vissza a főoldalra

 2009.04.03. 

...tu quoque – te is megtetted

David Irving: Nürnberg – Az utolsó csata c. könyv ismertetése

A könyvnek 22 fejezete van, ebből csak 2 foglalkozik a világtörténelem fekete lyuknak nevezett szörnyűségével, a soával, a holokauszttal. Nürnbergben nem sokat beszéltek a gázkamrákról, az elgázosításról, a borzalomról. Talán azért nem, mert a koncentrációs táborok vidékeit szinte kivétel nélkül az oroszok szállták meg, ők meg titkolóztak, konspiráltak és hazudoztak. David Irving az 1960-as évek második felében „Nürnberg, die letzte Schlact” címmel cikksorozatot írt Nürnbergről. Mostani könyve erre alapozza a későbbi történészi kutatásokkal kiegészítve a nürnbergi históriát. 1960–1996 között sok idő telt el, és sok történészi kutatás is napvilágot látott. Robert H. Jackson bíró lett az amerikai vádhatóság képviselője Nürnbergben, persze mellette voltak angolok, franciák és oroszok. A perben a vádhatóság részéről a vezető szerepet az amerikai Jackson vitte, aki kisvárosi bíró volt, bár kétségkívül képzett jogásznak tartották. Neki volt egy álma, ez így szólt: „Egy újfajta jog alapjait lefektetik, amely törvénytelenné teszi a háborús agressziókat, a háborús célú összeesküvést pedig a nemzetközi joggal szembeni bűnné nyilvánítja.” Gyönyörű álom – semmi nem lett belőle.

 Nürnberg azzal indult, hogy elhatározták: kiirtják a németeket, „a kiirtást a természetre bízhatjuk, amennyiben az oroszoknak szabad kezet adunk. Miért csak az oroszok? – érdeklődött Eisenhower. A győztes hatalmak javasolták – kaphatnának ideiglenes megszállási zónákat Németország területén, ahol a kis nemzetek rendezhetnék számláikat.” Amerikában akkor volt egy pénzügyminiszter, a Roosevelt-érában, Morgenthau volt a neve, és intrazigens zsidóként gyűlölte a németeket. „Európából Washingtonba visszatérve Morgenthau értesítette az elnököt (Roosevelt), hogy néhány európai ember enyhe jövőt tervez Németországnak. Roosevelt magabiztosan megnyugtatta, hadd töltsek harminc percet Churchill társaságában, és ezt korrigálni tudom. Hozzátette: keménynek kell lennünk Németországgal, úgy értem, a német néppel, nemcsak a nácikkal. Vagy kasztrálnunk kell a német népet, vagy úgy kell bánnunk vele, hogy ne szaporíthassák azokat, akik azt akarják folytatni, amit ők tettek a múltban. (Érdemes megjegyezni az elnök érdeklődését a kasztráció iránt.)” Tanulmányokat és terveket készítettek számára. Volt olyan elképzelés, hogy a megrajzolt gép óránként ezer német kasztrálására lett volna alkalmas. Roosevelt ezeket figyelemmel tanulmányozta. Egy másik helyen azt olvasni a könyvben, hogy Roosevelt „az egész dolgot átnézte a bíróval, elejétől kezdve, elolvasta Morgenthau javaslatait a Ruhr-vidék jövőjéről, és a nácik tárgyalás nélküli azonnali kivégzéséről, mindkettőnél megdöbbenéssel és lenézően felhorkant. Teljes mértékben támogatta Stimson és tábornokai nézeteit. A »megvádolt németeknek« »tisztességes és sportszerű tárgyalást kell biztosítani, nem lehet őket kivégezni tárgyalás nélkül«.” Olvassuk azt is, miként vélekedett a háború közepén maga Churchill a háborús bűnösökkel szembeni eljárásról. „Az archívumok mutatják, hogy már olyan korai időpontban, mint 1942 Churchill eldöntötte; tárgyalás nélkül kell őket kivégezni, és többször is megvitatta ezt a javaslatot, még akkor is, amikor a háború már régen véget ért, habár az emlékirataiban ennek nincs nyoma.” Churchill-lel ellentétben Sztalin másként vélekedett. „Sztalin az igazságszolgáltatás ösvénye felé hajlott, jóllehet, olyan bírósági eljárásokat alkalmazva, amelyekről az oroszokat már jól ismerték. 1943. december 16-án hadbírósági tárgyalást kezdtek három tiszt ellen, akik Sztalingradban hadifogságba estek; azzal vádolták őket, hogy orosz civileket gyilkoltak meg, gázosító teherautók használatával. A tárgyalás csak három napig tartott, halálos ítéletekkel. A három tisztet Harkov főterén kivégezték, negyvenezer fős nézőközönség előtt.” „A harkovi kirakatper nem volt következmények nélkül Berlinben 1943– 44 telén. Goebbels rangidős kollégája, dr. Hans Fritzsche, akit ugyancsak elítélnek majd Nürnbergben, tanúvallomást tesz majd 1946 júniusában, miszerint különösen tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor megtudta, hogy az oroszok egy kirakatpert rendeztek Harkov visszafoglalásakor. Ekkor hallott először arról, hogy az embereket elgázosították.” Lejjebb pedig azt olvasom, hogy dr. Goebbels mindamellett nyíltan, félreértést kizáróan megmondta neki: „a gázteherautók, amelyeket megemlítettek az orosz tárgyalás során, valakinek a lázas képzeletében léteztek csupán, minden alap és tény nélkül.” Ez az első hivatkozás a gázzal történő kivégzésekre, legalábbis David Irving könyvében. De ismereteket szerezhetünk egy másik gáztörténetről. „Az, hogy Churchill tudósai felkészültek a mustárgáz- és lépfene(anthrax)háborúra, a szó szoros értelmében érvekkel bizonyítható: ő megrendelt negyedmillió darab négyfontos anthraxbombát az Egyesült Államoktól 1944 februárjában. 1944 nyarára Angliának 26 ezer tonna mustárgáz és 6 ezer tonna foszgén harci gáz már be volt töltve a bombákba vagy tömegtárolókba. »Elég arra« – tájékoztattak, hogy együttesen befedjék velük Berlin, Hamburg, Köln, Essen, Frankfurt és Kassel városát. De felháborodva azon, hogy Hitler válogatás nélkül használta a V-1-es repülőbombákat, a védelmi bizottság késő esti ülésén, 1944. június 6-án Churchill egy mámoros kitörésben megparancsolta vezérkari főnökeinek: készüljenek fel, hogy 6 kiválasztott német várost átitassanak mérgesgáz-támadással minden ellenkező egyezmény és szerződés ellenére.” David Irving azt írja: „… Hitler több ezer tonnányi különböző minőségű mérgesgázt tárolt raktáron, Sarin és Tabun ideggázokat, de megtiltotta a használatukat addig, amíg a szövetségesek nem szegik meg előbb az egyezményt.” Közben a már emlegetett Morgenthau Roosevelt halála után Trumanra próbált nyomást gyakorolni tervei megvalósítása érdekében. Morgenthau azt tervezte, hogy Németországban megsemmisítik, leszerelik és elszállítják a hatalmas ipari létesítményeket és gyárakat, és csak kizárólag mezőgazdasági tevékenységet engedélyeznek a győztes hatalmak német földön, XIX. századi színvonalon. Az oroszok pedig azt javasolták a nürnbergi per előkészítésekor, hogy jóvátételként több millió átlagos német férfit és nőt szállítsanak rabszolgamunkára a Szovjetunióba. Egy Ralph Bard nevű katonával beszélgettek az oroszok. Az USA haditengerészeti tisztje járt Jaltában, és több részletet is hallott a színfalak mögötti megbeszélésekről.

„Az oroszok – mondta Bard – komolyan javasolták, többmilliónyi átlagos németet deportálnak Oroszországba, akik egyetlen szervezethez sem tartoztak, sterilizálni fogják a férfiakat, a nőket pedig oroszokkal fogják tenyésztési célokra használni.”

Mellékesen megjegyzi David Irving:

„Mit tudtak ez időben a náci megsemmisítő táborokról? A legborzalmasabb táborok a szovjet hadsereg által megszállt zónákban voltak, így nem voltak azonnal hozzáférhetők a szövetségesek számára. Sok táborban, amelyeket a brit vagy az amerikai csapatok szabadítottak fel, beleértve Buchenwaldot, Bergenbelsent és Dachaut, találtak és lefotografáltak az utókor számára éhezés és járványok miatti felkavaró haláleseteket. A jelenetek, amelyek visszatekintve nem kellett volna, hogy meglepjék a szövetséges parancsnokságokat, akik az utolsó hónapokat azzal töltötték, hogy Németország vasúti elosztóhálózatát bombázták, és szétrombolták a gyógyszeripari gyárakat azért, hogy elővarázsolják az apokalipszisnek pontosan ezeket a lovasait.” David Irving könyvének 79. oldalán találjuk az első lényegi utalást a holokausztra. Így írja a szerző: „Néhány nappal londoni elutazása előtt Jackson (az USA-beli vádhatóság első számú embere) meglátogatta az FBI hivatalos közegét New Yorkban 1945. június 11-én. Itt valószínűleg nem saját akaratából volt az első találkozója számos befolyásos zsidó szervezettel, amelyek már teljesen világossá tették számára, milyen szerepet kívánnak a tárgyalás vitelében. A szövetségi épületben, az FBI által nyújtott irodában három vezető jogász, Nathan Perlmann bíró, dr. Jacob Robinson, dr. Alexander Kohanski jöttek el, hogy nyomást gyakoroljanak az általuk képviselt amerikai szervezetek koalíciójának érdekében. … Ezek a jogászok, akik nagy hatást tettek rá intelligenciájukkal és műveltségükkel, reménykedve azt olvasták ki az elnökhöz írott jelentéséből, hogy hallgatólagosan szándékában áll a nácik zsidóüldözését úgy kezelni, mint sajátos és egyedi bűnt. A. Robinson átadott neki egy példányt a Sevresi-szerződésből, amelyben a szövetségesek büntetéseket helyeztek kilátásba a törökökkel szemben az örmények elleni első világháborúban elkövetett atrocitásaik miatt. Ez esetleg hasznos precedensként szolgálhat. Robinson ugyancsak javasolta, a törvényszék emeljen vádat Alfred Rosenberg ellen fő náci filozófusi minőségben. Nem bosszút akarunk állni, esküdözött Robinson, »és természetesen kártérítést sem akarunk a zsidó veszteségekért«. Mekkorák voltak ezek a veszteségek? – érdeklődött Jackson, keresve egy számot, amelyet a bekövetkezett tárgyaláson felhasználhat. »Hatmillió« – felelte dr. Robinson, és jelezte, a szám magába foglalta a zsidókat, az összes náci megszállt területekről, a Lamanche-csatornától Sztalingradig. Jackson aznap ezt jegyezte fel: »Különösen érdekelt volna, hogy megtudjam a forrását és megbízhatóságát dr. Robinson becslésének, mivel nem ismerek hivatalos adatot erről.« Robinson azt mondta, ezt a számot következtetés útján kapta az 1929-es zsidó lakosságra vonatkozó ismert statisztikai adatokból és azokból, akikről jelenleg úgy hiszik, életben maradt túlélők. Más szavakkal kifejezve az általa megnevezett szám valahol egy optimista becslés és egy iskolázott vélekedés között van. »Feltételezésünk szerint a különbözet vagy bujkál vagy meggyilkolták őket.« Hatmillió? Egy szomorú, de egyedülállóan különleges egybeesés révén az amerikai zsidó közösség hasonló felzúdulást támasztott a holokausztról negyedszázaddal korábban, az első világháború után. Az 1919-es beszédében New York állam kormányzója, Marthin Glynn azt állította, hatmillió zsidót kiirtottak.” A Nürnbergről szóló történelmi tanulmányból innen eredeztetik a rendkívül súlyos és misztikus hatmilliós adatot. Közben a nürnbergi per előkészítésekor nőttön-nőtt a zsidók részéről a nyomás, amit Jacksonra gyakoroltak.

„1945. július utolsó napján a széles körben tisztelt cionista vezető, dr. Chain Weizmann együtt ebédelt Robert Jacksonnal Dorchesterben, és kérte a zsidók különleges jogát, vagyis hogy képviseljék a maguk ügyét a tárgyaláson, tekintettel arra, hogy ők voltak az egyedüli nép álláspontjuk szerint, amelyik ellen a kiirtás szisztematikus politikáját követték. Jackson eléggé nyomatékosan állást foglalt minden olyan elképzelés ellen, amely szerint dr. Weizmann személyesen mint ügyvéd jelenjen meg a tárgyaláson.” Megszületett a Londoni Egyezmény, ami lefektette a nürnbergi per alapvetését. Innentől kezdve szinte komikussá vált a tárgyalás előkészítése. A szövetséges bírók azon vitatkoztak, hogy a színjáték helyszínén milyen magas legyen a különböző rendfokozatú bírók székének támlája. Az oroszok rendszerint ellenálltak és titokzatoskodtak, ám ennek ellenére töménytelen vodkát fogyasztottak az ügyészek és bírók meg a segédszemélyzet, különösen az orosz fogadásokon. Az amerikaiak és az angolok inkább pezsgőt és whiskyt ittak. Azon kívül az oroszok keményen dolgoztak egymás között is. Az egyik bíró valami jelentéktelen rossz fát tett a tűzre. Nem sokat foglalkoztak a kérdéssel a szovjetek, egyszerűen ezt a jogászt – katonai jogász volt – lelőtték, és névtelen sírban temették el Nürnberg környékén. Nürnbergben a háborús bűnösnek kiszemelt rabokat egyenként cellákban őrizték. Előtte valamennyit rettenetesen megverték. Büntették a foglyokat, ám tűzön-vízen keresztül életben akarták tartani. Megalázásként volt olyan főnáci, aki a WC kagylójából mosakodhatott, illetve abból moshatta fogát. Válogatott megalázásokat alkalmaztak egyaránt az amerikaiak, az angolok, a franciák és az oroszok. Nem volt kímélet. A nürnbergi „háborús bűnös” tábor parancsnoka egy Andrus nevű ezredes volt. Hozzá számos tiltakozó levél érkezett a náci német és nem náci német hadifoglyoktól. Andrus válaszolt nekik levélben. Így írt:

„Tiltakozása az ezen a helyen tapasztalt bánásmód ellen nemcsak teljesen jogosulatlan, de helytelen is. Teljes egészében hamis premisszákon alapszik: ön nem elfogott tiszt, és nem is hadifogoly. A hadsereg, a haditengerészet és a német állam megszűnt létezni. Semmihez sincsen joga a genfi konvenció értelmében, amelyet az ön nemzete teljes egészében megtagadott és ismételten megszegett.” Azt írja David Irving: „A genfi konvenció, amelyet mind a szövetségesek, mind a náci Németország elfogadtak, kifejezetten gondoskodott arról, hogy egyetlen aláíró sem függesztheti fel a kikötéseit az ellenségeskedés megszűnése utáni egy teljes éven belül. Pontosan azért, hogy megakadályozzák az ilyen túlkapásokat. Mi több, Hitler nemcsak hogy nem mondta fel a genfi konvenciót, hanem amikor erre minisztere, dr. Goebbels biztatta Drezda gyújtóbombázása után, visszautasította (többek között Dönitz és Ribbentrop, Nürnberg vádlottja ismertetése szerint).” A könyv végén idéz a szerző Jacksontól. A fővádló 1946 áprilisában jegyezte le. „A nürnbergi per tárgya bizonyos becslések szerint 4-5 millió közötti embertömeg meggyilkolása, más becslések szerint ez a szám 6 millió. Ezek nem foglalják magukban a csatákban megölt emberek számát és azokat a személyeket, akik a koncentrációs táborokban belehaltak a kínzásokba, a megsemmisítő táborokon kívül. Ezek a számjegyek azonban távol állnak attól, hogy általánosan bizonyítottak legyenek.”

(David Irving: Nürnberg – Az utolsó csata, Gede Testvérek, 2007.)

Győri Béla