vissza a főoldalra

 2008.09.05. 

Szoborral és dallal az elveszés ellen

Petrás Mária Szervátiusz Jenő-díjas iparművész és énekművész a Bákó megyei Diószénben született. Iskoláit hatévesen Diószénben kezdte, majd Hétfaluban folytatta egy szakmunkásképzőben, amelyet kitüntetéssel végzett mint elektroműszerész. Munkába állt és mellette a brassói népfőiskolán, a grafika szakon Klement Béla osztályában tanult három évig. Esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot. Egy hétfalui gyárban dolgozott mint dekoratőr. Színházi plakátjai országos első helyezést kaptak egy akkoriban rendezett grafikai versenyen. 1988-ban kényszerűségből önálló lett, és kizárólag festésből, rajzolásból tartotta fenn magát és az akkor már 8 és 10 éves gyermekeit. 1990 nyarán jött először Magyarországra egy csángó küldöttség tagjaként, Domokos Pál Péter születésnapi köszöntésére. Az ünnepségen többen meglátták rajzait, s meghívták a Nemzetközi Előkészítő Intézet hallgatói közé. Ekkor tanult meg magyarul írni és olvasni. 1991 szeptemberében már a Magyar Iparművészeti Egyetem növendéke volt kerámia szakon. 1995-ben jelesen diplomázott Csekovszky Árpád tanítványaként. Azonnal felvételt nyert a Mester Képzőre is, amelyet kitüntetéssel elvégezett. 1997-ben volt az első önálló, jelentősebb kiállítása Zuglóban, ezt követően Százhalombattán, amelyet több mint 150 követett a fővárosban és szerte az országban. Kiállított továbbá több mint öt alkalommal Olaszországban, Franciaországban két alkalommal és Torontóban. Budapesten négy, vidéken, határon belül és túl legalább nyolc köztéri munkája, Sitkén, Százhalombattán és Száron egy-egy keresztútja áll. 1990 óta folyamatosan és aktívan részt vesz a csángó ügyeket szolgáló anyaországi és határon túli szervezetek munkájában.

 – Diószénben az éneklés a mindennapok része volt?

 – Az ének olyan természetes volt, mint a létezésünk. Hozzátartozott a mindennapokhoz. Az ottani lányok gyönyörűen énekelnek, de lassan senki sem fogja őket hallani, mert a csángó kultúra számára semmilyen lehetőség nem maradt. Mi mindig daloltunk. Munkában, munkába menet, otthon, a templomban. Énekelni úgy tanultam, ahogyan szőni, fonni, tehát édesanyámtól. A kapálás közti félórás szünetekben pedig varrtunk, s közben daloltunk. Semmittevéssel nem telt az időnk. Mindennek megvolt a maga által rendelt ideje és helye. Csak úgy, simán kedvtelésből nem mondtunk, nem tettünk semmit. Minden egyes cselekedetnek megadtuk a módját.

 – Daloltak szabad idejükben is?

 – Szabadidő? Ez a száz-, vagy kétszáz éves fogalom teljesen ismeretlen volt számunkra. Ünnepeltünk vagy pihentünk, de ez nem tartozott a mai szabadidős tevékenységek körébe. Ha egy idős ember nagyon elfáradt, s nem tudta kivárni a pihenés idejét, azt mondta: kicsit lenyugszom. A napnak, a hétnek és a közösségnek is volt rendje. Az első reggeli harangszóra felkeltünk, megmosakodtunk, imádkoztunk, felöltöztünk, s mentünk az állatokhoz. Elrendeztük őket, majd jött a reggeli. Amikor este harangoztak Máriának – alkonyodás után –, elcsendesült a falu, s az emberek nyugovóra tértek. A fiatalabbak a harangszó után télen még guzsalyaskodtak, nyáron már nem, mert akkor oly sok munka volt, hogy alig vártuk a sötétedést, a vacsorát, majd az alvást. Természetesen előbb elrendeztük az állatokat.

 – Maradjunk egy kicsit az éneknél. Lehet-e egy népdalt mindig ugyanúgy énekelni?

 – A népdalt, aki nem tudja, az mindig ugyanúgy énekli. Aki pedig tudja, az mindig másképp. Eltérő dallammal, ritmikával, hajlításokkal és szöveggel. Ez az eltérés főleg a lelkiállapotunk változásából ered. Ha szomorúak vagyunk, akkor másképp éneklünk, mint mikor jó a kedvünk. Másképp dalolunk fiatalon, idősen, szerelmesen, elhagyatottan. Még az évszakok, az ünnepek is befolyásolják a dalok előadási módját. A népdal a szívünkből és a lelkünkből születik. Nem olyan műfajról van tehát szó, aminek csak egy lehetséges előadási módja lehet. Steril módon képtelenség előadni a falusi, a régi világból megőrzött dalokat. Megfigyeltem: egy magyarszovátai vagy erdélyi férfi, aki a hétköznapokban dolgozik, s csak hétvégén kántor, felszabadultan és csodálatosan tud énekelni. Azok tudnak igazán jól népdalt énekelni, akik ezt nem hivatásszerűen űzik, tehát mással is foglalkoznak.

 – Művésznőnél mi jelenti a hétköznapi munkát?

 – Az iparművészet, a festészet, a kerámia. Mindig szerettem több dologgal foglalkozni, mert csak így lehet teljes, kerek az életünk. Soha nem tartottam magam annyira tehetségesnek, hogy csak egy dologgal foglalkozzak. Úgy néz ki, hogy ezzel a mondattal csak ártok magamnak, pedig nem erről van szó. Nagyképűnek hangzik, ha valaki azt mondja: csak egy dolog érdekel, s csak azzal foglalkozom. Szeretek hitelesen, szépen élni és a természettel harmóniában lenni. Szeretem az állatokat, a növényeket, s ezzel úgy érzem, hogy az egészhez, a teljességhez járulok hozzá. A népdal, az állatvilág mind a természet részei.

 – Pomáz külterületén él. Ha kinézek az ablakon, kutyákat, borjút, s baromfikat látok. Reggel, mikor elrendezi az állatokat, előfordul, hogy énekelget?

 – Néha. Nem viszem túlzásba az éneklést. Minél kisebb egy társaság – kivéve a lakodalmakat –, akkor szeretek dalolni. Előfordul, hogy megkérnek az asztalnál: dalolj már egyet. Nyílt és kommunikatív embernek tartom magamat, de ezt nem szeretem, s erőltetettnek tartom.

 – Művésznőtől idézek: „Névtelen szentek között nőttem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni.” Ezeknek az embereknek mi adta a lelkierőt? A hit?

 – Egyrészt. A csángó világnak egyik jellemzője a hit, a másik pedig a rend. A dolgok megszokott, hagyományos rendje. Kerek, teljes életet tudtak akkor még élni az emberek. Az sem mellékes, hogy mindent meg tudtunk teremteni magunknak. De csak a hit által! Amikor hitvallásomról beszélek, eszembe jut, hogy azt mondják az ilyenre: magyarkodsz, szenteskedsz. Nem voltak bűntelen, hibátlan emberek, akikről beszélek, hanem következetesek és az értékrendszerükhöz ragaszkodók. Az ünnepeknek mindig megadták a módját. Olyan sosem volt, hogy a tennivalók miatt ne tudtunk volna ünnepelni. Szombat délután abbahagytuk a munkát, még akkor is, mikor sok volt. Vártuk az ünnepet. Ez a várakozás türelemre tanított meg bennünket. Mindennek megvan a maga ideje, amit ki kell várni. El kell érni, még ha buktatókkal teli út vezet is a célunkhoz. Nekem nem esik jól az, amit nem érdemeltem ki. Az élet minőségét teljesen megváltoztatja, ha az elmondottak szerint élünk. A főiskolán Vámosi Ferenc művészettörténész egyik előadásában elmondta: „Frank Wright építész, mikor megteremtette iskoláját, kivitte a szabadba a diákjait, s fél napig fizikai munkát végeztetett velük. Amit megterveztek, azt meg is kellett valósítani. Olyan építészeket adott a világnak, akik az alfától az omegáig értettek szakmájukhoz.” Ugyanúgy meg tudták teremteni maguknak azt, amit elképzeltek, mint az, aki tud szőni, varrni. Az tud igazán csak alkotni, aki olyan erősen hisz, hogy azt mondja: én megteremtem magamnak a szükséges dolgokat. Ehhez az, amit örökölt, s a hit, a népköltészet, a dalok, az ősök tisztelete mind nélkülözhetetlen. Ha ezekbe megkapaszkodunk, védetté válunk.

 – Térjünk vissza gyermekkorára. Otthon magyarnak, csángónak, vagy római katolikusnak tartották magukat?

 – Magyaroknak tartottuk magunkat, s ha románul volt szó erről a kérdésről: unguroknak. A csángó elnevezéssel csak akkor találkoztam, mikor kimentem Erdélybe. Ott jöttem rá, hogy nem vagyok egyenrangú az erdélyi magyarokkal. Ezt éreztették is velem. Lenézték a Moldvából érkezőket. Az is igaz, hogy a hírcsatornák zárt volta miatt mi meg Erdélyről nem tudtunk semmit. Azt gondolom – s ezt Benda Kálmán és Domokos Pál Péter is alátámasztotta –, hogy a csángóknak nevezettek a magyarokkal együtt érkeztek, bár a kutatók mondanak abszurd dolgokat is. Az elcsángálást nem érzem magunkénak, hiszen Moldvában a honfoglalás óta mindig éltek magyarok. Nem igaz, hogy idesodródtunk. Ez olyan hamis állítás, mint a finnugor elmélet. Az biztos, hogy a honfoglalás óta élnek Moldvában magyarok.

 – Milyen nyelven folyt a mise? Románul vagy latinul?

 – Régebben volt olyan magyar püspökség Moldvában, mely az esztergomi érsekséghez tartozott, de idővel megszűnt. Kelet felé tekinteni még Mátyás idején sem volt divatos. Csak Nyugat felé orientálódtak. Később egyenesen Rómából küldtek lengyel és német származású papokat. Románokat nem, mert akkor még nem volt sem Románia, sem román nyelv. 1859 óta létezik Románia, s 1877-ben tértek át a cirillről a latin betűkre. Gyermekkoromban a miseszövegek olaszos latin, míg a prédikációk román nyelven folytak. A hívek szinte nem is értették az egyházi énekeket, de ez nem volt fontos, mert az éneklés egy idő után felemelt. A XIX. században jött létre az iasi-i – az első román nyelvű, román katolikus – püspökség, s onnan küldték a papokat Moldvába. Érdekes módon az egyház jobban törekedett a romanizálásra, mint maga a kormány. Bizonyára a Vatikán is biztatta őket, mert ez a terület a pravoszláv határon húzódik.

 – Szerette az egyházi énekeket?

 – Gyermekkoromban csodás latin nyelvű gregorián dallamokat énekeltünk. A magyar nyelvű egyházi énekek pedig a kántoroknak köszönhetően maradtak fenn. Még nem voltam a világon, mikor a kántornak, Baka Andrásnak el kellett mennie, mert összezördültek a román pappal. Ezt követően szülőfalunkba a Külső-Rekecsin melletti Csíkből Szilágyi Feri bácsit hozták kántornak. Ő még az 1676-os Kájoni Cantionáléből imádkozott.

 – Szakmunkásképzőben tanult, majd munkába állt, s népfőiskolában képezte magát. Nem is volt esélye bekerülni román felsőoktatási intézménybe?

 – Nagyon kevés esélye volt egy moldvai magyarnak a továbbtanulásra. Ennek oka: a csángó falvakban nagyon rossz iskolák voltak. Direkt butítás folyt. Egy román ajkú hajdani iskolaigazgató mesélte nekem 1990 után, hogy tudatosan gyengítették a csángó iskolákat. Kiderült: a volt matematikatanáromnak még érettségi bizonyítványa sem volt.

 – Mikor került kapcsolatba a kerámiával?

 – Csak Magyarországon. A brassói népfőiskolán grafikára jártam, s nem is emlékszem arra, hogy mintázást oktattak volna. Szobrászatot sem tanítottak.

 – Mivel díszítették a moldvai magyarok szobájuk falait?

 – Amit a falra, a padra tettünk, azt lécsérnek neveztük. Az ágyat szőttessel borítottuk. Nagyon kevés fafaragvány volt. A férfiak nem készítettek olyan díszes faragványokat, mint Erdélyben. Más volt a dolguk. Tálakat, tekenyőt tudott faragni a moldvai férfi, az ő dolga volt a fa beszerzése, s a ház építése – némi segítséggel. A moldvai magyarok a ’80-as évekig az esküvő után néhány hét múlva segítséggel felépítették a házukat. Nem volt szokás az idősebb generációval együtt élni. A kenderrel kapcsolatos munkákat viszont szinte csak a nők végezték. Gyapjút mostak, fontak, festettek, kötöttek, ruhákat készítettek, katrincákat, ingeket varrtak, gyapotot festettek a csángó asszonyok, akik csodás motívumokat használtak. Sőt, még gyermekkoromban is ismerték a selyem készítésének módját.

 – Pályafutása énekléssel kezdődött. Akkor miként látta: Magyarországon egzotikumként, vagy már a nemzetpolitika részeként foglalkoznak a csángókkal?

 – Örülnék neki, ha Magyarországon megértenék, hogy gyökereink, múltunk, kultúránk szempontjából milyen fontos a moldvai magyarokat támogatni. Egy olyan kultúráról van szó, melyet Bartók, Kodály, Kallós Zoltán mind nagyra értékel(t). A magyar népköltészet legrégebbi gyöngyszemét lehet nálunk felfedezni. Hibás az a szemlélet, mely minket csak címkének használ. Meghívják táncolni a csángókat, majd menjenek haza. Ennyit várnak el tőlünk.

 – Magyarországon nem jelentett hátrányt származása?

 – Mikor már énekeltem, az emberek szeretettel, szépen közeledtek hozzám. Viszont egy megalázó jogi procedúrának lettem kitéve. Mikor felvettek a Nemzetközi Előkészítő Intézetbe, kihoztam a két gyermekemet, nem adtam be semmilyen tartózkodási kérvényt. De jött a Horn-kormány, s megijedtem: mi lesz velünk. Addig biztos voltam benne: kézfogással fogjuk megkapni a magyar útlevelet. El nem tudtam képzelni azt, hogy nemzetanyánk nem ölel a kebléhez. Láttuk, hogyan lesz rövid időn belül román állampolgár egy moldáviai román, s bíztunk abban, nálunk is hasonló folyamat veszi kezdetét. Csalódásom csak fokozódott az ominózus december 5-i szavazáson. Tudni kell: mi, határontúliak csupán jogainkat kérjük, hiszen magyarnak születtünk, s lehetőségeinkhez mérten őriztük meg magyarságunkat. 1994-ben annyira kétségbeestem, hogy már az is megfordult a fejemben, hogy a csángók nem is léteznek. Elviselhetetlenné vált számomra az állandó magyarázkodás, hogy honnan jöttem. Egy interjúban bánatomban kimondtam: mi már nem is létezünk. A riporter megijedt, hogy ezzel elrontom az interjúját. Elmondtam: egyetlenegy jogszabályban nincs benne, hogy mi létezünk. A csángók ősei sosem voltak magyar állampolgárok, s ezért kimaradtunk a rendeletekből. Azt is elmondtam: Isten őrizze meg a magyart a csángó állapottól. Az interjú után behívatott engem dr. Ugróczky Mária, a Belügyminisztérium osztályvezetője, s elmondta, hogy lelki beteg, amióta hallotta szavaimat. Elmondta: ők készítették elő azt a törvényt, amiből kifelejtettek minket. Az 1994-es kormányváltás után arra is gondolnom kellett: mi lesz gyermekeimmel. Se fiam, se a lányom nem akart visszamenni román iskolába. Segítség kellett: először a letelepedési engedély, majd az állampolgárság megszerzéséhez. A Lakatos Demeter Egyesületnek kellett igazolnia, hogy mi magyarok vagyunk. Először a kérésemet azzal utasították vissza, hogy itt nincs biztosítva a megélhetésem. Szerencsére a neves jogász, dr. Nagy László segített nekem. Azt mondta a bizottság előtt, hogy ebben az országban tízmillió embernek nincs biztosítva a jövője, miért pont ebben az esetben várják el, hogy legyen. Kérdezte: miért, hogy más nemzetiségűeknek egyenes az útja a letelepedéshez, csak a magyaroké nem? Végül is megkaptam a letelepedési engedélyt, de az állampolgárságot elsőre nem adták meg. Megharagudtam, s vissza akartam vonni a kérvényt, de nem akarták visszaadni. Azt mondtam, hogy hatalmas cirkuszt csinálok, mert megint arra hivatkoztak, hogy én nem tudom bizonyítani magyarságomat. Végül is nagy nehezen 1999-ben megkaptuk.

 – Magyarországon mikor ismerték meg mint keramikust?

 – 1997-ben. Először Zuglóban, majd Százhalombattán, utána Érden, majd a Gellért Szállóban voltak kiállításaim. Ezt követően készített a Duna Tv egy filmet rólam. Ezen keresztül nagyon sokan megismertek.

 – Hét testvére van, ők Bákó megyében maradtak?

 – 1990-ben mind a nyolcan Erdélyben voltunk. Vagy Hétfaluban vagy Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg két testvérem Olaszországban él, négy Magyarországon, egy pedig visszament Diószénbe.

 – Nem nehezteltek önre, hogy nem marad szülőföldjén?

 – Nem hiszek abban, hogy abban a városban, régióban halj meg, ahol születtél. Ezek a tömegeknek szóló szövegek. A moldvai magyarokat illetően az a probléma, ha valaki ott marad, ahol született. Csak a klézsei nagyapámnak 87 unokája volt. Az egyik ángyomnak 12, egy nagynénémnek pedig 11 gyermeke volt. Diószénben élt egy asszony, aki 27 gyermeket hozott a világra. Tehát az a föld nem tud megtartani annyi embert.

 – Szobrai közül az egyik a dévai ferences rendház quadrumában található. Igaz, hogy a szobor alakjait ismerőseiről, rokonairól mintázta?

 – Igaz. Jézus testének megmunkálásánál fiamat mintáztam meg. Mária Magdolna alakjában pedig lányomat. Az angyalok pedig a mestereim: Kő Pál és Csekovszky Árpád.

 – Rendelésre is dolgozik?

 – Egyre ritkábban és egyre nehezebben. Ha rám bíznak mindent, akkor vállalom, mert az ad egy bizonyos szabadságot.

 – Leánya, Alina is szobrászművész.

 – Nem, ő a Kertészmérnöki Egyetemre járt gyógy- és aromanövény szakra. A családban – dédapámig felmenőleg – a gyógynövények ismeretének nagy hagyománya van. Lányom kerámiával foglalkozik.

 – Ön volt a mestere?

 – Igen. Egy évig járt előkészítőre az Iparművészeti Főiskolára, s azon idő alatt rájött, hogy az a hely nem neki való. Úgy tanítom, hogy semmilyen kezdeményezést nem írtok ki belőle.

 – A műteremben járva láttam: anya és lánya más-más témát kedvel.

 – Igen, Alinát a kezdetektől a magyar motívumok, jelképek világa fogta meg. Szereti az Életfa-motívumot, a Nap-motívumot, a virágokat… Foglalkoztatja a magyar mondavilág és a csodaszarvas. Én egyházi témájú, biblikus jellegű kerámiákat készítek. Abból a világból merítek, amiben felnőttem. Szeretem a színes háttereket, a nemesfém platinákat. Úgy érzem, amit nem lehet szavakkal elmondani, azt megfestem a háttérben. Történt, hogy a főiskolán kulturális antropológia tantárgyból dolgozatot kellett írni eltűnőben lévő kis népekről. Sokat törtem a fejem a témán, végül is a csángókról írtam. Oly nagy a téma, hogy nem is bírtam befejezni. Tanárom észrevette, hogy hiányzik a cím. Belelapoztam a munkába, melynek azt a címet adtam: Panaszkodás Istennek. Első ciklusom is ezt a nevet viseli. Azt képzeltem el, hogy egy keresztre nem egy korpuszt teszek, hanem az elveszőben lévő motívumainkat. Ezzel jelképezni azt, hogy kultúránk halálra van ítélve. Végül nem készítettem el a szobrot, mert nem lehetett volna Moldvában elhelyezni.

 – Mennyire keresettek munkái, s meg lehet ebből élni?

 – Sosem azt nézem, hogy a művem piacképes vagy sem. Az anyagias szemlélet és a valós művészet kizárja egymást. Veteményes kertem van, teafüveket gyűjtünk, állatokat tartunk, kútból merítjük a vizet, fával fűtünk. Önfenntartóak vagyunk. Nem függünk mástól, egyedül a Jóistentől!

Medveczky Attila