vissza a főoldalra

 2008.09.05. 

A mór megtette a kötelességét…

Alig hiszem, hogy van bárki széles e világon, aki könnyet hullatna Pervez Musharrafért. Pedig a pakisztáni elnök igyekezett az érzelmekre is hatni, amikor augusztus 18-án, a televízió nyilvánossága előtt jelentette be lemondását. „Talán hibákat követtem el – mondta többek között –, de én is csak ember vagyok”. Ám a jelek szerint a pakisztániak nemigen hatódtak meg. Az utcákon táncra perdültek az elnök távozásának hírére. És ezen aligha csodálkozhatunk. Musharraf 1999- ben katonai puccsal ragadta magához a hatalmat. Kemény kézzel számolt le politikai ellenfeleivel, több ezer embert letartóztattak, számos vezető politikus – köztük Benazir Bhutto illetve Nawaz Sharif – száműzetésbe kényszerült. Azon persze el lehetne vitatkozni, hogy Musharraf katonai rezsimje „puha” vagy „kemény” diktatúra volt-e? Mindenesetre diktatúra volt, még akkor is, ha időnként rendeztek választásokat, amelyeket azonban törvénytelenségek sokasága kísért. A tábornok-elnök kezdetben a Pakisztánban is egyre erősödő iszlám radikálisok barátságát is igyekezett biztosítani a maga számára. 2001. szeptember 11. után azonban az amerikaiak közölték vele: vagy velünk, vagy ellenünk! Musharraf világosan megértette, hogy az USA „terrorellenes háborújában” hazájának kulcsszerep jutott. Így azután csak akkor maradhat hatalmon, ha híven követi Washington parancsait. Iszlamabadnak támogatnia kellett az amerikaiak hadműveleteit Afganisztán területén, a pakisztáni hadseregnek pedig le kellett számolnia az ország területén megbúvó tálibokkal. Cserébe Musharraf hatalmas katonai és gazdasági segélyeket kapott Amerikától. A tábornok talán úgy gondolta: remek üzletet kötött, jól járt ő maga is, hiszen Washington támogatásával hatalmon maradhatott, és jól járt a hazája is, ahova számolatlanul érkezett az amerikai pénz és fegyver. Csakhogy Pakisztán népe igazából soha nem tudta megbocsátani Musharrafnak az árulást. Hiszen a tábornok valóban oly hűen végrehajtotta a Fehér Ház parancsait, hogy az ország végső soron teljesen elvesztette függetlenségét. Az ország gazdasági helyzete azonban a nagyvonalú amerikai segélyek ellenére tovább romlott, az amerikai pénzzel és fegyverrel fölerősített hadsereg pedig nem volt képes leszámolni az ország területén megtelepedett tálibokkal. Washingtonban időnként megpendítették: talán a pakisztáni hadseregben, vagy még inkább a titkosszolgálatok körében egyesek az iszlám radikálisokhoz húznak. De mondhatnánk úgy is, vannak a pakisztáni politikai elit soraiban olyanok, akik hazájuk illetve az iszlám érdekeit nem hajlandók feláldozni az amerikai világbirodalom terjeszkedésének kedvéért. Ki vethet rájuk követ? (Bár nálunk is lennének ilyen bátor katonák és politikusok!) Ami pedig a gazdasági bajokat illeti, tény: a nepotizmus és a korrupció olyan méreteket ölt, hogy fejlődésről álmodozni ilyen körülmények között dőreség. Musharraf – miként civil és katona elődei – képtelen volt tisztább viszonyokat teremteni az országban, ami természetesen jelentősen hozzájárult népszerűségének további csökkenéséhez. Tavaly nyáron az iszlamabadi Vörös Mecset elleni brutális katonai akciónak is roppant kedvezőtlen visszhangja volt, főként az ország vallásos közvéleményének körében. Ismét csak bebizonyosodott, amit egyre többen és többen állítottak: Musharraf minden döntése során csakis Washington kedvét keresi, saját népe érdekeivel pedig nem törődik. Amikor pedig a széke inogni kezdett, eltávolíttatta hivatalából az ország legfelsőbb bíróságának azokat a tagjait, akik ellenálltak a diktátor önkényének. 2007 őszén pedig, a Benazir Bhutto elleni első, sikertelen merényletkísérlet ürügyén rendkívüli állapot bevezetésével próbálkozott. A felháborodás úgy odahaza, mint külföldön hatalmas volt. Talán ekkor döntötték el Washingtonban: a mór, megtette kötelességét, a mór mehet. Musharraf azonban ekkor még foggal-körömmel ragaszkodott a hatalomhoz, még a hadsereg kötelékéből is hajlandó volt távozni, hogy az alkotmány előírásainak eleget téve újabb öt évre elnökké választathassa magát. (A szavazás a képviselőházban, illetve a tartományi parlamentekben történt, némiképp kétes körülmények között.) Amerika ekkor még abban bízott, sikerül kibékíteni egymással a hazájába nemrég hazatért Benazir Bhuttót és Pervez Musharrafot, és ők ketten talán képesek lesznek helyreállítani a rendet, és felvenni a harcot az egyre magabiztosabb tálib fegyveres csoportokkal. A decemberi borzalmas merénylet, melynek során Benazir Bhutto életét vesztette, keresztülhúzott minden ilyesfajta számítást. Musharrafot ekkorra már cserbenhagyták szövetségesei, sőt bizonyos jelek arra mutattak, immár a hadsereg sem áll mellette. A 2008. februári választásokon a Musharrafot támogató pártok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Az elnök alighanem bölcsebben tette volna, ha azon nyomban lemond. Ő azonban még mindig maradni akart. Azt remélte, képes valamiféle megegyezést tető alá hozni az újonnan hatalomra jutott politikai erőkkel: a meggyilkolt Bhutto férjének, Asif Ali Zardarinak az irányítása alatt álló Pakisztáni Néppárttal, illetve Nawaz Sharif Muszlim Ligájával. A koalíció azonban nem kívánt szóba állni vele, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy Musharraf volt az, aki mindkét pártvezért száműzte az országból. Augusztus 5-én Asif Ali Zardari, a Néppárt elnöke bejelentette: hivatalos jogi eljárást kezdeményeznek az elnök ellen, melynek eredményeképpen egészen bizonyosan megfosztják hivatalától. A fő vád vele szemben az volt, hogy megsértette az alkotmányt, amikor múlt év őszén rendkívüli állapotot vezetett be. Az eljárás hosszadalmasnak és bonyolultnak ígérkezett. A magára maradt Musharraf azonban úgy döntött: nem várja ki a kínos procedúra végét, és augusztus 18-án bejelentette lemondási szándékát. Hogy mi lesz a további sorsa, nem lehet tudni. Egykori áldozatai alighanem pereket indítanak majd ellene, és akkor még szerencsésnek mondhatja magát. A kormányzat köreiben vita folyik arról, kezdeményezzenek-e vele szemben eljárást avagy sem? Azért nem árt az óvatosság. Ugyanis a hadsereg, amely ugyan megvonta tőle bizalmát, nem fogja hagyni egykori parancsnokának meghurcolását. Egyes feltételezések szerint a bukott elnök Szaúd-Arábiába menekül majd, és ott telepszik le, mint tette azt Nawaz Sharif, akit éppen Musharraf távolított el a hatalomból 1999-ben. De valójában Musharraf sorsa keveseket érdekel már. Az igazi nagy kérdés: mi lesz ezzel a 170 milliós hatalmas országgal, amely atomfegyvereket is birtokol? Vajon a demokrácia erősödik meg, vagy újabb katonai puccs következik? Az iszlám vagy a Nyugat oldalára sodródik-e az ország? Sikerül-e megőrizni Pakisztán függetlenségét az iszonyatos amerikai nyomás ellenére? Lesz-e béke a tálibokkal, és vajon talpra áll-e a gazdaság? Miképp alakul Pakisztán és India viszonya, és mi lesz Kasmír sorsa? De jó lenne tudni azt is, vajon hazájuk jövője miatt fő-e a vezető politikusok feje, netán saját karrierjüket egyengetik? Könnyen lehetséges, hogy az eddigi közös ellenség, Musharraf eltűnésével egymás ellen fordul a kormánykoalíció két pártja. Erre annál inkább van esély, mivel Asif Ali Zardari mindenki megdöbbenésére a napokban bejelentette: jelöltetni kívánja magát az államelnöki posztra. A pakisztáni politikai élet másik erős embere, Nawaz Sharif két feltétellel támogatja Zardari államfői ambícióit: az egyik, ha visszahelyezik posztjukra a még Musharraf uralma idején eltávolított főbírákat, illetve ha eltörlik azt a törvényi korlátozást, melynek értelmében csak két alkalommal lehet valakit miniszterelnöknek jelölni. És Nawaz Sharif már kétszer volt miniszterelnök. (1990 és 1993 illetve 1997 és 1999 között.) Meglehet, a Zardari–Sharif páros irányítja a jövőben immár hivatalosan Pakisztánt. Ha viszont a személyi ambíciók miatt felbomlik a kormánykoalíció, ismét csak roppant nehéz napok elé néz az ország.

Zábori László