vissza a főoldalra

 2009.04.10. 

Kultúra kontra civilizáció

Hegedűs Valér zongoraművész, orgonaművész 1947-ben született Budapesten. Zongorázni magánúton Bartók Béla növendékénél, Székely Máriánál, orgonálni pedig Kárpáti Józsefnél tanult. Béres Ferenc dalénekes fedezte fel, egyengette karrierjét. Vele 17 évig muzsikált együtt. Megjelent hanghordozójának címe: Liszt Ferenctől Dankó Pistáig. Művészetének elismeréséért Béres Ferenc emlékplakettet kapott, s 2008-ban a magyar kultúra lovagja lett.

 -Hány éves korában kezdett el zongorázni?

 - 1956, kilencéves koromban. Első zongoránkhoz egy legenda kapcsolódik. Ezt a hangszert 1945-ben elvitték tőlünk az oroszok.

 -Tüzelőnek?

 -Nem. Egy magas rangú, zeneszerető orosz tiszt Andrássy úti ideiglenes lakásában gyűjtötte a hangszereket, s zongoránkat is begyűjtötte magához. Tény: remekül muzsikált, csak éppen nem saját hangszeren…Nagymamám észrevette a zongora ellopását, követte a hangszer útját, s közölte édesapámmal a címet. Apám beszélt a századossal, de minden kérése hiábavaló volt. Amikor az ostrom véget ért, apám „visszalopta” a zongorát. Én ezen a hangszeren kezdtem el tanulni.

 -Volt zenész a családban?

 -Édesapám autodidakta módon remekül zongorázott. Sőt –állítólag - nagyapám is kiválóan játszott ezen a hangszeren. Tanult muzsikus azonban nem volt felmenőim között.

 -Mi olyan lenyűgöző, csodálatos ebben a hangszerben, hogy egy életre elkötelezte magát mellette?

 -Én is feltettem magamnak többször ezt a kérdést. Talán nem is én választottam a zongorát, hanem fordítva. Úgy érzem: nem volt más választásom. Ez volt az a zenei instrumentum, amivel a legeslegjobban ki tudtam fejezni magam. A zongora érzékenysége, a fortékra és pianókra való azonnali reagálása mindig elvarázsolt.

 -Szüleid támogatták zenészi ambícióidat?

 -Kezdetben más szakma felé irányítottak. Azt akarták, hogy erdőmérnök legyek. Ezt a szakmát komolyabbnak gondoltál, mint a zongoraművészit. Volt is vonzódás a természethez a családban, s alapvetően bennem is. Kamasz koromban megcsömörlöttem kissé a muzsikálástól, s elfogadtam szüleim álláspontját, s jelentkeztem a soproni főiskolára. Volt kollégiumi tanárom, Jelenits István atya mondta 25 éves érettségi találkozónkon: „tudom sokan nem azokká lettek, amit álmodtak magukról.” De nem az a fontos, amit álmodtunk magunkról, hanem, hogy a Jóisten mit álmodik rólunk – mondta Jelenits.

 -Tehát piarista gimnáziumba járt?

 -Így van, kecskeméti, kollégista, piarista diák voltam. Próbálhattam volna a pesti piaristákhoz felkerülni, de én nagyon jól éreztem magam Kecskeméten. Egy érdekes, különös, kifinomult atmoszférája volt a helyi kollégiumnak. Bizonyára kevesebb lettem volna, ha máshova járok. A piaristák nevelési elveiben a kötelesség fogalma központi szerepet játszott, a kötelességteljesítés a legfontosabb erények egyikének számított. A mindennapi iskolai életben a kötelességteljesítés azt jelentette, hogy igen sokat tanuljunk… A kötelességetika azonban ennél többet is jelentett: a nemzet és a kereszténység iránti elkötelezettséget. A magyar piarista tiszteli a gyermeket, de tudja, hogy a férfi a cél. Gyermeket nevel. Ezt nem felejti el, de magát következetesen férfinevelőnek vallja. Azt szokták mondani, hogy már a diák járásáról is meg lehet állapítani, hogy egyházi gimnáziumba jár. Sok mindent kaptam tanáraimtól, főleg lelki támaszt és az elkötelezettségre, határozottságra való késztetést.

 -Orgonált is a diákmiséken?

 -Akkor még nem orgonáltam, viszont a kecskeméti zeneiskolában tanultam zongorázni.

 -Tizennyolc éves korodban felvételiztél Sopronba?

 -Így van. Felvettek erdőmérnök hallgatónak, s el is végeztem a főiskolát. Az utolsó vizsgákon a rektor úr megkérdezte tőlem: „mit fog kezdeni magával, ha megszabadul tőlünk?” Tanáraim tudták már, hogy zenei pályára fok menni, s a szép erdőmérnöki szakmát nem fogom gyakorolni. A főiskola után nem mentem el felvételizni a Zeneakadémiára, hanem tanárt kerestem magamnak. A Jóisten csodálatos lehetőséget adott számomra. Egy populáris zenekarral jártam az országot, s elkerültünk egy helyre, ahol Kárpáti József orgonaművész adott hangversenyt. Kárpáti a Zeneakadémián végezte el az egyházzenei- és orgona szakot. Főiskolai évei alatt részt vett Vaszy Viktor karmesterképző mesteriskoláján. 1992 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Egyházzenei Tanszakának orgonatanára. 50 évig vezetett egyházi- és világi énekkarokat, sok fesztiválon, versenyen és egyéb rendezvényen szerepeltek sikerrel. Mivel a településen nem volt orgona, az én dzsesszorgonámat kérték kölcsön, s én mutattam meg az elektronikus hangszer működését Kárpáti tanár úrnak. Szó szót követett, eljátszottam neki Liszt Szerelmi álmok c. művének egy részletét. Ezután elfogadott növendékének.

 -Ki ajánlotta önnek Bartók tanítványát, Székely Máriát tanárnak?

 -Kárpáti József. Észrevettem azt, hogy az orgonálás kicsit ellustítja az ember billentését a hangszeren. Elhomályosítja a billentés karakterét. Nem akartam abbahagyni a zongorát, s így ajánlották nekem Székely Máriát. Nála legalább 10 évet tanultam.

 -Hol volt első nyilvános koncertje?

 -Első igazi, nagy önálló estem Németországban, Singmaringenben volt. Ezt a hangversenyt barátaim szervezték meg számomra, s igen nagy sikert arattam. Életem legszebb napja volt, hiszen megismerhettek engem, mint zongoraművészt. Ekkor határoztam el, hogy ezen a pályán maradok. Először kísérőként működtem, s nagyon nagy énekesekkel dolgozhattam együtt. 1978-ban szereztem a Filharmóniánál kísérési engedélyt, s attól kezdve olyan híres művészekkel léptem fel, mint Moldován Stefánia, Melis György, Berkes János, Pitti Katalin, Kincses Veronika, Kalmár Magda, Besenyei Ferenc, Zentai Anna és Csák József. 1980-ban találkoztam Béres Ferenc legendás dalénekessel, akit a Magyar dal „utazó nagykövetének" is tartottak. Béres fedezett fel igazán a szakmának, s mintegy 17 évig léptem fel vele egy pódiumon. Így nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy megkaptam a nevét viselő emlékplakettet. A Művészetbarátok Egyesülete a Béres Ferenc emlékplakettet az énekművész halálának évében alapította, hogy így ismerje el a magyar népzene, a népdal terjesztésében és ápolásában legeredményesebben munkálkodókat. Első alkalommal Béres Ferenc születésének 75. évfordulóján hárman – az özvegy, Czine Mihály és én vehettem át az elismerést.

 -Azt nem sajnálja, hogy nem tanult állami keretek között?

 -Sajnáltam, de a lehetőségeim nem voltak olyan rózsásak a soproni főiskola elvégzése után. A nagy művészekkel való együttjátszás viszont mindenért kárpótolt.

 -Hallottam arról, hogy régebben minden ágnak egy képviselője volt. Ha karmester, akkor Ferencsik. Ha tenor, akkor Simándy. Direkte nem zongoristát említek példaként. Az illetőt kiemelték – nem vitatom a tehetségét -, vele volt hangos a sajtó. A többiek pedig szinte a „futottak még” kategóriába lettek sorolva. Valóban így volt?

 -Ez igaz. Az okra nem tudom a választ. Kodály Zoltán mondta egyszer: „a zene egy csodás palota, s minden művész egy-egy tégla benne. Mindegy, hogy az a tégla a homlokzatban, vagy az alapban helyezkedik el.” Sőt –ezt már én teszem hozzá – az a tégla, amelyik nem látható, még fontosabb is annál, amelyik a csúcson van.

 -Minden művésznek van egyéni stílusa. Saját stílusát nehéz volt kialakítani?

 -Nem volt nehéz, mert annyira rendhagyó volt a pályám, hogy a saját utamat jártam. A sokfajta műfajjal, legendás énekesekkel való találkozások közben szinte észrevétlenül alakult ki saját stílusom.

 -Ezt olvastam önről: „A fővárosban élő kiemelkedő művészek azon szűk köréhez tartozó zongoraművész, aki megjelenésével, emberségével és játékával példaértékűen össze tudja kapcsolni a falvakat a nagyvilággal.” Budapesten született, hogyan ismerte meg a falvak világát?

 -Béres Ferenccel nagyon sok aprófaluba jutottunk el. Úgy érezte: hazánk legkisebb településére is el kell jutnia a magyar kultúrának. Nem szabad, hogy a magyar faluban a kulturális értékvesztés mocsara nyerjen minél nagyobb területet. Én is azt mondom: szeresd a népi kultúrát, s próbáld meg belőle azt közvetíteni, mely az adott hallgatóság számára felemelő lehet. S ne csak a jelenlegi határokon belül terjesszük hazánk kultúráját, hanem azon túl is, akár Kárpátalján, akár a kanadai magyarok körében. El kell jutni mindenkihez, lélektől lélekig. Sajnos nagy a hiányosság a népi kultúra ápolása területén. Az utóbbi két évtizedben a pénz-és gazdaság centrikus világnézet került hatalomra. S így sok érték háttérbe szorult. Aki az értékeit odaadja a gazdagságért, valószínűleg egy időn belül pénzét és elveit is elveszíti. Ennek vagyunk tanúi a mostani időszakban.

 -Külföldön hol népszerűsítette a magyar kultúrát?

 -Az USA-ban tizenkét alkalommal voltam, Ausztráliában háromszor, Japánban négyszer, a határon túli magyaroknál is sokszor megfordultam.

 -Mint kísérő, vagy önálló estekkel?

 -Is-is. Németországban főleg egyéni estjeim voltak, igaz a közeljövőben énekesekkel megyek ki oda. A többi országban, ha volt is szóló feladatom, mindig énekessel együtt léptem fel. Önálló estjeimen főleg magyar szerzők – Liszt, Kodály – műveit játszom. Egyszer egy nagy óceánjáró hajón többedmagammal egy show-műsoron léptem fel, s ráadásként eljátszottam Liszt egyik rapszódiáját. Jómagam is meglepődtem, hogy milyen nagy sikert aratott. Nem kell tehát lenéznünk saját kultúránkat, hanem terjeszteni kell a nagyvilágban. Ma egy rossz mentalitás uralkodik: szégyelljük azt ami magyar.

 -Japánban és Ausztráliában hogyan fogadják a magyar dalokat, zeneműveket?

 -Ausztrália nem mérvadó, mert ott a helyi magyaroknak játszok. A japánok szimpátiája, rajongása a magyar muzsika iránt meglepő és megható. Déki-Lakatos Sándorral és a fiával sokat járunk Tokióba, ahol minden alkalommal szeretettel fogadnak, s nagy sikereket érünk el.

 -Gárday Gábor operaénekes mesélte, hogy Japánban jobban ismerik Kodályt, mint nálunk. Ezt meg tudja erősíteni?

 -Igen. Ennek az egyik oka, hogy a japán tv-kben sok zenei ismeretterjesztő műsor van. Így megismerhetik a szigetország lakói az európai komolyzenét. Nem csak ismertetik az egyes műveket, hanem elemzik is azokat. Sajnos ez a magyar médiából hiányzik. Nem csak az európai, de még a magyar klasszikus zenét sem ismerjük. Nem muszáj szeretni, de legalább ismerni kéne Erkel, Liszt, Kodály, Bartók, Dohnányi és Farkas Ferenc népszerű muzsikáit. A japánok felfedezték azt, hogy az európai klasszikus zenében van egy olyan nemesítő, nevelő erő, ami jót tesz egy közösségnek.

 -Kísér, koncertezik, orgonál. Mindegyik szerepben otthon érzi magát?

 -Igen. Ez egy kicsit olyan, mint mikor különböző autókat vezetünk egy héten belül.

 -Olvastam, hogy szinte ingyen lép fel több rendezvényen. E mögött valamilyen missziós tudat húzódik?

 -Természetesen. Egyik énekes kollegám azt mondta: ha nemes, tanítói feladatot kell betölteni, azt akár tiszteletdíj nélkül is vállaljuk. Ha viszont valaki szórakoztató műsorra vágyik, fizessen érte.

 -Ha ennyi ingyen haknit vállal, akkor –már elnézést- miből él?

 -Béres Ferencnek volt egy gondolata: a nagy kalap elmélet. Amikor ingyen megyek el fellépni, az elképzelhető, hogy magával vonz pénzes fellépéseket is. Ezt sosem lehet tudni…Saját példámból tudom, hogy a jótékonyságnak is meg van a maga haszna.

 -Képzőművészeti kiállítás-megnyitók rendszeres szereplője. Innen eredeztethető, hogy Csók Rémó erdélyi származású festőművész megalkotta a portréját?

 -Csók Rémó nagyon jó barátom, nagyszerű művész, Csók István rokona. Egy tárlaton ismerkedtem meg vele. A képzőművészek – legalábbis a legtöbb – a szépség mesterei, s ezért lépek fel kiállítás-megnyitókon.

 -Koncertjei során elmondott gondolataival, és a témához illő versidézetekkel nevel-oktat. Milyen gondolatokról van esetünkben szó?

 -Sokszor elmondom, amit Liszt Ferenc írt a naplójába: „vezércsillagom, alapelvem, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám.” Megható, hogy az a művész, aki Párizst, Rómát, Szentpétervárt „meghódította”, mégis a magyar nép elismerést tartotta a legfontosabbnak. Én is így érzek. Ma olyan személet uralkodik: a lényeg, hogy külföldön legyek sikeres. Beszédeimmel rámutatok ennek az ideának a káros voltára. Márai Sándor gondolatára is felhívom a figyelmet: „ha jobban akarsz élni, akkor ne menj el innen, csak ha becsületeddel nem érzed összeegyeztetőnek itt létedet, akkor kénytelen vagy kivándorolni.”

 -Ezek a koncertek a fiatalokhoz szólnak? Azt mondják: a fiatalok elkanyarodtak a klasszikus zenétől, a magyar népdal sem érdekli őket. Ezzel egyetért? S ha igen, akkor miként lehet ezt orvosolni?

 -Főleg a fiatalokhoz. Ha egy gyermek megismeri a klasszikus zene tárházát, akkor meg is szereti azt. Azt kell látni, hogy a mai életben a technikai civilizáció és a kultúra teljesen különvált. Sajnos bálványozzuk a technikát, a civilizációs vívmányokat, pedig azok csak eszközök. Azon megy a verseny, kinek van jobb mobiltelefonja. Pedig attól nem lesz több az egyén. Mennyivel értékesebb az az ember, aki egy légkondicionált lakásban nézi a kiválasztó show-t, mint az, aki egy kis faluban, szegényes házban esténként Beethovent játszik a zongorán? Baranyi Ferenc mondta: ebben a világban, ahol vásárlógéppé alázzák az embert, pont a kulturális életünk mutatja meg haladásunk útját.

 -Többször fellép a Magyar Kultúra Napján. Mi a véleménye a magyar kultúráról, annak jelenlegi ápolásáról?

 - Mi a magyar kultúra? Minden, amit a magyar emberek létrehoztak. Amíg tehát magyarok élnek a földön, a magyar kultúra fennmarad – mondaná az ember. Csak rajtunk múlik, tényleg fennmarad-e.

Medveczky Attila