vissza a főoldalra

 2009.04.24. 

Precedens

Április első hetében egy rövid, de annál elképesztőbb MTI hírecskére bukkantam a Népszabadságban. Érdemes szó szerint idézni: Bécs városa visszaszolgáltatta az örökösöknek azt a műtárgyat, amelyet egy német zsidó bankár 1934-ben kénytelen volt elárverezni. Az osztrák főváros ezzel a döntéssel precedenst teremtett. A városi tanács annak ellenére döntött így, hogy az osztrák műtárgy-visszaszolgáltatási törvény csak az Ausztria Németország általi 1938-as annektálása és a Harmadik Birodalom 1945-ös háborús veresége közötti időszakra vonatkozik. Ennyi a hír, és számtalan a kérdőjel, amit felvet. Nyilván bennem van a hiba, de én ebből semmit sem értek. Miért jár 75 év elteltével kárpótlás azon bankár örököseinek, aki egykoron eladott egy birtokában lévő értéktárgyat? Azért, mert „kénytelen volt elárverezni” azt? Gyenge érv, mert úgy hiszem, hogy 99 százalékban azért válik meg valaki egy értéktárgyától, mert kénytelen rá. Szeretném megkérdezni, hogy mindazon zsidók és nem zsidók, akik a Harmadik Birodalom éveiben Németországban bármit is eladni kényszerültek (ingó és ingatlan, nemesfém, műtárgy stb.), azok szintén számíthatnak-e Bécs városának joviális kárpótlására, vagy az csupán egy bizonyos bankár esetében áll fenn? Ha igen, akkor miért e kivétel, és mitől precedens teremtő ez az esemény? Feltételezve, bár nem valószínűsítve, hogy valami bújtatott törvénytelenség történt az árverezés menetében, amely stikli még 75 év után is bizonyíthatóan evidens, ugyan mi köze van Ausztriának az egészhez, hiszen az egy szuverén, szomszédos államban történt. Ha ez a precedens előbb divattá, majd kötelezően elvárható gyakorlattá válik az aggkori szenilitás minden tünetét egyre jobban felmutató Európa országaiban, lehet, hogy Budapest is elkezdi kárpótolni az 1932 és 1945 között Németországban bármit is eladó zsidóság örököseit? De van itt egy másik kérdés is: az MTI hírben említett zsidóbankár, aki elárvereztette a műtárgyat, most utólag visszafizeti – (ha igen, kinek?) – az érte kapott pénzt? Netán az egy annyira értékes műtárgy, hogy kifizetése utáni visszaszolgáltatása is méltányos eljárásnak tekinthető? Így van valóban, vagy csak engem csal meg tapasztalatom, de mintha egy új alaptörvény kezdene eluralkodni a világban: ami egyszer, bármikor zsidó tulajdon volt, az örökre az is marad! Semmiféle törvényes vagy törvénytelen elidegenítési próbálkozás ezen a tulajdonjogon nem változtathat. Ha valami az enyém és eladom, onnantól kezdve már nem az enyém, ami zsidó tulajdonos esetében nem áll fenn: az eladás mellékes, és a tulajdonjogot nem érinti. Ennek a sajátosan szakrális tulajdonlásnak lehetnek aztán olyan következményei, hogy egy zsidó bankár, aki elárverezteti műtárgyát, valójában továbbra is a műtárgy tulajdonosa, arról végrendelkezik és örökösei előbb-utóbb vissza is kapják. Gratulálunk mindenesetre. Aztán van itt egy másik hír is, ezúttal a CBS amerikai hírtelevíziótól, amiről ugyan nem mondják, hogy precedensként értelmezendő, de vagyok én már annyira öreg újságíró, hogy külön figyelmeztetés nélkül is annak tekintem. Post festa, jóval az esemény után adta hírül a CBS, rájuk hivatkozva közölte a Népszabadság az abszurdnak tűnő katonai akció tényeit: Izraeli harci gépek januárban csapást mértek Szudánban egy gépkocsioszlopra, amely hírszerzési értesülések szerint a Gázai övezetbe szánt fegyvereket szállított. A 17 teherautó felrobbant, 39 ember meghalt. Szudáni kormányforrások megerősítették a támadás hírét. Az izraeli hadsereg nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Ehud Olmer izraeli miniszterelnök azonban kijelentette: „sokfelé dolgozunk, közel s távol, és támadunk úgy, hogy az erősítse elrettentő erőnket.” Az eseményhez sem az Európai Uniónak, sem a Fehér Háznak, sem az ENSZ-nek nem volt hozzáfűzni valója. Mintha meg sem történt volna. Tudják, hogy van ez manapság: amiről nem beszélünk, az nincs. Ez az eltussoló hozzáállás talán-talán védhető lenne, ha kínos, példa nélküli, egyszeri eseményt kellene szőnyeg alá seperni, csakhogy a bármikor, bárhol külföldön realizálható katonai akcióknak immár komoly hagyománya van Izrael történetében. (Utalnék a Bagdad mellett épülő atomreaktor 1981-es lebombázására, vagy a kurd Öcalan kenyai elfogására.) Mellesleg megjegyzem, hogy Szudán fővárosa, Kartúm nagyjából olyan távol van Tel-Avivtól, mint Budapest. Vagyis hát, nem kifejezetten határvillongásról volt szó. Aztán történt egy precedens értékű esemény Peruban is, ahol a 70 éves Fujimori exelnököt ítélték 25 év börtönre. „Az ítélet… mindenképpen figyelmeztetés a többi, hozzá hasonló politikusnak” – adja hírül a Népszabi. Hogy milyen is volt aktív korában Fujimori, valamint a hozzá hasonló politikusok, ugyancsak megtudhatjuk a beszámolóból: populista programmal lépett fel, rendet teremtett, a nemzet jövőjére nézve használhatatlan, impotens, tehát káros parlamentet menesztette, felszámolta az inflációt és a szélsőbalos – köztük maoista – politikai szervezeteket, gyors és hatékony eszközökkel megerősítette a nemzeti valutát, és a gazdasági fejlődés pályájára állította országát. Csakhogy ez nagyon sokaknak nem tetszett a globalista Glóbuszon, ezért aztán megbuktatták, menekülnie kellett, most pedig precedens értékű – azaz: most ugyan csak őt ítélem el, de ti is értsetek belőle!) – verdikt fosztotta meg hátralévő éveinek méltó eltöltésétől. A precedens latin jogi kifejezés, irányadó példát és méltánylandó jogalapot jelent későbbi hasonló esetekre nézve. Az angolszász bírói ítélkezés a precedenseken alapul: amire még nem volt precedens, arra nem is lesz, amire már volt, az a kijelölt irány, és az elfogadott törvényesség. Most a világ Bécs városától is, az izraeli légierőtől is, és a perui legfelsőbb bíróságtól is kapott ajándékba egy-egy precedenst. A többi már csak jogalkalmazás.