|
 2008.09.12.
Szerzők
(Joachim Trier filmje)
A
dán nemzetiségű Joachim Trier csak távoli rokona a szintén dán
és filmes berkekben közismert rendezőnek, Lars von Triernek.
Mindketten Koppenhágában születtek, Lars 1956-ban, Joachim
1974-ben. Joachim filmes vonzódása tehát családi eredetű, a
nemzeti elkötelezettség azonban hiányzik belőle: tanulmányait
Londonban, a híres-nevezetes Nationale Film and Television
Schoolban folytatta, itt szerzett diplomát is. Első, egész estés
játékfilmjét viszont norvég zászló alatt készítette, színészei
is mind egy szálig ennek az államnak a polgárai, a történet
is Oslóhoz kötődik. Úgy látszik, viking őseire büszke
lehet, mert azokkal a népekkel vállal szívesen közösséget,
akik ezeknek a félelmet nem ismerő hajósoknak a leszármazottjai.
A Szerzőket 2006-ban forgatta, a Torontói Nemzetközi
Filmfesztiválon, 2006-ban, különdíjjal tüntették ki, Karlovy
Varyban, szintén 2006-ban pedig a legjobb rendező díját kapta
meg. A Szerzők hazánkba ebben az évben jutott el, augusztus
28-tól vetítik az Art mozihálózatban. A Szerzők cselekményideje
napjainkra tehető, két főszereplője van, Erik és Phillip,
akik mindketten oslói illetékességűek. Húszas éveiket éppen
hogy elhagyták, és egyiküket sem foglalkoztatja az a minden
fiatalt gyötrő, éppen ezért olyannyira nehezen megválaszolható
kérdés, hogy mi legyek, ha nagy leszek? Ők biztosan tudják,
ugyanis kiskoruktól fogva írók szeretnének lenni.
 A
film kezdetén ott téblábolnak a postaláda előtt, bedobják-e
vagy sem a mindkettejük kezében szorongatott vastag borítékot,
amit az egyik rangos oslói, szépirodalmi alkotásokat
megjelentető kiadónak címeztek. Végül is úgy döntenek, egy
életük, egy haláluk, és feladják a levelet. A két
testi-lelki jó barát közül az esendőbb Phillipnek kedvez a
szerencse, regényét közzéteszik, felkapják őt, médiaszemélyiséggé
válik, interjúkat ad, tévés magazinműsorokban lép fel.
Csakhogy a siker összezavarja a fejét, nem bírja elviselni a népszerűséggel
járó terheket, idegösszeomlást kap, fél évre szanatóriumba
kerül. Nem telik el sok idő, a tipikus norvég szépfiú, a
magas, szőke Erik könyve is napvilágot lát, és most őt kapja
fel a média, még a csapból is ő folyik. A haverok újra találkoznak,
és ott folytatják, ahol abbahagyták, bulikba járnak, visszatalálnak
régi barátnőikhez, és a második főművükön kezdenek el
dolgozni.
A
Szerzők szereplői ugyan Oslóban mozognak, de a film tartalmának
Oslóhoz csak annyi köze van, hogy két-három vágókép erejéig
feltűnik benne a királyi palotába vezető és a norvég nemzeti
lobogókkal ékesített sugárút, a Vigeland park néhány
szobra, meg számtalan, esőáztatta és mégis patyolat tiszta
utca. A történet viszont bárhol megeshetne, mert az bizony nem
másról szól, mint a felnőtté válás rögös, buktatókkal
teli útjáról, amin a földkerekén mindenhol gőzökkel-gázokkal
telve mennek végig az ifjak. Nem csak Oslóban járnak a fiatalok
olyan kétes hírű szórakozóhelyekre, ahol harsog a zenének
nevezett fülsiketítő zaj, meg nem csupán a norvég lányok és
fiúk keresik fel azokat a klubokat, ahol világmegváltó
terveikről, ötleteikről naphosszat fecsegnek, és az emberiség
sorskérdéseit vitatják, vagy oldják meg. Ennek a generációnak
is ugyanolyan fejlett a kritikai érzéke, mint minden valaha élt
huszonévesé, szüleiket kíméletlenül bírálják, mert
szerintük apáik, anyáik semmit sem csináltak jól. Ez a hőzöngés
és szájtépés nem norvég specialitás, hanem életkori sajátosság,
a fiatalok Izlandtól kezdve Dél-Afrikáig mindenhol így
viselkednek.
 Joachim
Trier filmje sem mondanivalójával, sem megfogalmazásmódjával
nem tűnik ki a hasonló korosztályos mozik közül. Nem egyenes
vonalban meséli el Erik és Phillip sztoriját, időbeli ugrásokkal,
gyors és lassú vágóképekkel, körkörös kameramozgással, az
álmok és a vágyak hol színesen, hol fekete-fehéren fényképezett
részeivel, a narrátori alámondás szarkasztikus humorával
igyekszik érdekesebbé tenni a Szerzőket, ennek ellenére mégis
hiányzik az egyedi látás belőle. Nem az a baj, hogy lerágott
csont tematikát választott, hanem az, hogy nem képes újfajta módon
tálalni és friss szemmel nézni, tehát amolyan 21. századosan
tárni a nézők elé a felnőni akarás lelki késztetéseit. A
Szerzők csak kívülről ábrázolja, miként válik íróvá két
hasonló korú, társadalmi és kulturális hátterű fiatal férfi.
Sajnos a rendező nem hatol le témája mélyére, csak a felszínt
kapirgálja meg, és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy
bemutassa azt a töménytelen mennyiségű bánattal és megszámlálhatatlanul
sok örömmel teli folyamatot, belső vívódást, amin az alkotók
átmennek, mialatt a szavak kifejezőerejéért és pontosságáért
küzdenek.
Dr. Petővári Ágnes
|
