vissza a főoldalra

 2009.04.24. 

A létezésnek nem célja a boldogság

Márai Sándor: A szegények iskolája c. könyvéről

„Miért van a szegénynek álma, gyönyörű május elsején?” – sóhajtott fel Reviczky Gyula a szegény, szegény tüdőbajos költő, aki korán költözött el ebből az árnyékvilágból. Boldogságról álmodozott Reviczky, a költő, mert nem olvashatta Márai Sándor axiómáját, mely szerint a létezésnek nem célja a boldogság. Olvasom Márai 1933-ban született írásában: „Az egyházatyák és az érzékenyebb szentek tanításait olvasva nem találtam tökéletes vigaszt és kielégülést, mert az Egyház legkitűnőbb szerzői dicsérik és hirdetik a szegénységet, ellentétben velem, aki utálom a szegénységet, legalábbis a magam szegénységét, és legfőbb kifogásom ez állapottal szemben, hogy elmondhatatlanul unalmasnak tartom.” De folytatom a bevezető sorokat, idézvén ismét a nagytudású és páratlan tehetségű szerző írását: „Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle.” És a beköszöntő sorokban háláját mutatja ki a szerző, aki a témával foglalkozó szerzőknek mond köszönetet. „Nemes szerzőnek mondhatok szívem mélyéből köszönetet, mint Assisi Szent Ferencnek, aki Házasság, Szegénység Úrnővel című művében felbecsülhetetlen útbaigazításokat nyújtott nekem, s rávezetett a szegénység igazi mivoltának megértésére.” Általában kell tehát beszélni a szegénységről, a gazdagságról, a pénzről és még valami egészen különös, evilági jelenségről, az állatok szegénységéről. Azt írja Márai: „Engem már 1928 májusában figyelmeztetett egy élénk szellemű, kitűnő megfigyelő képességgel rendelkező, idősebb úr, egyik budai kávéházban, hogy az állatok is szegények. Ez meglepett. Mint a nagy igazságok mindig, ez az egyszerű megállapítás is figyelmeztetett reá, hogy a szegénység titkát ne a beszajkolt elméletek szótárában, hanem a valóságban kezdjük keresni, s egyszeriben el is képedünk, menynyire más igazi természete, mint ahogy mi szeretnők hogy legyen. Ha meggondoljuk, hogy a hangyák, méhek és termeszek kivételével nem akad egyetlen élőlény sem az élők világában, amely a vagyonszerzést életfeladatának tekintené, vagy éppen ragaszkodna az akár munkával és szorgalommal, akár nyers erővel és csalárd fondorlattal megszerzett javakhoz, egyszerre félre nem érthetően látjuk, hogy a szegénység természetes állapota a teremtménynek, s még a fent említett rovarok is inkább csak valamilyen unalmas és kényszerű társadalmi szerződés parancsszavára végzik el a vagyongyűjtés egyhangú munkáját. Nehéz elképzelni is, hogy például egy oroszlán, melynek föltétlenül van annyi ereje és energiája, vagy egy hiéna, mely tud olyan kétely nélküli lenni, vagy egy farkas, mely tud olyan vérszomjas lenni, mint mondjuk egy középtehetségű, ötvenéves, cukorbajos, és a szakmában a fent említett tulajdonságok összességéért elismeréssel emlegetett bőrgyáros, ne tudna vagyont gyűjteni, ha akarna. De éppen az, hogy nem akar, még a hiéna sem, amely a legrondább állat, és köztudomásúan dögöt eszik ugyan, de például álmában sem jut eszébe, hogy a dög zsíradékából szappant is lehet főzni, a szappanból vagyont lehet szerezni, éppen az a teljes közöny, amelyet az állatvilág kimagasló egyéniségei és kulijai egyaránt kimutatnak a vagyonszerzéssel szemben, meggyőzhet minden gondolkodó embert arról, hogy a szegénység olyan természetes légköre minden élőlénynek, mint a levegő, amelyet beszív. Ki hallott már valaha is olyan királytigrisről, amely öngyilkosságot követett el, mert papírjai zuhanni kezdtek a tőzsdén? Vagy olyan sakálról, amely bánatában felakasztotta magát, mert egy napon észrevette, hogy az általa gondos előrelátással elkapart antiloptetemet éjszaka kiásta és elsikkasztotta valaki?” Így viszonyul a gazdagsághoz és a szegénységhez az állatvilág, de hát mi tagadás, mi emberek vagyunk. És a boldogságot vagy ki tudja mit keresünk folyton-folyvást. De Rilke megírta – mondja Márai –, „Annál kevésbé tartozhat a boldogság a létezés céljai közé, mert a létezésnek semmiféle célja nincs.” Különös fejezete ennek a tudományos tanulmánynak a szegények és gazdagok közötti kapcsolat fejtegetése. „Ami a szegénynek a gazdagokkal való érintkezését illeti, ezt a nehéz kérdést a szegények a gyakorlatban régen megoldották már, mégpedig nagyon egyszerűen. A szegények nem érintkeznek a gazdagokkal.” „A gazdagok oly kínosan tudják ezt, hogy már nem is hívják őket (mármint a szegényeket). Ugyan ki olvasta közülünk az újságok személyi hírei között, hogy a távozó svéd követ tiszteletére adott estebéden megjelent Büdösy István bélmosó nejével, vagy azt, hogy valamelyik élemedett korú és az írás kényszeridegességével sújtott külföldi írónő megérkezése alkalmából részt vettek a kultuszkormány teáján Krumpli Imre vagonfékező, és bájos leányai is.” Természetesen a gazdagok olykor és néha kénytelenek találkozni a szegényekkel – állapítja meg Márai Sándor, aki szegényen élt, különösen hazáján kívül, és szegényül, magányosan, túl a nyolcvanon, öngyilkos lett valahol Amerikában. Megvizsgálhatjuk a könyv nyomán a szegények fajtáit, szokásaikat, mondaköreiket. A szegények ünnepei kevéssé mulatságosak, s a ritka alkalmakat, amikor félbeszakítják a szegénység gyakorlását, s átadják magukat az élet ünneplésének, félszeg és elfogódott hagyománytisztelet jellemzi. Olvassuk Márait: „Az élet három kínos, legszomorúbb pillanatát választják ünnepeik ürügyéül: a születést, a házasságot és a halált. Gyakorlatlanul mulatoznak ilyenkor, tájékozatlan és ügyetlen mozdulatokkal: a szegények mulatságainak dallama és üteme mesterkélten hat a gazdagra, mint a betlehemesek játéka, mint ha betanult dadogással és ügyetlenül adnának elő valamit. E három szegényes ürügy teljesen kielégíti örömigényüket. Legfesztelenebbül talán mégis a halál ürügyén mulatoznak, részleges felszabadultsággal, mint akik érzik és bizonyítottnak látják, hogy valami jó is történhet a szegények életében; tartózkodóbban és körülményes szertartásokkal adnak kifejezést elfogódott ünnepi érzelmeiknek, a házasság alkalmával, amelyről nem tudják, hogy rossz-e vagy jó, csak megadják magukat neki, mint a Végzetnek, mely elkerülhetetlen, és egészen igénytelen cécóval ünneplik a születést. A szegények életének nagy ünnepe kétségtelenül a halotti tor. A temetés a legszegényebb életében is pompás jelenet. Ilyenkor esznek és isznak, énekelnek, burkolt kárörömmel, mint mikor valakinek nagy ravaszul sikerült mégis meglépni az élet büntetése elől, s most aztán üthetik bottal a nyomát. Temetésen határozottan vígak a szegények, tudják, hogy rendkívüli esemény történt egyik társukkal, danáznak, és egyes vidéken táncolnak is.” Az élet azért végtelenül szép.

 Márai Sándor A szegények iskolája című könyvének harmadik fejezete az élet szépségéről filozofál, a tájakról, a szegények szépérzékéről, kertjeikről és lakásaikról. Figyeljük csak: „A szegény rosariuma például legtöbbször csak egyetlen szál rózsa; tenyészt napraforgót is, de csak egyetlen példányban. Dáliát, szegfűt, fuxiát, mindenből egyet. Ezer és ezer ilyen kicsinyített kert sorakozik minden nagyváros előtt, a szegényeknek ezek az érthetetlen, választékos, jelképes díszkertjei, ahová kiballagnak munka után vagy hajnalban, megöntözik vizespohárból a gyepet, megszagolják a rózsát, leszüretelik a napraforgót, megkapálják a szőlőtőkét, aztán leülnek az egyetlen padra, s mint a mandarinok, bölcsen és élvezettel pillantnak a legsajátosabb természet ölén maguk elé. A szegény tudja, amit csak a legnemesebb gyűjtésben és lemondásban gyakorolt, bölcs fajták tudnak, hogy élvezni csak a keveset lehet, a sok mindig barbár, együgyű, és csömörkeltő. S mert a szabad természethez nincsen pénze, lombfűrészszel csinál magának egy talpalatnyi természetet, ahol lábujjhegyen jár, óvatosan fordul, s csodálja a sűrített flóra szépségeit. Ilyen szegény és ilyen ravasz. Általában ha szépérzékét akarja kielégíteni, a szegény legtöbbször kicsinyített adagolásban élvezi a szépet.” Aki nem hisz Márainak – először is nagyon rosszul teszi – nézzen széjjel a budapesti lakótelepek tízemeletes házai között. Öregemberek és öregasszonyok kapirgálják a földet és nevelik, dédelgetik az egy szál virágokat és bokrokat, és valóban pohárból öntözik azokat. Ezek a zsugorított kertek örömet nyújtanak a vénasszonyoknak meg nekem is. És azért valamit a lakásról is, a szegények lakásáról: „Az egyetlen fényűzés, amelyről le kell mondaniuk, tekintettel sajátos lakáskultúrájukra, a magány fényűzése. A szegény igen ritkán van csak egyedül. A szegény mindig több szegénnyel él, minél többel, együtt és egyszerre, közös fedél alatt. A szegények szenvedélyes társas lények. Gyakran hívnak alvó vendéget az egyetlen szobába, ahol már hatan alusznak, és étkezésüket is társaságban végzik legszívesebben; állandó vágyakozás ösztökéli őket, együtt lenni más szegényekkel mentől gyakrabban. Félnek a magánytól, körülbelül úgy, ahogy a gazdagok a haláltól félnek. …Szerfölött intimek. De a szegények intimitását különös szégyenérzet, szemérem hatja át. Egy ágyrajáró említette nekem Berlinben, hogy hónapokig aludt idegen emberrel közös ágyban, a Bülow utca egyik házának második emeletén, többedmagával közösen lefoglalt szobában anélkül, hogy egyszer is bemutatkoztak volna egymásnak.” A negyedik fejezet már nem is prózai mű, hanem lírai. Az átköltés elméletéről szól. Az átköltés játék. Átköltözünk egy másik alakba, másik formába, másik jelenségbe és világba. „HB úr például az írás születése előtt nyolc évvel egy előkelő értelmes perzsának költötte át magát. Bizalmasabb beszélgetések során elárulta, hogyan került ide. Eredetileg Bonnba készült, nagyobb tétel teheráni hajfestéket óhajtott eladni ott, s Budapestre inkább csak valamilyen szoknya dolog sodorta.” De ez a HB, aki perzsává költötte át magát, egészen perzsaként viselkedett, élt és gondolkodott Budapesten. Az átköltött urak egészen elképesztő, de racionális módon bánnak az idővel, a szót nagy betűkkel tessenek érteni. IDŐ – mind a három betű nagy. „Csak a szegény, csak igazi és tehetséges szegény ért valóságosan az időhöz. Rohantam, hogy »kifussak az időből«, s közben nem vettem észre, hogy az olyan idő, amelyből ki is lehet futni, keveset nyújt és értéktelen. Nem tudtam még, hogy csak az idő mutatja meg a jelenségeket igazi mivoltukban. Csak az idő ellenében változik át láthatóvá, észlelhetővé az, ami cselekedeteink értelme, ami az élet értelme és összefüggése. …A legértékesebb könyvet sebtiben olvasni nem olyan élmény, mint lassan, időt áldozva a műveletre felvágni egy új könyv lapjait.” „…A gazdagság állandó elfoglaltság, olyasféle, mint egy előkelő hivatal; a gazdag állandóan véd valamit, a szegény állandóan pazarol. Időt pazarol.” Márai Sándor pontosan látja, olvasni és enni csak lassan szabad, mert egyébként nem jönnek ki az ízek, és ha nem jönnek ki a zamatok, akkor minek az egész. És megtudjuk, hogy mi a szegények legnagyobb áldozata. „A szegénynek a világgal szemben elfoglalható álláspontjai közül a magány az, mely a legtöbb áldozatot, s a legmagasabb rangú szellemi erőfeszítést követeli. A szegény, mint láttuk, legszívesebben tömegben él, a nagy , híres és tehetséges szegények, akik a világot a magány állapotában viselik el, s a jelenségeket átköltik a valóságra, az illúziókat átköltik az igazságra, ritkán jelentkeznek, s mindig rendkívüli ellenszenvet váltanak ki kortársaikból, a tömegben tengődő szegényekből. Schopenhauer, Kant és Nietzsche bírták a magányt. Pascal is bírta. Szokratesz, aki komoly szegény volt, már nem bírta, egész nap az agórán ténfergett és locsogott; igaz, hogy csúfos véget is ért. A társas élet kevéssé alkalmas csak arra, hogy a szegény megismerje az igazságot.”

 Rendkívül fontos fejezet a komplikált és az egyszerű életről szóló elmélkedés. Hasznos tudnivalókat ismerhetünk meg a divat, a lakás és az öltözködés című eszmefuttatásban. Micsoda leleményről árulkodik a szegények lakáscsere gyakorlata. „A teleélt és megunt lakás telítve van gondjaink és szomorúságunk fülledt páráival; a gazdag tudja ezt, s időnként új tapétákat húzat vászontapéta helyett selymet ragaszt fel, kidobja Louis XVI. Szalont, s Henry IV. korából származó bútorokat állít helyébe. A szegény is gyönyörűen elszórakozhat, ha ért a lakásművészethez, s például szezon elején átviszi a teknőt a konyhából az előszobába, színes magyar kendőt borít rá, s egy idényen át padkának használja, vagy az íróasztalon ebédel egy ideig, s az ebédlőasztalon mángorol. A zálogházból megfelelő időben kiváltott evőeszközök és gyertyatartók az újdonság és gazdagság varázsával hatnak mindennapi életünkre. …Ezek az apróságok semmibe nem kerülnek.” Na már most a következő fontos dolgot tanulhattuk meg Márai Sándortól. Így szól a Szegények iskolájában: „Az összes vallások arra tanítanak, hogy Isten a szegények barátja. Ez a mélységes hit és meggyőződés már kora ifjúságomban áthatott engem is. Isten az egyetlen tekintély, akit a szegény tegezhet. Egy irodai elöljárót már magázni kell, és illik így szólítani: „nagyságos uram”. „Istennek nincsen rangja, a szegény közvetlenül szólítja meg második személyben; a szegény és Isten között a bensőséges megható intimitásnak olyan fokozatait figyelhetjük meg, amely valóban kárpótolja a szegényt a kissé rideg magányáért, amely az emberek között általában osztályrésze.” Végül ki nem hagyhatom, hogy milyen a viszonya a nőknek a szegényekhez. „A gazdag embert kedvelik a nők, a szegény embert nem kedvelik a nők.” „A nők megérzik a szegénységet a férfin, mint a remeték a bűnt. A nőnek hazudhatsz szerelmet, hűséget, boldogságot, csak azt nem hazudhatod nekik, hogy pénzed van, amikor nincs. Ezt ők behunyt szemmel is érzik, s mint a forráskutató, remegni kezdenek, ha nemes ércek felé közelednek. Ez a tiszteletre méltó bennük; másrészt ez okozza, hogy a szegények helyzete öröktől kissé reménytelen a nőkkel szemben.” Végezetül térjünk vissza a lényeghez, az egyetlen igazodási ponthoz. Így fejezi be eszmefuttatását Márai Sándor: „Isten nem tanácselnök, és nem alkalmazza a paragrafusokat. Isten szemében nem feltétlenül bűn az, amiért itt a földön elítélik a szegényt. Isten mindenek fölött barát. Szent Ferenctől tudjuk, hogy kizárólag a szegények barátja.”

 (Márai Sándor: A szegények iskolája, Akadémiai Kiadó.)