vissza a főoldalra

 2009.04.03. 

Igazságtétel, jogszolgáltatás vagy egyik sem?

Ingatlanokkal, illetve építkezésekkel kapcsolatos peres ügyekben ritkán fordul elő, hogy az ellenérdekelt, egymással szemben álló felek egyaránt elégedettek az eljárással és a meghozott ítélettel. A polgári peres ügyek vesztesei, kárvallottai nyilvánvalóan a jogállamiság sérelmeként élik meg saját kudarcukat, ám a bírói gyakorlatot alaptalanul érő bírálatok mellett olyan esetek is előfordulnak, amelyekben alapos okkal kérdőjelezhető meg az igazság érvényesülése. Ezek pedig a törvényileg szabályos, de morálisan vitatható ítéletektől, a jog teljesen elferdült és abszurd értelmezéséig terjednek.

Gyarmati Miklós is egy törvényileg szabályosnak tűnő közigazgatási és jogi eljárás végén kényszerül arra – legalábbis a jelenlegi helyzet szerint –, hogy lebontson egy saját költségen közhasznú célból készíttetett épületet. Az ügy előzményeihez tartozik, hogy az Üllőn élő férfi az 1980-as évektől aktív természetjáró, és a Ruhaipari Természetjáró Egyesület keretében 20 éve tevékenykedik túravezetőként. Az ország különböző tájain évente számos túrát, kirándulást, üdülést szervező, körülbelül 120 fős tagsággal rendelkező civil szervezetben 1998-tól ő látja el az elnöki teendőket. Gyarmati úr kellemetlenségei azzal kezdődtek, hogy az egyesület – még a 90-es évek közepén – elveszítette a VII. kerületi Almássy téren található székházát. Ekkor ajánlotta fel tagtársainak, hogy saját tulajdonú ingatlanán, amely Budapestről vonattal 20 perc alatt elérhető, felépít egy közösségi összejövetelek, tanácskozások megtartására és a hivatalos iratok tárolására alkalmas épületet. 1997-ben el is készült egy kerti kamrának minősülő, alig több mint 34 négyzetméteres kis ház, amely 1998. február 2-án az üllői önkormányzattól meg is kapta a végleges fennmaradási engedélyt. Ezt követően Gyarmati Miklós bevezettette a kerti melléképületbe a telefont, valamint a közösségi rendezvények megtartásához szükséges bútorokat helyezett el a házban, amelyet a turisztikai egyesület vezetőségének kérése alapján a civil szervezet székhelyeként jegyeztek be. Bár egyik szomszédja panaszt tett az építkezés ellen – arra hivatkozva, hogy a ház tetejéről az ő kertjébe folyik a csapadékvíz –, a végleges fennmaradási engedélyt 1998 októberében is megerősítették, majd 2001. augusztus 15-én a Pest Megyei Közigazgatási Hivatal is jóváhagyta az építkezést. A szomszéd panaszát illetően – mivel az épület fala a telekhatártól 70 cm-re volt – Gyarmati úr is elismerte, hogy a csapadékvíz egy része valóban átszivároghat, és kérte, hogy a vízlevezető csatorna felszereléséhez – a szűk hely miatt – szomszédja engedélyezze a telekhatár átlépését. Ezt azonban a szomszéd szigorúan megtiltotta, és Gyarmati Miklós ellen feljelentést tett. Így később az ereszcsatornát a tetőről kellett felhelyezni, ami jelentősen megnövelte a szerelés költségeit. Közben az épület lebontásáért indított per annak ellenére is folytatódott, hogy a hiányzó eresz, ami a kifogás alapja volt, a helyére került. Bár 2005-ben a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete is kérte a bíróságot, hogy járuljon hozzá a közhasznú célokat szolgáló építmény fennmaradásához, a Pest Megyei Bíróság döntést hozott a bontás elrendeléséről, amit 2007. március 22-én a Fővárosi Ítélőtábla is jóváhagyott. Gyarmati Miklós azóta is ragaszkodik az épület fennmaradásához, amely nélkül szerinte ellehetetlenülne az általa vezetett turisztikai egyesület közösségi életének, munkájának szervezése, ám az elmúlt hónapokban egymás után kapta a bontás elmaradása miatt kirótt több tízezres büntetéseket. Emiatt már a küzdelem feladását fontolgatja, hiszen a bontásra ítélt 34 négyzetméteres melléképület – leszámítva azt, hogy egy jól működő egyesület közösségi életének színtere – nem képvisel komolyabb értéket.

Egy másik esetben viszont – amiről 2008. december 18-ai számunkban már hírt adtunk – úgy tűnik, hogy elmarad a szabálytalanul épített ház lebontása. Az eset kárvallottaitól, Dalnoki Istvántól és szomszédjaitól egy újonnan épített négylakásos társasház elzárta az óbudai hegyvidékről korábban eléjük táruló panorámát, ám egyre nehezebbnek tűnik az őket ért sérelem orvoslása. Dalnoki István azért fordult a bírósághoz és a rendőrséghez, mert az építkezés terveiről, az engedélyező óbudai önkormányzattól nem kapott időben tájékoztatást, így a késedelmes értesítés miatt lehetősége sem volt kifogásainak közlésére, fellebbezési jogának érvényesítésére az elsőfokú határozatot illetően. Továbbá a szóban forgó telek, melyre a kilátást elzáró társasház épült, nem volt üres. Egy lakóépület állt rajta, melyben a korábbi tulajdonosok életvitelszerűen tartózkodtak, ott volt a bejelentett lakcímük, ott kapták a közműszámlákat és az önkormányzat hivatalos küldeményeit. Márpedig egy lakóépület bontásához engedély kellett volna, amit a társasház építtetője nem kért meg. Dalnoki úr azt is kifogás tárgyává tette, hogy a zöldterület beépítettségének mértékénél nem vették figyelembe az ott lévő garázst, sőt ennek használatbevételét ugyanaz az önkormányzat engedélyezte, amely üresnek nyilvánította a telket. A korábbiakban éveken át élvezett panorámától elzárt Dalnoki István időbeni tájékoztatásának hiányát az őt hátrányosan érintő építkezéséről méltányolta a Fővárosi Bíróság is, és 2008. január 8-án meghozott ítéletében új engedélyezési eljárás lefolytatására kötelezte az alperest, ám a kész társasház lebontásáról nem nyilatkoznak az illetékesek. A hatályos magyar jogszabályok szerint egyébként fennmaradási engedély csak olyan épületre adható meg, melynek műszaki paraméterei a vonatkozó törvényeknek megfelelnek. Jelen épület műszaki adatai ugyanakkor – az elkészített szakértői vélemény szerint – nem felelnek meg a törvényi előírásoknak. A többi kérdésben pedig a bíróság eltekintett a véleményalkotástól, ami megsérti a polgári perrendtartás szabályait. Rendőrségi vizsgálat sem történt, mert a bűnüldözők minden tekintetben elutasították a Dalnoki István által törvénytelennek tartott építkezéssel kapcsolatos panaszt. Többek között arra a bírósági ítéletben is cáfolt állításra hivatkozva, hogy a panaszos időben megkapta az építkezésről szóló értesítést, ám mégsem élt fellebbezési jogával, illetve az ingatlan – amelyen egyébként a korábbi tulajdonosok életvitelszerűen laktak – beépítetlen terület volt, így az ott levő építményekre nem is kellett kérni bontási engedélyt. Így a rendőrség bűncselekmény hiányára hivatkozva utasította el 2009. február 23-án kelt határozatában a feljelentést. Az, hogy egy családi ház ablakából a budapesti panoráma vagy egy üres tűzfal látszik, akár több millió forintot is jelenthet az ingatlan értékét illetően. Dalnoki István és ugyancsak kárvallott szomszédjai egyelőre mégis kénytelenek elviselni – a jog és a hatóságok által kialakított törvénytelen feltételeknek köszönhetően – az otthonukból eléjük táruló látvány tönkretételét, ingatlanvagyonuk értékének jelentős, kártérítés nélküli csökkentését. Dalnoki István a törvénytelenségek ellenére is hisz igazában, és a törvényes megoldásig kívánja folytatni a küzdelmet. A jogszerűség formális követelményeit néha igen, néha nem megtartó, de igazságosnak legkevésbé sem nevezhető döntések mellett kifejezetten abszurd, a törvények tiszteletébe és a jogi eljárások szakszerűségébe vetett hitünket megrendítő események is előfordulnak.

Egy ilyen eljárás kárvallottja lett Jajesnica Róbert ötvösművész is, akinek Szigligeten lévő nyaralójába és műhelyébe már 2004 óta nem jut el az elektromos áram. A történet azzal kezdődött, hogy Jajesnica Róbert és testvére még a 70-es években vásároltak egy-egy szomszédos telket Szigligeten, és külön-külön, de együtt intézve az ügyeket, ugyanazokat a mesterembereket alkalmazva építkezésbe kezdtek. Az építkezésekhez, illetve a közművek bevezetésével kapcsolatos szerelési munkákhoz – a hatályos törvények és előírások alapján – az összes szükséges engedélyt és jóváhagyást beszerezték. A két egymás mellett építkező testvér számára a villanyszerelési munkákat egy általuk közösen megbízott mesterember végezte. Jajesnica Róbert áramellátását azonban csak a testvérének telkét érintő vezetékkel lehetett megoldani, amelynek kiépítése akkor még semmiféle feszültséget nem okozott. Bár az ötvösművész szerint jelentős többletköltséget jelentett számára, hogy testvérének felesége kérésére az eredetileg tervezett légvezeték helyett – amely állítólag zavarta volna a kilátást – a lényegesen drágább földkábeles csatlakozást építették ki. Végül a földkábel lefektetését követően, 1986- ban megtörtént a villanyóra felszerelése és az épület bekapcsolása az országos elektromos hálózatba. Aztán teltek az évek és a két fivér korábban jó kapcsolata megromlott. Az ötvösművész testvére 2002-ben pert indított annak érdekében, hogy a telke alatt átvezető villamos földkábelt távolítsák el, mivel az szerinte birtokháborítással, az ő beleegyezése nélkül lett elhelyezve. Két évvel később pedig, 2004- ben csatornaépítő munkásokat kért meg – mindenféle hatósági engedély nélkül – az ingatlanának földterülete alatt húzódó kábel eltüntetésére. A bizonyára jól megfizetett munkások a felperesi ingatlan területéről a kábelt teljes mértékben eltávolították, és kidobták. Jajesnica Róbert műterme és nyaralója azóta nem kap elektromos áramot, ami a művész számára tetemes anyagi kárral jár. A kárvallott ötvös elsősorban is azt sérelmezi, hogy a folyamatban lévő bírósági eljárás során öt év alatt sem sikerült érvényesítenie igazát, mert szerinte a bíró mindent megtesz annak érdekében, hogy a villamosvezetékekre vonatkozó államjoggal szemben – ami egy ingatlantulajdonos számára kötelezővé teszi a birtokát keresztező villamosvezeték eltűrését – az ilyen esetekben alkalmazhatatlan magánjogot helyezze előtérbe. Hiszen az nyilvánvalóan elképzelhetetlen, és alapjaiban fenyegetné az ország energiaellátását, ha minden föld- és ingatlantulajdonos maga dönthetne a területén engedélyekkel és jogszerűen épített elektromos vezetékek, kábelek fennmaradásáról vagy eltávolításáról. Jajesnica Róbert szerint az elmúlt öt évben a bíróság csak azzal foglalkozott, hogy miként lehetne az ingatlantulajdonos törvényi kötelezettségéből jogot fabrikálni, miközben ő a saját műhelyében öt éve nem tudja gyakorolni művészi hivatását, aminek következtében folyamatosan kell elszenvednie tetemes anyagi veszteséget. Pedig szerinte egyszerű lenne a megoldás: a törvénytelenül eltávolított vezetéket – akár hatósági fellépéssel is – vissza kéne kötni az eredeti helyére, így biztosítva a törvényes körülmények helyreállítását. Ám az ehhez szükséges döntés meghozatalára a bíróság öt év alatt is képtelennek bizonyult. Sokak szerint az ilyen és hasonló esetek annak a következményei, hogy a jogalkalmazás számos területe nincs összhangban igazságérzetünkkel, továbbá a korrupció terjedése a bíróságokat sem kerülte el. Ugyanakkor az ország normális működésének helyreállításához is szükség lenne arra, hogy egyre kevesebb legyen a bíróságok munkájával kapcsolatos kétség, csökkenjenek az igazságérzetünket sértő eljárások és ítéletek.

Varga Imre