vissza a főoldalra

 2008.09.12. 

150 éve született a Mátyás-lovasszobor alkotója

Fadrusz János szobrászművész a 19. századi magyar történeti szobrászat egyik legnagyobb alakja 1858. szeptember 2-án született Pozsonyban. Szülei – akik egyszerű emberek voltak – még az elemi iskoláztatás költségeit is nehezen győzték. 1893-ban így emlékezett vissza egy újságírónak Fadrusz János: „Apám szőlőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd - - és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten és olyant csinálok, amivel Budapestre is be-kukkanhatok.” A fizikailag erős, de gyenge szellemi képességű fiút apja lakatosinasnak adta. A lakatosműhelyben sorozatban gyártották a divatos díszítő-lakatos munkákat. Díszes vasrácsok, kapuk, lámpatartókat készítettek. A fiatal inas hamar kitűnt szorgalmával és kreatív képességeivel, melyre az iparos iskola rajztanára, Brandl Lajos is felfigyelt aki nyomban felismerte tehetségét és biztatta képességei kibontakoztatására. Munkáival egyre inkább elbűvölte környezetét és segédvizsgájára olyan remekművű vasrácsot készített, hogy a lakatoscéh mesterei a segédlevél mellé egy aranyérmet is átnyújtottak neki. Szülei azonban nem rendelkeztek megfelelő anyagiakkal ahhoz, hogy magas színvonalon taníttassák. Fadrusz tehát ügyességét kamatoztatva fából különféle használati tárgyakat kezdett faragni, kezdetben otthon, majd 1875-től egy zayugróci fafaragóműhelyben dolgozott. „Hogy ennivalóhoz jussak favillát és fakanalat faricskáltam Pozsonyban. Ötven krajcárért árulgattam darabját” – emlékezett vissza Fadrusz. A majdani híres szobrász katonaideje egy részét Prágában töltötte, ahol megcsodálhatta a város híres szobrait, épületeit. A katonaság után gipszszobrok készítésével próbálkozott és 1883-ban egyik ilyen munkáját bemutatta a pozsonyi Hummel szoboralap javára rendezett kiállításon. Műve itt tűnt fel Viktor Tilgnernek a bécsi akadémia szobrásztanárának, aki rögtön felismerte az ifjú tehetségét. Tilgner elismerő szavainak hamar híre ment a városban és ennek nyomán a pozsonyi Takarékpénztár vezetősége úgy döntött, hogy ösztöndíjjal támogatja Fadrusz taníttatását, de kikötötte, hogy Tilgner műtermében kell tanulnia. Nem sokáig maradt Tilgner mellett, megunta a másolást, s a kissé türelmetlen mester modorát se tudta elviselni; egy év multán otthagyta. E két évet a bécsi képzőművészeti akadémiában töltötte Fadrusz. Mestere Helmer volt. A monumentális érzést Helmer ébresztette benne; azt az erős valóratörekvést a test izomzatának kidolgozásában, ami Fadrusz első művein még annyira szembeötlő, szintén Helmertől tanulta. Bécsben vallott identitásáról is. „Pozsonyi német vagyok, de magyar ember”—mondta hajdan a művész egy újságírónak – „de szenvedélyes hazafivá Bécsben lettem, az osztrákok közt. S ez a fejlődés olyan természetes! A nemzeti érzés kultúrán alapszik és nem nyelvi kérdés, de azért erős kapcsolatban van véle. Bécsben a nemzeti múlt éreztetése, a historizmus filozófiája fogadott, mely a francia forradalom gyermekének, a kozmopolitizmus-nak eszméit, az egységet és egyenlőséget, az egy kultúrközösségben élők számára követelte. Ezekért az eszmékért gyermekkorom óta rajongtam ; a szolgaság minden fajtáját utáltam, a szabadságnak minden térre való kiterjesztését követeltem, de éppen ez a liberális életfelfogás korlátokat követelt, azt, hogy e jogok első sorban a históriai közösségben felnevekedett nemzet javát szolgálják. E politikailag nemzeti egység volt Bécs ideálja, az enyém is — s ezért szakadtunk szét. Az én politikai nemzeti egységem - szülővárosomon át — a magyar nemzeti állam, az azokat szolgáló hősökkel, s egyszerre szembekerültem — ugyanazon politikai és filozófiai meggyőződések mellett — egész bécsi környezetemmel. Most aztán még jobban szerettem a pozsonyi embert, ki ha németül is beszélt, öntudatlanul, érzésénél fogva, magyarnak vallotta magát. Joggal tehette. Megértettem az érzését.”

1887 telén telepedett vissza Pozsonyba, s újra meg kellett küzdenie a megélhetéséért. Szerencsére szülővárosa művészetpártoló polgáraira mindig számíthatott. Első megrendelői javarészt pozsonyiak voltak s Bécsben készített apróságaira is Pozsonyban talált vásárlót. Palugyay Ferencnek órakeretet készített, amelynek figurális díszítése az emberi korokat ábrázolja a bölcsőtől a sírig; Neiszidler Károly országgyűlési képviselő mellszobrát készíttette el vele. Ebből az időből való Thiard-Laforest József karnagy s egyik pártfogója, Ortvay Tivadar doktor édes anyjának a portréja. Első országos sikerét 1892-ben aratta, amikor Krisztus a feszületen című művével a társulati nagydíjat nyerte el a Műcsarnok téli kiállításán. Érdekes története van ennek a Krisztusnak. Egy vásári akrobatát „feszített keresztre”, s úgy tanulgatta művéhez a megfeszített test anatómiáját. Az akrobata iszákos ember volt, s a delirium ott érte a fiatal művész előtt, a kereszten. Fadrusz rémülten látta, hogy egyszer csak elkezd reszketni, vonaglani, kacagni, és kacag és kacag s eközben szeme, a nézése iszonyúan meredt maradt... Az akrobatának többé nem vehette hasznát, más modellje pedig nem lévén, saját magát kötöztette a keresztre s az így készült fotográfiák nyomán mintázott tovább. A feszületet Pozsonyban állította ki először. Az elkészült mű nem csak művésztársait ejtette ámulatba, hanem mesterét Helmert is. A feszület az 1892-93. évi Országos Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnok fő helyén a bejárattal szemben kapott helyet és a látogatók csodájára jártak. A mű, amely a kiállítás nagydíját kapta mind a szakma, mind a műkedvelők körében egy csapásra ismertté tette. A mű annyira kedvelt lett, hogy másolatai az ország különböző részeibe kerültek, jutott belőle Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, de még az angliai Exeterbe is. Végül ennek bronz másolata került később a művész sírja fölé is a Kerepesi temetőben. Ezt egy újabb pozsonyi megrendelés követte. A pozsonyi koronázási domb helyére kellett egy monumentális emlékművet elkészíteni. A művész Mária Terézia alakját választotta, azt a pillanatot, amikor a pozsonyi országgyűlésen a magyar főnemesség védelmezőn állt Mária Terézia trónja mellé. A főalak egy kétszeres életnagyságú lovasszobor, melyen a királynő méltóságteljesen ül a lován, két oldalán egy-egy magyar főúr alakja, amint védelmezőn áll mellette. A szobrot 1896-ban avatták fel Pozsonyban és szépségének csakhamar híre ment, a korabeli sajtó is hosszasan méltatta. Sajnálatos, hogy Fadrusznak ez az első nagy mesterműve 1928-ban egy éjszaka szlovák nacionalisták vandalizmusának esett áldozatul, akik a felismerhetetlenségig összetörték. A szobor átütő sikere végleg meghozta a hírnevet Fadrusznak és végre jelentős anyagiakhoz is juttatta. Budapestre költözött és csakhamar megépítette korszerű műtermét és villáját a Naphegy déli lejtőjén. A mester időközben újabb nagy megbízáshoz jutott. Kolozsvár városa ugyanis már régóta tervezte egy Mátyás-emlékmű felállítását. A mű elkészítésére kiírt pályázat első díját Fadrusznak ítélték. A szoborcsoport már első látásra is háromszög alakot alkot. Feltűnik nagy tömege, monumentális hatása, mely szemből érződik leginkább. Olyannyira így van ez, hogy oldalról, vagy hátulról szemlélve teljesen más képet mutat. Az oldalnézetben a mellékalakok szinte eltűnnek a lovasszobor mellett. A szoborcsoport olyannyira a háttérhez van megkomponálva, hogy a Szent Mihály-templomra szinte rátámaszkodik és ezért hátsó nézete jellegtelen. A háromszög alakzat csúcspontján a király babérkoszorús feje áll. A művész abban a pillanatban ábrázolja a nagy királyt, amikor egy vár bástyájáról végigtekint győztes seregén. Páncélos alakja büszkén üli meg a lovat, mely délcegen szegi le fejét, Mátyás arcán erő és büszkeség sugárzik. Kardját maga előtt keresztben fektetve tartja, mint aki most jött meg a dicsőséges csatából. Nem ül, hanem szinte áll a kengyelben, a ló kantárszárát szabadon engedve. Maga a művész a szoborbizottsághoz írt levelében így ír erről: „ A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”. A Mátyás-szoborral szinte egy időben avatták fel Fadrusz harmadik nagy művét a Wesselényi-emlékművet Zilahon. Az emlékmű az 1838-as nagy pesti árvíz hősét, a nép barátját, a harcos szellemű reformkori politikust ábrázolja, amint a lépcsős talapzatról lelépve az előtte álló jobbágy szemébe nézve annak vállára teszi a kezét. Az emlékművet 1935-ben a románok eltávolították, talapzatát szétverték, de 1942-ben a visszacsatoláskor sikerült eredeti állapotában visszaállítani és ma is ott látható. Fadrusz még egy nagy megbízást kapott, Tisza Lajos szegedi emlékművét kellett elkészítenie, de a mester ebből már csak a főalakot alkothatta meg. Ugyancsak tervezett egy monumentális emlékművet Erzsébet királynéról, de ennek megbízását nem sikerült megszereznie. A sikertelenség valósággal letaglózta, egyre súlyosabban jelentkezett tüdőbaja is és ágynak esett. Miközben a betegség egye jobban elhatalmasodott rajta ő még egyre tervezgetett. Számos nagyszerű megbízása volt még egyebek közt Kecskemét városától Kossuth és Rákóczi szoborra, a budapesti bazilikába Szent István szoborra, Csatádra Lenau emlékműre. Stószfürdőn, majd egy pesti magánszanatóriumban keresett gyógyulást. Tervei megvalósításában végképp megakadályozta elhatalmaskodó betegsége. 1903. október 28-án délután félhárom felé elszunnyadt s négy óra tájt kezdődött a haláltusa. Szép kupolás homlokát ellepte a verejték, de nem mozdult. Ágya mellett volt ősz édesanyja, imádott felesége és rokonai; Vámosi Zoltán dr. és kezelőorvosa Szőke István. Pulzusa percről-percre lassult, lélegzetvétele ki-kimaradt, s félhétkor meghalt. Térdig érő munkazubbonyában helyezték koporsóba, melléje tették mintázófáját s koporsójára a magyar művészek közös halotti takaróját, azt a nemzeti-színű selyemleplet borították, amely alatt először Munkácsy pihent a ravatalon. Gyermeke nem volt, de tanítványai folytatták munkásságát és befejezték félbehagyott műveit.

Medveczky Attila