|
 2008.09.26.
Műfajok és műfajtalankodások
1867
tavaszán Deák Ferenc erőfeszítései nyomán megszületett a
Kiegyezés, minekutána Söjtör nagy szülöttjét a haza bölcseként
emlegette a magyar közvélemény. 2008 őszén Gyurcsány Ferenc
közzétette a Megegyezést, de valahogy őt, a Pápáról
indultat, mintha mégsem tekintenék annyira a haza bölcsének.
Pedig hát ez is a Dunántúlon van, meg az is. Mindenesetre gyanítom,
hogy ezen eltérő értékelés oka a Kiegyezés és a Megegyezés,
illetve létrehozóik között, nem a söjtöri és a pápai indulás
eltérő topográfiájában, sokkal inkább abban keresendő, hogy
Deák életében nem volt őszödi intermezzó. Sőt, nemhogy nem
volt, de egyenesen elképzelhetetlen, hogy legyen. Na meg esetleg
azért is, mert még legbőszebb ellenfelei – élükön a harsány
Kossuthtal – sem feltételezték Deákról, hogy a Kiegyezést
saját politikai túlélésének okán szorgalmazza. Vele ellentétben
a Megegyezés szerzője – fittyet hányva minden nemzeti érdekre
– csakis saját hatalmon maradásáról szeretne megegyezni.
Mivel tehát a Kiegyezés és a Megegyezés között aránytalanul
több a különbözőség, mint az azonosság, együttemlegetésük
a továbbiakban nem kívánatos, és – Debreczeni József közírót
kivéve – csakis a kisegítőiskolák, halmozottan hátrányos
helyzetű, többszörösen osztályt ismétlő, funkcionális
analfabéta tanulói vélelmezhetik azt, hogy Gyurcsány a haza bölcse
lenne. És most valami egészen másról. Érezhetően felbátorodtak
és gyakoriakká váltak a művészi szabadság ürügyén történő
kereszténygyalázások. A jelenség valójában a most vajúdó
Európai Unió máig el nem fogadott alkotmányának deklarálása
óta erősödött fel: az ókontinens műveltsége, művészete,
morálja, gondolkodása, társadalmisága, hagyományrendszere nem
vezethető vissza keresztény alapokra, csupán azokra is.
Merthogy az antik, a zsidó, az iszlám vagy az ateista kultúrák
legalább annyira befolyásolták Európa szellemi arculatát. Ezt
persze a Giscard d’Estaing-féle szellemi nímandokon kívül
senki sem vette komolyan – (talán még ő sem) –,
mindenesetre felbátorított bizonyos keresztényellenes –
leginkább zsidó művészek által képviselt – tendenciákat.
Hazánkban ezek az elemek ugrásra készen várták a rendszerváltozás
megtörténtét, és nyomban elkezdtek élni a korlátozás nélküli
alkotói szabadság jogával. Emlékeztetnék az Új Hölgyfutár
1991-es botrányára: a folyóirat címlapján gusztustalan,
pornografikus torzfigurák veszik körül a Szentkoronát. A
grafikai „műalkotás” országos felháborodást váltott ki,
többen bírósághoz fordultak a nemzeti ereklye meggyalázása
miatt. Válaszul a haladó magyar értelmiség nyilatkozatot írt
alá, kioktatva a nemzetet arról, hogy „egy műalkotás bármilyen
értelmezése egy jogállamban sehol sem vonhat maga után büntető
eljárást. (…) Veszedelmes precedenst teremtve hosszabb távon
a kultúrát általában is veszélyeztető folyamatot indíthat
el, a leghatározottabban tiltakozunk a politika bárminő – különösen
jogrendi eszközök kikényszerítésével történő –
beavatkozása ellen a művészetek és az irodalom működésébe
és terjesztésébe. Követeljük az ügyészségi vizsgálat
azonnali megszüntetését.” Meg is szüntették persze. (Ezt a
felhívást szinte pontosan ugyanaz a néhány tucat kiválóság
írta alá, aki a napokban ugyanezzel a hévvel csatlakozott
Gyurcsány Chartájához.) Számomra nem elfogadható, de tudomásul
veszem, hogy számukra igen. De akkor viszont ugyanők hangos méltatlankodással
– ezúttal a multikulturalizmus védelmében – miért ugatnak,
ha egy dán karikaturista le meri rajzolni Mohamed prófétát,
vagy egy holland rendező kritikus mondatokkal meri illetni az
iszlám kultúrát? Sőt, ugyanők fenemód megértőek, ha ezen
ártatlan karikatúrát követően Koppenhágában évekig robbantásos
merényletekkel kér elégtételt magának a megsértett iszlám lélek.
Ők ezt nagyon megértik, de a kereszténység brutális sértegetése
miatt még csak az ügyészi eljárást sem tűrik. Itt logikát
ne keressünk, sokkal inkább azt a kettős mércét, amelynek
egyik oldalával nekünk, a másikkal a nem keresztényeknek mérik
ki a mozgásteret haladóink. Talán emlékeznek még 1999-re,
amikor Hermann Nitsch, az osztrák „művész”, a Kiscelli Múzeumban
kibelezett disznóként ábrázolta Krisztust, és aki ezt szóvá
merte tenni, könnyen megkaphatott bármilyen politikai vagy
szellemi leminősítést. Az újabb hírek között olvasom egy
bizonyos Terence Koh leleményét, akinek szobra egy angliai kiállításon
a ruhátlan Krisztust erekcióval ábrázolta. Mindenesetre osztom
a felháborodott látogatónak, bizonyos Emily Mapfuwának a véleményét:
a galéria nem merte volna bemutatni ezt az opuszt, ha Mohamedet
ábrázolja hasonló helyzetben. (Gyanítom, néhány napon belül
felrobbant volna a kiállítóterem.) A legjobban talán mégis a
legutóbbi, a bolzanói eset háborított fel: egy keresztre feszített,
ágyékkötős, ragyás, zöld békát ábrázol, ügyelve rá,
hogy részleteiben mégis Krisztust idézze a szobor. Alkotója,
Martin Kippenberger, néhány éve már elhunyt, a szobor pedig a
bolzanói múzeum bejárata fölött függött, mígnem botrányt
nem keltett. És a történet tulajdonképpen itt kezdődik, mert
teljesen felesleges volt százak felháborodása: a szobor maradt
a bejárat fölött. Azután Bolzano püspöke, Wilhem Egger minősítette
vallásgyalázónak a művet, de mindez nem volt elég a múzeum
igazgatótestületének: ők 6:3 arányban úgy szavaztak –
demokrácia van kérem! –, hogy a béka marad a kereszten, a
kereszt pedig a főbejárat fölött. Végül – a püspök kérésére
– XVI. Benedek pápának kellett közbenjárnia (!), hogy vegyék
le onnan a minden ízlést és hitet sértő művet. Nagy nyögvenyelősen,
kegyesen és fintorogva megtették: ma egy külön kiállítási
teremben tekinthető meg Kippenberger szobra, vagyis bekerült a múzeumba.
Itt jegyzem meg, magam is teljes híve vagyok az alkotói szabadságnak.
Csakhogy szerintem a nagy szellemekben – egyebek mellett –
nagy önkontrollnak kell lennie: mindig érezni illik azt a határt,
amit ezért vagy azért, de nem lépünk át. Át tudná lépni a
művész, ha akarná, de nem akarja. Koh, Nitsch vagy Kippenberger
urak sajnos nem voltak birtokában ezen isteni adománynak. És
van egy fontos szempont, amit szeretnék kiemelni: egészen más
hatásmechanizmusa van egy képnek vagy szobornak – tehát egy tárgynak
-, mint egy irodalmi alkotásnak. Malaparte híres könyvében, a
Kaputban, egy lázas álom jelenik meg szürrealista- expresszív
vízióként, kifejezve az író szánalmát a II. világháborúban
mérhetetlenül sokat szenvedett katonalovak iránt: egy füstölgő
dombot lát álmában Malapartre, rajta egy irreálisan hatalmas
keresztet, azon pedig egy szabályosan megfeszített, agonizáló
lovat. A kép drámai, döbbenetes és mélyen keresztény. De
nota bene: ha valaki ezt materializálni próbálja, lerajzolja,
lefesti, netán szoborrá mintázza, Kippenberger békájának
vallásgyalázó bűnébe esik. Mert, amit szabad az egyik műfajnak,
azt nem szabad a másiknak.
Szőcs Zoltán
|
