vissza a főoldalra

 

 

 2009.04.17. 

Akit kézen fog a mese – Mesemondóverseny Gyergyószentmiklóson

Mai napig sem tudom, mi a mese, pedig jó régen tanulom – mondja Berecz János, aki a Gyergyószentmiklóson tartott mesemondó verseny zsűrielnöke volt.

 Mi veszi rá az ember fiát, hogy egyszer csak kiálljon a színpadra, s meséket kezdjen onnan mondani? A mese, ő maga végzi el ezt a munkát. A tanár még meg tudja toldani, vagy el tudja rontani, de a mese a tettes mindenért. A megérlelt szöveg sok emberen kipróbálta magát, és ki tudja nyújtani a kezét mindenkiért. Olyanokért, akik televízión nőttek fel, olyanokért, akik már kamaszodnak, és azt mondják, őket mesével ne sértegessék. Pedig ezeknek a felcseperedőknek minden mozdulatuk reggeltől estig menekülés a gyermekkortól, tíz körömmel való kapaszkodás a felnőttkor felé. Sietnek, hogy felnőtté váljanak, és mi megmosolygunk a csudálatos kapaszkodásukat. De a mese értük is kinyújtotta a kezét, ami elől menekülni nem lehet – így fogalmazott Berecz András mesemondó, aki kedden a Gyergyószentmiklóson szervezett Az üveghegyen túl elnevezésű, megyei szintű mesemondóversenyen mint zsűrielnök, majd mint előadó vett részt. Jegyet adott a versenyzőknek, s tudta, „jegyet kap" ő is azoktól a középiskolásoktól, akik a mese útján az ő nyomába indulnak.

 – Ennél hálásabb feladat nincs, mint mikor egész délután mesét mondanak, s estére, mikor mindenkinek egy valamitől van csömöre, a mesétől, akkor kiállok én. De addig is én vagyok idetéve Okos Józsinak... Mai napig sem tudom, mi a mese, pedig jó régen tanulom. Aztán alkatilag képtelen vagyok bármelyik diáknak azt mondani: figyelj, nyertél…, s hogy mondjam, hogy te második vagy, mikor a lelkét pőrén elém kitette? A versenyt mégsem akarom megbántani, szép emberi találmány, régen szakrális viadal volt. Mindenki nem lehet első, a babérkoszorút csak egy embernek lehet a fejére tenni. Vívódok nagyon, ilyen meghívást, ha százat nem vettem vissza, egyet sem…, de hallottam, hogy most Gyergyóba hívnak, s ide jönni kell! Itt elmondom, amit nem tudok – kacsint hamisan a mesefaragó, s máris sorjázza, mi kell a jó mesélő tarsolyába:

 – Azt mondják, a beszéd az ember lelkéből fakad ki. S aztán a mozdulatok…, mert egy ilyen mesemondásban ezek együtt vannak. Elmondod a mesét, de hogyan? Félsz a többiektől? Örülsz, vagy még túl is riszálod magad? Finom arányok vannak itt. Ha nagyon meg akarod mutatni magad, lehet annyira sikerül, hogy már-már nézhetetlen vagy. Fel is vinnéd, meg otthon is tartanád…, na ebben kell megtalálni a jó arányt. Arányérzékről, harmóniáról árulkodik a mesemondás. S alázatról: mennyire tudod a szövegből felhozni, amit akarsz, amit érdemes. Vakmerőségről is, hogy mennyit változtatsz rajta. Hogy tudod magadra venni, ki tudod-e könyökölni ezt a zakót, tiéd lesz-e, vagy fityeg még rajtad?

 Bizony nem fityegett a kabát a mesemondóverseny résztvevőin. A Gépgyártó Iskolaközpont színpadán huszonketten meséltek a közönségnek és zsűrinek, az első három helyezett pedig – Csata Kinga a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumból, Kovács Péter és Kinda Csilla a ditrói Puskás Tivadar Líceumból – Kézdivásárhelyen, az országos szakaszon is színpadra áll.

 – Az erdélyi ember a beszédjével, a humorával üzen mindenhova, hogy miként lehet rögtönözni, három-négyértelmű szót szólni, vagy elbújtatni a legfontosabb gondolatot például egy tréfában – mondja Berecz András. – Ahogy én figyelem, 1979 óta az erdélyi ember sok mindenét elhagyta, mert nem tartotta fontosnak. Kicsit fáj is, meg kicsit tudomásul is vesszük. De egytől nem nagyon hajlandó még mindig megválni: a különleges nyelvétől, szavaitól, a tréfától. Ennél szentebbnek szinte semmit nem tart. Az anyanyelv olyan gazdagságban él itt ma is, hogy mindenkinek javaslom, akárhol is lakjon, egy kicsit mindig merítkezzen meg ebben. Én üres vödröt mindig hozok otthonról, holnap megyek, töltsem fel Hazug Pista bácsi történeteivel. Aztán a szárhegyi Laji bá’ gyűjteményre fáj a fogam, egy kéziratra az 50-es évekből, Laji bá’ kerengéseire az elvtársak között. Olyan Ludas Matyi-féle legendákat akarnék összegyűjteni, amiben a falu legszélső embere a legszegényebb, a leglenézettebb, de a gonosz hatalmon, s a szegény ember, mint Ludas Matyi, a maga lehetőségeivel bosszút áll. A kollektivizálás érdekel, amikor a hatalom valaga porzik, és ilyen Matyiknál van a vessző – teszi hozzá.

 Nem is tudni, hová fér még mese, hány üres vödre van még a Budapesten élő mesemondónak, de az biztos, hogy minden alkalomra elővarázsol egyet-kettőt szempillantás alatt. Hogy van-e, amiről nem szabad, nem illik mesélni? Hogy a szent dolgok továbbdíszíthetők-e, s a közeledő húsvétot szabad-e mesévé cifrítani? Erre is van válasza: „A nagy dolgok többek közt arról ismerszenek meg, hogy továbbgondolhatók. Ami nem továbbgondolható az általában olyan is. A Biblia, amely rendkívül súlyos üzenet a világba, tőmondatokban gondolkodik. Az ember pedig hajlamos arra, mind a növény, hogy növekedjen. Ez az igénye neki. Egyes pontokon kifakad, ott rügyezik, aztán van, amelyik új ágakat is hajt. Apokrifoknak nevezik ezeket, a teológia kikezdheti, de a párájuk általában függőleges, s mindig felfelé törekszik. Embernek igénye, s ez már gyerekkorban jelentkezik, hogy amit szépnek tart, azt elkezdi színezni, továbbgondolja. Ettől nem lehet, de nem is szabad megmenteni az emberiséget.

 A feltámadást nem akarja tovább firtatni, mint ahogy az sincs szándékában, hogy Erdélybe költözzön. Azt mondja, „a távoli ember meg tudja csudálni az ittenit. Én a fővárosban látom, hogy miből van hiány. Más szemmel s füllel jövök ide. Csak akart a Jóisten velem valamit, hogy oda tett ki engem.”

 Kint egy kicsit sínylődik, aztán idejön sasítani a fájdalmakat. Övéit, mieinket egyaránt. Mert bár – mintha székely lenne – rejtegeti a lényeget, annyit azért elmond, ha pénz kerülne, csapattal jönne előadást tartani. Hozná a Sördalt, amelyben nem a sörről énekelnek, hanem dicsérik a rokonságot. „Azt mondják, ha két testvér valamitől összevész, össze tudják énekelni, megbékítni őket. Ezt hoznám, s az előadás nagy üzenetét, hogy: akkor vagy erős, ha a testvéredet meg tudod becsülni” – teszi hozzá.

 

Balázs Katalin

(Forrás: honline.ro)