2009.04.17.
Akit kézen fog a mese – Mesemondóverseny Gyergyószentmiklóson
Mai
napig sem tudom, mi a mese, pedig jó régen tanulom – mondja
Berecz János, aki a Gyergyószentmiklóson tartott mesemondó
verseny zsűrielnöke volt.
Mi veszi rá az ember fiát, hogy egyszer csak kiálljon a
színpadra, s meséket kezdjen onnan mondani? A mese, ő maga végzi
el ezt a munkát. A tanár még meg tudja toldani, vagy el tudja
rontani, de a mese a tettes mindenért. A megérlelt szöveg sok
emberen kipróbálta magát, és ki tudja nyújtani a kezét
mindenkiért. Olyanokért, akik televízión nőttek fel, olyanokért,
akik már kamaszodnak, és azt mondják, őket mesével ne sértegessék.
Pedig ezeknek a felcseperedőknek minden mozdulatuk reggeltől
estig menekülés a gyermekkortól, tíz körömmel való
kapaszkodás a felnőttkor felé. Sietnek, hogy felnőtté váljanak,
és mi megmosolygunk a csudálatos kapaszkodásukat. De a mese értük
is kinyújtotta a kezét, ami elől menekülni nem lehet – így
fogalmazott Berecz András mesemondó, aki kedden a Gyergyószentmiklóson
szervezett Az üveghegyen túl elnevezésű, megyei szintű
mesemondóversenyen mint zsűrielnök, majd mint előadó vett részt.
Jegyet adott a versenyzőknek, s tudta, „jegyet kap" ő is
azoktól a középiskolásoktól, akik a mese útján az ő nyomába
indulnak.
– Ennél hálásabb feladat nincs, mint mikor egész délután
mesét mondanak, s estére, mikor mindenkinek egy valamitől van
csömöre, a mesétől, akkor kiállok én. De addig is én vagyok
idetéve Okos Józsinak... Mai napig sem tudom, mi a mese, pedig jó
régen tanulom. Aztán alkatilag képtelen vagyok bármelyik diáknak
azt mondani: figyelj, nyertél…, s hogy mondjam, hogy te második
vagy, mikor a lelkét pőrén elém kitette? A versenyt mégsem
akarom megbántani, szép emberi találmány, régen szakrális
viadal volt. Mindenki nem lehet első, a babérkoszorút csak egy
embernek lehet a fejére tenni. Vívódok nagyon, ilyen meghívást,
ha százat nem vettem vissza, egyet sem…, de hallottam, hogy
most Gyergyóba hívnak, s ide jönni kell! Itt elmondom, amit nem
tudok – kacsint hamisan a mesefaragó, s máris sorjázza, mi
kell a jó mesélő tarsolyába:
– Azt mondják, a beszéd az ember lelkéből fakad ki. S
aztán a mozdulatok…, mert egy ilyen mesemondásban ezek együtt
vannak. Elmondod a mesét, de hogyan? Félsz a többiektől? Örülsz,
vagy még túl is riszálod magad? Finom arányok vannak itt. Ha
nagyon meg akarod mutatni magad, lehet annyira sikerül, hogy már-már
nézhetetlen vagy. Fel is vinnéd, meg otthon is tartanád…, na
ebben kell megtalálni a jó arányt. Arányérzékről, harmóniáról
árulkodik a mesemondás. S alázatról: mennyire tudod a szövegből
felhozni, amit akarsz, amit érdemes. Vakmerőségről is, hogy
mennyit változtatsz rajta. Hogy tudod magadra venni, ki tudod-e könyökölni
ezt a zakót, tiéd lesz-e, vagy fityeg még rajtad?
Bizony nem fityegett a kabát a mesemondóverseny résztvevőin.
A Gépgyártó Iskolaközpont színpadán huszonketten meséltek a
közönségnek és zsűrinek, az első három helyezett pedig –
Csata Kinga a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumból,
Kovács Péter és Kinda Csilla a ditrói Puskás Tivadar Líceumból
– Kézdivásárhelyen, az országos szakaszon is színpadra áll.
– Az erdélyi ember a beszédjével, a humorával üzen
mindenhova, hogy miként lehet rögtönözni, három-négyértelmű
szót szólni, vagy elbújtatni a legfontosabb gondolatot például
egy tréfában – mondja Berecz András. – Ahogy én figyelem,
1979 óta az erdélyi ember sok mindenét elhagyta, mert nem
tartotta fontosnak. Kicsit fáj is, meg kicsit tudomásul is vesszük.
De egytől nem nagyon hajlandó még mindig megválni: a különleges
nyelvétől, szavaitól, a tréfától. Ennél szentebbnek szinte
semmit nem tart. Az anyanyelv olyan gazdagságban él itt ma is,
hogy mindenkinek javaslom, akárhol is lakjon, egy kicsit mindig
merítkezzen meg ebben. Én üres vödröt mindig hozok otthonról,
holnap megyek, töltsem fel Hazug Pista bácsi történeteivel.
Aztán a szárhegyi Laji bá’ gyűjteményre fáj a fogam, egy kéziratra
az 50-es évekből, Laji bá’ kerengéseire az elvtársak között.
Olyan Ludas Matyi-féle legendákat akarnék összegyűjteni,
amiben a falu legszélső embere a legszegényebb, a leglenézettebb,
de a gonosz hatalmon, s a szegény ember, mint Ludas Matyi, a maga
lehetőségeivel bosszút áll. A kollektivizálás érdekel,
amikor a hatalom valaga porzik, és ilyen Matyiknál van a vessző
– teszi hozzá.
Nem is tudni, hová fér még mese, hány üres vödre van még
a Budapesten élő mesemondónak, de az biztos, hogy minden
alkalomra elővarázsol egyet-kettőt szempillantás alatt. Hogy
van-e, amiről nem szabad, nem illik mesélni? Hogy a szent dolgok
továbbdíszíthetők-e, s a közeledő húsvétot szabad-e mesévé
cifrítani? Erre is van válasza: „A nagy dolgok többek közt
arról ismerszenek meg, hogy továbbgondolhatók. Ami nem továbbgondolható
az általában olyan is. A Biblia, amely rendkívül súlyos üzenet
a világba, tőmondatokban gondolkodik. Az ember pedig hajlamos
arra, mind a növény, hogy növekedjen. Ez az igénye neki. Egyes
pontokon kifakad, ott rügyezik, aztán van, amelyik új ágakat
is hajt. Apokrifoknak nevezik ezeket, a teológia kikezdheti, de a
párájuk általában függőleges, s mindig felfelé törekszik.
Embernek igénye, s ez már gyerekkorban jelentkezik, hogy amit szépnek
tart, azt elkezdi színezni, továbbgondolja. Ettől nem lehet, de
nem is szabad megmenteni az emberiséget.
A feltámadást nem akarja tovább firtatni, mint ahogy az
sincs szándékában, hogy Erdélybe költözzön. Azt mondja,
„a távoli ember meg tudja csudálni az ittenit. Én a fővárosban
látom, hogy miből van hiány. Más szemmel s füllel jövök
ide. Csak akart a Jóisten velem valamit, hogy oda tett ki
engem.”
Kint egy kicsit sínylődik, aztán idejön sasítani a fájdalmakat.
Övéit, mieinket egyaránt. Mert bár – mintha székely lenne
– rejtegeti a lényeget, annyit azért elmond, ha pénz kerülne,
csapattal jönne előadást tartani. Hozná a Sördalt, amelyben
nem a sörről énekelnek, hanem dicsérik a rokonságot. „Azt
mondják, ha két testvér valamitől összevész, össze tudják
énekelni, megbékítni őket. Ezt hoznám, s az előadás nagy üzenetét,
hogy: akkor vagy erős, ha a testvéredet meg tudod becsülni”
– teszi hozzá.
Balázs Katalin
(Forrás:
honline.ro)
|