrni, hogy elviszik a kerámiatárgyakat. Nem volt akkor mit tenni, kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Előfordult, hogy román politikai vezetők számára padlóvázákat rendeltek. Édesapám csodaszarvasokat festett rá – csak azért is!

 -Miként ismerkedett meg a kerámiaművészettel? Leültették az agyag mellé, s azt mondták: kislányom, tessék dolgozni…?

 -Egy fazekas családban természetes, hogy a gyermekek is agyagoznak. A kerámiaszobrászat játékként kezdődött az életemben, mindamellett, hogy megtanultam azt is, amit a hagyományos korondi kerámia díszítéséről tudni kell. Mégis mindig úgy éreztem, hogy a kisplasztikai megoldások állnak legközelebb hozzám. Először plaketteket, domborműveket mintáztam. Tizenegy évesen készült el az első olyan szobrocskám, ami felemelkedett három dimenzióba.

 -Első műve egy keresztfára boruló székely asszonyt ábrázol. Az alkotás címe mégsem fájdalom, gyász, hanem: Szeretet.

 -Nem ön az első, aki először megkérdezi ezt tőlem. Nem vagyok egy negatív, vagy depressziós lélek. Ha szomorú vagyok, elkezdek dolgozni, s egy pillanat múlva tovarepül a bánat. Amikor ezt a szobrot alkottam, akkor szembesültem először a halál tényével.

A keresztfára boruló asszony arcán az a szeretet sugárzik, ami az elveszett személy iránt érzett. Tehát azért lett életem első szobrának címe: Szeretet.

 -Ott volt apja műhelyében, de eredetileg nem kerámiaszobrász, hanem orvos akart lenni.

 -Mindig volt bennem egy belső késztetés arra, hogy segítsek a bajba jutott, vagy beteg embereken. Ezt a magatartást szüleimtől örököltem. Maximalista vagyok, ezért az alapoktól akartam megtanulni a szakmát. Így először egészségügyi szakközépiskolába mentem. Nővérként dolgoztam, gyakorlatoztam a székelyudvarhelyi kórházban. Sosem volt szabadidőm, s inkább a tanulásról szólt a középiskolai időszak. A különböző szakterületek megismerése után rájöttem, hogy az, aki azonnal segíteni tud a betegen, az az ortopéd sebész, ezért ezt a területet szerettem a leginkább.

 -Először középiskolás korában szakadt el a szülői háztól.

 -Nem szakadtam el, hiszen Korond és Székelyudvarhely 24 km-re fekszik egymástól. Azért, hogy ne utazzak naponta, a városban laktam idősebbik testvéremnél. Ő fafaragónak indult, de egy baleset miatt – két ujjbegyét levágta – ma már operatőrként dolgozik. Amikor utolsó éves voltam, már lakást béreltem. A kórházban tudták, hogy ott szeretnék dolgozni, ezért az érettségit követő második nap már munkába állhattam. Így nem is tudtam megünnepelni azt, hogy befejeztem egy életszakaszt, hanem rögtön belelendültem a munkába. Ez akkor nagyon kemény volt, főleg a sebészeti osztályon. Közben minden pénteken hazamentem a szüleimhez, s a műhelyben készítettem saját kis szobraimat. Azonban, amikor a székelyudvarhelyi kórházban meghalt egy több hónapja ápolt betegünk, akkor rájöttem, hogy valójában nem tudom feldolgozni ezt a tragédiát, s logikusan végig gondolva tudtam, hogy így nem lehet belőlem jó orvos. Egyik napról a másikra virradva eldöntöttem, hogy csak az agyaggal, a családi örökséggel foglalkozhatok. Ma már tudom, hogy a sors jelölte ki ezt az utat. A jó Isten az élet legnagyobb rendezője.

 -Szobraival is gyógyít?

 -Ezt az ezoterikus témákban dolgozó művészek szokták mondani. Én nem tartozom közéjük. Célom, hogy azt a szeretetet, amivel mintázom a szobrokat valamilyen módon továbbadjam. Egyik alkotásom sem sugároz magából negatívumot, vagy gonoszságot. Belső habitusom kívánja, hogy így legyen. Ha nem érzem a szobor kisugárzását, akkor még lágy formátumban összenyomom és újrakezdem.

 -Még sosem csalódott elképzeléseiben?

 - Nem. Mindig nagyon jó vizuális képességem volt. Úgy mintázok, hogy elképzelem, ki fog megszületni, s belülről látom, amit kézzelfoghatóvá szeretnék tenni. Így aztán egyetlen vázlat sem készül. A szobor egy belső dimenzióból egyenest a külső térbe, a munkaasztalra, majd a kemencébe kerül. Sosem rajzoltam skicceket, mert nem volt rá szükség. Érdekes, hogy a három dimenzióban való alkotás nekem sokkal jobban ment, mint a síkban lévő. Ez általában a legtöbb művésznél fordítva szokott lenni.

 -Miért döntött úgy, hogy Magyarországra költözik?

 -Úgy éreztem, hogy amit csinálok, annak az Anyaországban van a helye. Ki akartam bontakozni, hogy ne csak behatárolt keretek között dolgozzak. Lehetőséget és teret akartam keresni születendő alkotásaimnak. Azért, hogy azok tényleg elkerülhessenek mindenhová a nagyvilágba, de elsősorban az Anyaországba. Célom, hogy bárhol mutassam is be műveimet, csak jó hírét vigyem Korondnak, Erdélynek és Magyarországnak. Ez kezdetben nem volt könnyű feladat, mert sem édesapámra, sem Erdélyre nem hozhattam szégyent.

 -Szülei miként fogadták elhatározását?

 -Édesanyám nem rajongott azért, hogy elhagyom a család biztos fészkét. Anyatigrisként féltett, hiszen két fiú után egy szem lánya vagyok. Édesapám viszont rögtön megértette, hogy mit és miért szeretnék cselekedni. Végül is mindketten beleegyeztek abba, hogy kétlaki legyek. Édesanyám volt, aki az mindent összepakolt nekem, amire szükségem lehet egy piciny lakásban. Ugyanis először a Róbert Károly utcai kórház nővérszállásán laktam.

 -Tehát nem úgy települt át: ahogy lesz, úgy lesz.

 -Egyáltalán nem. Nagyon tudatosan, s minden törvényt betartva akartam úgymond áttelepülni. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, igaz, mellette kozmetikusi oklevelet is szereztem, mivel meg akartam tudni, hogy egy nő hogyan őrizheti meg szépségét élete végéig. De nem kozmetikusként akartam elhelyezkedni, hanem kizárólag az egészségügyben. A célom az volt, hogy úgy dolgozhassak az egészségügyben, hogy mellette tudjak agyagozni is. Ezért a három műszakos munka számomra nem volt kedvező. A Szent Margit Kórház Geriátriai osztályára kerültem, mint szociális szervező. Napi nyolc órát dolgoztam a kórházban, de a hétvégéim szabadok voltak. Azokon a napokon Dunakeszin, egy ismerős keramikus, Ács Bandi műhelyében alkottam. Ott mintáztam egy részét annak a kiállítási anyagnak, amelyet a Gellért Hotel szalonjában kiállítottam.

 -Akkortól beszélhetünk Józsa Juditról, mint képzőművészről?

 -Eleinte még népművésznek tartottam magam. Azért, hogy a kiállításra érkezők tudják, behatárolhassák, hogy mit fognak látni. Nem voltam végzett művészettörténész, sem képzőművész. Az utóbbi most sem vagyok, hisz nincs róla diplomám. Első kiállításom alkalmából magyar népi életképeket, népszokásokat, s kihaló félben lévő mesterségeket ábrázoltam. A meghívón az állt: korondi népművész. Ha azt mondom valakinek, hogy keramikus vagyok, akkor arra gondol, hogy fazekakat, edényeket korongolok.

Ma már éppen ezért kerámiaszobrásznak nevezem magam.

 -Első kiállítása idején alig múlt 20 esztendős. Izgult?

 -Hogyne! Összeszorult a gyomrom, szívem majd’ kiugrott a helyéről. Édesapám is eljött a megnyitóra. Akkor nyugodtam meg teljesen, amikor láttam az arcokon a derűt és a mosolyt. Egy biztos: aki eljött, azt főleg a kíváncsiság hajtotta. A jelenlévők egy része ismerte Józsa János nevét, és tudták vagy feltételezték, hogy leánya is érdekeset alkothat. Aki meg nem ismerte édesapám munkásságát, az 1995-ben még azért jött el kiállításomra, mert szerette Erdélyt. Így nyilvánvaló, hogy nem hozhattam szégyent Édesapámra és a szülőföldemre, Erdélyre sem.

 -Mennyi idő telt el a következő nagy kiállításig?

 -A valóban nagy tárlatig egy év. Addig voltak kisebb kiállítások. 1996-ban elhatároztam, hogy a magyar honfoglalókat fogom megmintázni. Gyerekkorom óta meg akartam őket formázni; de nem csak a hét vezért, hanem az ősi foglalkozásokat is. Erdélyben azt gondoltam, hogy az anyaországi magyarok sokkal jobban ismerik múltjukat, népszokásaikat, mint a trianoni határon túliak. Magyarországon döbbentem rá, hogy ez mennyire nem így volt. 1996-ban a honfoglaláskori szokásokról, mesterségekről a nagyközönség alig tudott. Ma már hála Istennek nagyon sokan foglalkoznak a honfoglalás kori magyarság szokásaival, mindennapi életével. Az első tematikus nagy kiállításom a Honfoglaló magyarok című volt. 1996-ban Ópusztaszeren állítottuk ki, a Feszty-körkép épületében. Ezt Kovács Gergelyné Irénkének, a Postamúzeum volt igazgatónőjének köszönhetem. Ő anno a Gellért Szállóban lévő kiállításomon jött oda hozzám. Az egyik szobromnak az volt a címe: Isten hozott. Egy székely asszony ült a földön, s egy kosár alma volt az ölében. A szobor elvarázsolta Irénkét, megvásárolta, s idővel a szobortulajdonosból igazi barát lett. Később, a Honfoglaló magyarok szobraival sikerült bejárnom nemcsak Magyarország kis- és nagyvárosait, hanem külföldre is eljutottak.

 -Ha már az Isten hozott címnél tartunk. Műhelyébe lépve egy félig nyitott székely kaput pillantottam meg, benne egy népviseletbe öltözött férfialakkal. A férfi őrzi a portát, vagy éppen be akarja hívni az arra járót?

 -Behívja a vendégeket. Családunk székely kapuját mintáztam meg. Aki csak megfordul Korondon, a Józsa-portát nem kerüli el. Az alkotás családunk, s a székely ember vendégszeretetét idézi meg. Ez a székely népviseletben álló ember a Múzsák kertje című kiállításomon éppen Tamási Áron múzsájaként jelent meg. Hogy miért? Mert Tamási múzsája nem egy hölgy volt, hanem maga a székelység.

 -A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, mint művészettörténész. A Képzőművészetire direkt nem akart jelentkezni?

 -Szeretem a küszködést és a kihívásokat. Amit saját magunk találunk ki és oldunk meg, arra sokkal büszkébbek vagyunk. Azt sem szerettem volna, hogy befolyásolják a technikám vagy elképzelésem, amit mintázni vagy művészként alkotni akartam, szóval a nehezebb utat választottam. Végül, művészettörténetet tanultam, mert meg akartam ismerni, érteni a különböző korok művészetét, a különböző művészeti ágakat és fejlődésüket, a nagy művészeket, szóval magát ezt a tudományágat, amely mindig is vonzott.

 -1995-ben már az ún. hajtogatós, mintázós technikával dolgozott?

 -Már 11 éves koromban azzal dolgoztam. Édesapám és kisebbik bátyám Jankó, mindig egy tömbből faragták ki a kis szobrokat, mert időnként ők is mintáztak. Tehát a meglévő anyagból elvettek. Nekem viszont sokkal jobban tetszett, ha hozzáadok és felépítek. Szobrocskáim technikája 18 éves koromban forrt ki teljesen, ez a hajtogatós-mintázós eljárás. Az asztalon nyújtogatott agyaglapokból felépítem az általában 25- 50 cm magas alakot, úgy, hogy az belül üreges marad.

 -A színvilág hogyan születik?

 -A népi életképeket föld festékekkel festem. Ezek otthonról valók, s a technikát édesapámtól tanultam. A történelmi témájú kerámiák már archaikusan patinázottak. Esetünkben az agyag terrakotta felülete kap egy barnás-vöröses tónust. Ennek a receptje családi titok. Az agyag melegsége, ami önmagában árad belőle, valamint a sok kis részlet kiemelődik ezzel a patinázással.

 -Alkotásaival eljutott a tengerentúlra is. Külföldi kiállításainak milyen visszhangja volt?

 -A népi életképeket és a Honfoglaló magyarokat az USA-ba és Kanadába hívták meg. Kanadába 11 városban volt kiállítás, különösen a magyarok körében volt sikeres. Előfordult, hogy nem magyar ajkú amerikai Budapesten felkeresett engem, hogy vásárolhasson a műveimből. Ők nem tudták, hogy magyar történelmi figurát láttak. Valami mégiscsak megérintette őket.

A TerrAqua világa c. szoborcsoportommal nemzetközi elismerést vívtam ki először amerikai, majd kanadai, s japán művészettörténészek körében is. Az alkotásokat a tenger lényei ihlették, megtestesülésüket pedig a föld- az agyag és a művészi fantázia tette lehetővé. A művészetben nem új keletű a kagylók, csigák, korallok alkalmazása. Szerénység nélkül mondom, hogy hazánkban, a kortárs művészetben eddig nem találkozhattunk ehhez hasonló alkotásokkal, így azt remélem, hogy a magyar kerámiaművészet újabb érdekességgel bővült. Kérdezték tőlem, hogy mindezt milyen műfajnak nevezném. A XVI. században jöttek létre a „Kunst und Wunderkammer”-ek –azaz a csodakamrák tárgygyűjteményi. Ezekben az ásványok, a tengeri lények vázai, tárképek, metszetek, egzotikus népeket ábrázoló rajzok láthatók. Akkor az ember önmagát és a Földet akarta megismerni. Ebben a tárgytípusban az ásványok és a kagylók naturáliák, ennek párhuzamára neveztem naturália - kerámiaszobroknak a TerrAqua világának alkotásait.

 -Magyarország Nagyasszonya c. szobra Kínába került. Magyarok nem kapkodtak ezért a szoborért?

 -De igen. Több magánrendelésre mintáztam újra a Magyarok Nagyasszonyát. A szép és míves munka valamilyen kisugárzással rendelkezik, mert ez a kínai ember teljesen beleszeretett a Patrona Hungariae szobrába. Hiába magyaráztam neki, hogy ez egy tipikus magyar vonatkozású mű, ragaszkodott hozzá. A kompozíciót méretre kellett elkészítenem, hogy az irodája fülkéjébe beférjen. Ez a kínai úriember eljött a legutóbbi Magyar mesevilág című kiállításomra is, beleszeretett a Fehérlófiába is.

 -Igaz, hogy a szobron megjelenik, hogy a Szűzanya eltapossa bűneinket?

 -Igaz. Ikonográfiai szempontból a Patrona Hungariae-t illik a Szent Koronával ábrázolni, díszmagyar ruhában, s bal karjában a kis Jézussal. A jobbjában egy tulipános jogarral ül. Jobb lábának meztelen lábfeje holdsarlón nyugszik, ez alatt pedig egy kígyó látható, tehát jelképesen a Szűzanya eltapossa a bűnöket szimbolizáló kígyót. Szándékosan választottam a palástot a koronázási palást ábrázolásaival, hiszen az egy bravúros technikai megoldás. Negatívba karcoltam bele a motívumokat ahhoz, hogy a hímzések domborúan jelenjenek meg a paláston, s úgy van elhelyezve a vállán, mint egy nagy égi védősátor, amely alá elfér az összmagyarság. Abban bízom, hogy egyszer a Magyarok Nagyasszonya az Ópusztaszeri Történeti Emlékpark mellett, egy magyar templomba is elkészülhet.

 -Térjünk rá két kompozíciójára, az egyik: Erdély, a másik Magyarország-Anyaország. Igaz, hogy az elsőnek Wass Albert volt a múzsája?

 -A Múzsák kertje kiállításból tudjuk, hogy Wass Albertnek Erdély az igazi múzsája. Különleges kompozíció, s misztikus is, akárcsak Erdély, hiszen egy hegyikristály-tömb csúcsában testesül meg Erdély, mint egy istennő. Egyik kezében a Napot, másik kezében a Holdat tartja.„A kő marad”- írja Wass Albert. Nos ez a kő, a hegyikristály –tömb tényleg megmarad. Sokan kérik ezt a szobrot, de nincs az a pénz, amiért ettől megválnék. Igaz, a Magyarország - Anyaországtól sem. Ez egy olyan kompozíció, melyen a magyar indás ornamentikával díszített hármashalmon ülő főalakot, az anyát gyermekek veszik körül. Minden gyermek egy-egy Trianonkor elszakított földrészt testesít meg. Az ölbéli pólyás éppen a csángó magyarság.

 -Az Erdély c. kompozíción ott a Turul. Mit szól a turul elleni hajszához? Iványi Gábor SZDSZ-es politikus szerint egy „dülledt szemű mesebeli tojó szárnyasról” van szó.

 -Hiba és bűn, ha egy politikus magyar eredetmondánk mitologikus madarát gyalázza. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy az adott szobor jól sikerült, vagy nem. Az, hogy valaki így fejezi ki magát, azt tükrözi, hogy milyen magyar, s hazafi az illető.

  -2008. augusztusában nyílt meg Magyar mesevilág c. kiállítása. Különböző mesehősöket mintázott meg?

 -Azokat a magyar népmeséket dolgoztam fel, amelyekben a magyar nép ősi világképe lelhető fel. A magyar ősvallás elemei szerepelnek a kiállításon. Ilyen a föld közepe, amelyet a Föld köldökének hívnak, s az Életfa, amely a világ tartóoszlopa. Megjelennek olyan népmesei hősök, mint a Holdanya, Napanya, Fehérlófia, Tündér Ilona. A Fehérlófia –típusú népmesék azért fontosak, mert azokban felfedezhető a magyar táltos hit. Az ilyen meséknek a hőse pontosan úgy járja végig életének útját, mint a táltos a beavatási szertartásait.

A Magyar mesevilágról megjelentettem egy kiadványt is, amely jóval több, mint kiállítási katalógus, mert a kisplasztikák fotói és a magyarázó szövegek mellett, korondi tájszólásban írt népmesékkel olvashatnak gyerekek és felnőttek egyaránt.

 -Galériája a Tiszta Forrás nevet viseli. Gondolom nem véletlenül.

 -Az én tiszta forrásom Erdély, Korond, s azon belül a Józsa-porta. Az édesszüleim készítette szép népművészeti korondi kerámiáit és a saját alkotásaimat mutatom be a Tiszta Forrás Galériában. Tapasztalatból tudom, hogy az emberek szeretik, keresik az igazit, az eredetit.

 -A globalizációs ártalmak, az olcsó utánzatok elérték Székelyföldet is?

 -Sajnos Erdélybe is eljutott a globalizáció. A bóvlik, a kínai olcsó árúk megjelentek Székelyföldön, így Korondon is. Ha egy turista nem tudja eldönteni, hogy mi az eredeti, keresse fel egy-egy mester portáját. Látni fogja, ott hogyan dolgoznak, és aztán valóban tiszta forrásból tud vásárolni. A tiszta forrásból fakadó hagyomány csak úgy maradhat fenn és örökíthető hitelesen tovább, ha arra van is igény. Remélem, hogy felgyorsult világunkban egyre többen leszünk, akik a magyar történelem, a magyar irodalom, a népi hagyományok, a népmeséink mellett a magyar népművészeink csodálatos tárgyaiban is örömüket lelik.

Medveczky Attila