|
 2009.04.03.
Napi tíz perc Rostand
Megfigyelhető
az irodalomban – bár nem csak ott –, hogy az igazán átütő
erejű alkotók polarizálják környezetüket, amely két ellentétes
nézetű táborra oszlik: egy részük rajong az alkotóért,
zseninek tartja, más részük ki nem állhatja, nem tudja
elviselni és ripaccsá minősíti. Rostand-nal is ez volt a
helyzet a XIX. És XX. század fordulóján. A francia akadémia
halhatatlanjai sorába sorolta, minden idők legjobban
megfizetett, legtöbbet játszott francia írója volt, ugyanakkor
számtalan kritika és elutasítás érte. Így például a Párizst
rejtekadó Bakonynak tekintő, és odabujdosó Ady Endrénk is
sajnos élen járt Rostand meg nem értésében és elutasításában.
Ami
engem illet, magam is a Rostand-nal fertőzöttek szubkultúrájába
tartozom: lángésznek tekintem, költőóriásnak – (bár ez utóbbiban
az őt fordító Ábrányi Emil is ludas némileg) – és nem
tudom megunni legfőbb műveit. Hogy a Cyranót hányszor láttam
már életemben, fogalmam sincs, de nem is lényeges, ugyanis
folyamatosan olvasom, pontosan úgy, mintha nem tudnám kívülről.
Rostand immár 91 éve halott ugyan, de a Cyrano vagy a Sasfiók
hangos sikerei nem csitultak el azóta sem: nincs európai nagyváros
– engedtessék meg, hogy ezúttal a vén kontinens határain belül
kutakodjunk –, ahol nem jelent kasszasikert és kulturális eseményt
egy-egy Rostand-bemutató. Hogy miért mondom mindezt? Talán
meglepőnek tűnhet, de bizony a mostani magyarországi politikai
káosz, a gödör alján való kétségbeesett vergődésünk, a
nem kifejezetten lucidus Gyurcsány teátrális lemondása –
amely úgy fegyverletétel, hogy valójában új arzenál kiépítése
– segített engem, a Rostand-rajongót annak felismerésében,
hogy ez a kilátástalan, nemzeti káosz könnyebben és egyszerűbben
orvosolható, mint azt bárki is gondolná. Egyre inkább nyilvánvaló
számomra ugyanis, hogy az a társadalmi apátia, amely a magyar
nemzetet, mint gomolygó köd, lassan teljesen befedi –
lehetetlenné téve minden biztató orientációt –, alapvetően
nem gazdasági, nem pénzügyi, nem politikai, hanem
mindenekfelett mentalitáskérdés. Méghozzá pofonegyszerű mentális
kérdés, amit akkor ismertem fel, midőn egyik este a tévé
kikapcsolása után – amelyben közel egy órán át hallgattam
a legkülönfélébb pártszínezetű politológusi handabandázást
arról, hogy Gyurcsány „váratlan lemondása” milyen új,
lehetséges parlamenti perspektívákat és társadalmi kiegyezést
hoz, ha hoz – kézbe vettem kedvenc Rostand- kötetemet és véletlenül
hátulról, a nemes lelkű Cyrano haldoklási monológjánál
kezdtem el olvasni. A nagy harcos élete utolsó pillanataiban is
küszködik hat leggyűlöltebb ellenfelével, és sorra meg is szólítja
őket: Hazugság, Előítélet, Alku, Gyávaság, Paktum, Butaság.
Mintha a magyar rendszerváltozás 1989-től érvénybe lépő
etikai kis szótárát látnám magam előtt. Olvasom Cyrano monológját
és arcok jelennek meg előttem, a magyar politikai panoptikum
felejtésre méltó, de sajnos el nem felejthető, rossz arcú képviselői,
s mind mögött ott a pártjelvény is: MDF, MSZP, SZDSZ, Fidesz,
KDNP, FKGP. Istenem, ha a Cyrano által még a halálában is gyűlölt
hat ocsmány emberi tulajdonság mögé magyar közéleti férfiak
és hölgyek neveit kellene felsorolnom, bizony nem lennék nehéz
helyzetben, játszi könnyedséggel sorjáznék mindegyik mögé
egy tucat kiváló képviselőt. Helyzetemet tovább könnyíti,
hogy Gyurcsány Ferenc egymaga mind a hat pszichés profilnak tökéletesen
eleget tesz, így aztán nála kisebb stílű hazugokkal, gyávákkal,
butákkal stb. nem is kell már foglalkoznom. Ami nagy könnyebbség,
mert a jelek szerint pontosan 386 olyan ügyeskedő, próbálkozó
akad még abban a Kossuth téri neogótikus épületben, akiket a
közmegállapodás érthetetlen okból „honatyának” nevez, de
akik között alig egynéhány olyan, ha akadna, aki a fenti hat
emberi bűn legalább egyikében nem érintett. (Ha volna ilyen,
attól itt kérek bocsánatot.) És valójában ez az igazi nagy
probléma: a 386 fős politikai elit, amely ennyire piszkos,
ennyire felelőtlen, ennyire gyáva, ennyire alá van vetve saját
személyes érdekeinek, karrierjének, félelmeinek és korlátoltságának!
Hogy lehet ilyen szemérmetlenül csak a saját pecsenyét sütni,
amikor az ország éhezik? Hogy Gyurcsány közellenség és
politikai bűnöző, azt jól tudjuk, mégsem ő a legnagyobb
bajunk, sokkal inkább ez az értelmiség és ez a képviselői
kar. Ha csak Gyurcsány lenne egyedül morális fekete bárány a
magyar parlamentben, akkor a másik 385 erkölcsös lény úgy
akolbólította volna ki a kormányból már évekkel ezelőtt –
(bizalmatlansági indítvány) –, hogy Pápáig repül szipogva,
ugyanis közhely vagy sem, de tény, hogy egy fecske nem csinál
nyarat. Az, hogy most gyalázatos nyár van a parlamentben, csak
azért lehetséges, mert mind a 386-an így vagy úgy, sunyin vagy
hangosan, nyíltan vagy leplezve, de benne vannak a mókában,
partnerek hozzá és haszonélvezők. Hihetetlen, hogy milyen elegáns
könnyedséggel rendbe lehetne hozni ezt az országot egyetlen év
alatt, ha fel tudnánk mutatni és az Országgyűlésbe tudnánk küldeni
– nem több – csupán 386 emberileg, erkölcsileg, szellemileg
kikezdhetetlen, tiszta, bátor és becsületes magyart, aki nem
adja el sem önmagát, sem a hazáját 30 ezüstért. Ennyi az egész.
Ez lenne a rostand-i megoldás. A hozzá vezető út pedig még
ennél is egyszerűbb, olvassuk naponta 10 percig Rostand-t, és
ő majd idővel hatni fog, mert – vagyok olyan idealista és
romantikus, hogy higgyem – valahol legbelül a legtöbbünkben,
akit magyar anya szült, és akinek magyar anyanyelv adatott, él
és bármikor harcra készen vagdalkozni kezd, az örök Cyrano:
Te vagy, Hazugság? Nesze hát, ha, ha, ha! No jertek! Kardom
fejetekre vág Előítélet, Alku, Gyávaság! Csináljak vásárt?...
Paktáljak?... Soha!
–
Ah Butaság! Te is jössz, hogy velem
Utólszor
vívj? Tudom a győzelem
Tiétek
lesz, alávaló jószágok,
De
mindegy! Mindegy! … Vágok! Vágok! Vágok!
Szőcs Zoltán
|
