vissza a főoldalra

 2009.08.07. 

Fenyegetett nemzeti lét

Tóth Erzsébet költő Tatabányán született. Vereseket (Kortárs, Hitel, Tiszatáj, Forrás, Holmi, Liget, Jelenkor, Alföld, Bárka, Élet és Irodalom, Népszabadság), kisprózát (Magyar Nemzet), könyvkritikát (Új Könyvpiac) közöl, ezen kívül éjjel-nappal, ébren és alvás közben, örökké regényt ír. Megjelent kötetei: Egy végtelen vers közepe (1979), Gyertyaszentelő (1982), Arcod mögött május (1993), Ismeretlen könnyű szívvel (1997), A lisszaboni járat (2000), Rossz környék (2004), Láncok a csuklón (2008).Szívhangok(tárcák) 2009.

József Attila-, Kölcsey és Arany János díjas.

Év könyve –díjat kapott 2001-ben. A Fiatal Írók Találkozója, Lakitelek, 1979-2009 c. kötet egyik szerkesztője. Jelenleg a Magyar Hírlap is közli tárcáit.

 -Azt olvastam: kisprózát és regényt is ír. Költőnek, vagy írónak mondja magát?

 -Ezt a kettőt nem választom el magamban. Szeretném azt hinni, hogy költő vagyok, de nálam a két műfaj szorosan összekapcsolódik. A magyar irodalomnak sok olyan kiválósága van, aki a költészetet és a prózát ugyanolyan színvonalon művelte. Szeretnék nyomukba lépni. Kosztolányi Dezső mind költőnek, mind írónak remek volt. Márai Sándor pedig esszét, verset, tárcát és regényt is írt.

 -Régebben volt olyan foglalkozás, hogy hírlapíró. Ez mostanra miért ment ki a divatból?

 -Ebben politika és az írók is hibásak. A túlpolitizált közélet és légkör nem kedvez a hírlapírásnak. Olyan mértékben eltávolodott az emberi hangtól a politikai beszéd, hogy az írók nem mernek beavatkozni a közéleti csatározásokba. A ’80-as évek végén úgy gondoltam, hogy most már elegendő csak írással, költészettel foglalkoznom, s a politikusok fogják elvégezni azt a feladatot, amit azelőtt mi magunkra vállaltunk akár a Fiatal Írók József Attila Körében, akár egyéni elhatározásból. Sajnos ez nem így lett, mert a politika egészen mást vállalt magára, s közben kiterebélyesedett a média világa. Nagyon sok magyar nyelvű televízó csatorna és rádió jött létre, s a Magyar Rádió régi szerkezetét megszűntették. Ezért csak az a közeg veszi észre az adott költő, író jelenlétét, aki egy bizonyos politikai oldal médiumainak műsorait, írott sajtóorgánumait figyelemmel kíséri. Megmaradtak az országos napilapok, de ezekben egyre kevesebb költő, író tárcáit olvashatjuk. Amikor a Magyar Nemzethez mentem, Csukás István, Gyurkovics Tibor és Vathy Zsuzsa írtak a lapban. A Nemzetnél kezdtem el tárcát írni. A tárca számomra egy olyan műfaj, amiben a közéleti mondanivalómat a legjobban ki tudom fejezni. Nem félek véleményt alkotni. Sőt előfordul, hogy a közélet nálam megelőzi a költészetet. A Fiatal Írók Találkozója, Lakitelek, 1979-2009 c. kötet szerkesztését úgy vállaltam el, hogy verseskötetemet inkább félbehagytam, pedig megjelenhetett volna az idei könyvhétre. Fontosabbnak tartottam az antológia megjelentetését mind a magam, mind a közösség szempontjából, mert itt a nemzedékünk önmagával való szembesüléséről van szó.

 -Tatabányán született. Ennek a városnak a hangulata mennyiben határozta meg látásmódját és később műveinek tematikáját?

 -Igaz, Komárom-megye székhelyén születettem, de semmilyen emlékem nincs erről a városról. Két éves voltam, mikor elköltöztünk Tatabányáról. Rokonságom Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből való, s én is nyírséginek mondom magam. Ami nyomott hagyott írásaimban, az a Nyírség, Nyíregyháza és Sóstó. Megjelent egy verseskötetem Rossz környék címmel. Sokan még most is arra gondolnak, hogy ez még Tatabányára utal vissza, pedig itt sokkal mélyebb gondolatiságról van szó. Jelenleg Zuglóban lakom, ami nem egy rossz környék… A lelki állapotról van szó..

 -Ha jól emlékszem van egy verse, amiben Zuglót és a Bosnyák utcát is megemlíti. Megénekli környezetét?

 -Óhatatlanul hat a költőre, az alkotóra az a környezet, amiben él. Amikor egy másik városrészben laktam, az ott lévő utcák is bekerültek akkori verseimbe.

 -Manapság divatos azt mondani, hogy egy művész, költő szabadon lebegő értelmiségi. Létezhet olyan valódi alkotó, aki kizárja magát a közösségi létből?

 -Voltak olyan nagy magányos írók, akik a közösséget magukban érezték. Sőt a magyarságot igazi közösségi létformaként élték meg, s a haza problémáival foglalkoztak. Függetlenül attól, hogy személyesen nagyon magányosak voltak. A legjobb példa erre József Attila és Juhász Gyula. A közvetlen társaság inkább fiatal korában fogja meg az embereket, később az értelmiségi már megválogatja a barátait.

 -Több embert ismerek, akik középiskolás korukban verseket írogattak, majd aztán –gondolván ebből nem lehet megélni – más utat választottak. Ön mikor írta első költeményét, s azt kinek szánta?  

-Váratlanul, s nem is kamaszkorban írtam első versemet. Azt szokták mondani, hogy a legtöbb ember 16-17 éves korában verseket ír, s abból lesz költő, aki ezt nem hagyja abba. Tizenévesen nem tudtam, hogy mi lesz belőlem, de szüleim kijelölték az utam: tovább kell tanulnom. Miután történelemből és matematikából voltam jobb, mint magyarból és angolból, a közgazdasági egyetemre felvételiztem. Sikerrel. Ezt számomra rettenetes öt év követte. Már az egyetemen fokozottan érdeklődtem a humán tárgyú könyvek iránt. Filmklubokba jártunk, s filozófiával is foglalkoztunk. Amikor a diplomamunkámon dolgoztam, írtam az első verseknek is nevezhető műveimet. Hirtelen,  felszabadító érzést keltve buzgárként tört fel belőlem az írás. Ezt követően világossá vált előttem, hogy irodalommal fogok foglalkozni. Szerettem olvasni; már tizenéves koromban hatalmas Dosztojevkszij-kötetekkel mászkáltam a hónom alatt. Az irodalom iránti igény már akkor is bennem volt. De akkor még úgy gondoltam: az irodalom úgy tartozik életünkhöz, mint a levegő, vagy az étkezés.

 -Képezte is magát az irodalom területén?

 -Természetesen. Nem jártam bölcsészkarra, mint a húgom, így az ő könyveit olvastam. Húgom elvitt irodalmi klubokba, s ezeken az összejöveteleken találkozhattam fiatal költőkkel is. Nagy Gáspár nevét emelném ki. Neki, amikor már volt bátorságom, megmutattam verseimet. Nagy Gáspárnak tetszettek költeményeim, s arra bíztatott, folytassam az írást, s verseimet vigyem el egy kiadóhoz. Felkerestem hát Kormos Istvánt, a Móra Ferenc Könyvkiadó vezetőjét. Óriási élmény volt vele beszélgetni, de sajnos nekem az ilyen kis „irodalomórákból” nem adatott meg sok, mert Kormos 1977-ben meghalt. Így az első verseskötetemet ő kezdte el szerkeszteni, de Nagy Gáspár fejezte be 1979-ben.

 -Kezdetben milyen izmus mentén alkotott, s ez változott-e az idők folyamán?

 -Nagyban befolyásolt az akkor olvasott költők stílusa és gondolatvilága. Nagy László, Csoóri Sándor és Nagy Gáspár hatása alatt alkottam. Így be is soroltak a népi szürrealisták közé, amit nem bánok, mert fiatalon mindenkit valahova beskatulyáznak. Később változtattam ezen, hiszen utánzásból nem lehet megélni, s nem is akartam. Ezért egyre több költőtől olvastam.  A magyar irodalom meghatározó alakjaiban mindig találok  olyasmit ami nekem létszükséglet.

 -Több lapban is megjelentek munkái. A Népszabadságban és a Magyar Nemzetben is. 1990 után is írt mindkét orgánumban?  

-Igen,, de ennek főleg pénzügyi okai voltak. Jelenleg nincsenek olyan problémáim, hogy nem közölnék írásaimat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak jobboldali lapoknak adjam oda költeményeimet. S ha egy versemet leközli egy baloldali napilap, attól az én gondolatvilágom nem változik meg. Mert a költemény, az költemény itt is, ott is. A művészet pártok felett áll. Tudom, egy szakadék választja el a két politikai tábort. De én azt szeretném, ha nem átkiabálnánk egymásnak, hanem beszélgetnénk és értelmes viták folynának.

 -Ön tartja még a kapcsolatot a túloldalon állókkal is?

 -Igen, s örülök is annak, hogy többször fel is keresnek. Interjút, cikkeket kérnek tőlem. Legutóbb az egyik „túloldali” netes laptól felkerestek, hogy írjak a rendszerváltásról. Megtettem. Hiszen közösen hoztuk létre azt a szörnyű helyzetet, amiben most vagyunk.

 -Amint említettük: 1979-ben jelent meg első kötete, az Egy végtelen vers közepe. Milyen visszajelzéseket, kritikákat kapott?

-Nem én, hanem mások mondták, hogy ezzel berobbantam a magyar irodalomba. Ezt én is így éreztem, s csak pozitív kritikát kaptam. Akkor még nem volt ennyire szétszórt a kritika figyelme. Most, ha megjelenik egy verseskönyvem, nem kap akkora figyelmet, mint az első. Jelenleg – valljuk be – az irodalmárokon kívül senki sem foglalkozik az irodalommal. Mi, szerzők, egymás könyveit olvassuk, s legfeljebb a rokonaink futják át mondatainkat. Az is borzasztó, hogy 300-400 példányszámban lehet megjelentetni egy verseskönyvet, ám ennek ellenére vannak olvasóim. Az 1979-ben megjelent versek többségét a fájdalom ihlette. Attól féltettek: mi lesz, ha egyszer boldog leszek? Azóta voltam én már boldog, boldogtalan, de verseim nem apadtak el.

 -1979-ben volt a Fiatal Írók Találkozója Lakiteleken. Mit várt ettől a találkozótól, s milyen érzésekkel távozott 1979. május 13-án Lakitelekről?

 -Olyan nagy örömmel szerveztük ezt a találkozót, hogy konkrétan nem fogalmaztuk meg elvárásainkat. Már annak is örültünk, hogy egyáltalán létrejöhetett a találkozó, hiszen oly’ sok akadályt kellett leküzdenünk. El akartuk érni, hogy a meghívottak egy fontos kérdéskörről, a nemzeti önismeretről beszélgessenek. A nemzet fogalma már a szocializmusban is tabuként volt kezelve. A fő tabu az 1956-os forradalom volt, a másik pedig a szovjet csapatok ittléte. S általában, az egész eszmerendszerben a nemzet fogalmáról beszélni igencsak kényes dolog volt. Mi azt mondtuk: nekünk igen is kell erről beszélni, mert az internacionalizmus ellenére mégis csak nemzeti keretek közt kell élnünk. S ezt az életet 30 év után fenyegetettebbnek érzem, mint akkor. Annak is örültünk akkoriban, hogy Illyés Gyula eljött közénk. Ő volt a találkozó hitelesítője, mert tartott tőle a hatalom. Nagyon jó érzésekkel távoztam Lakitelekről, s az élt bennem: ezt folytatni kell.  

-S lett folytatása?

 -Lett, de nem Lakiteleken. 1980-ban rendezték meg a következő találkozót, ami –részben az én felszólalásom miatt – botrányos lett. Hozzászólásomban felvetettem 1956 eseményeit, s megkérdeztem: miért nem lehet 1956-ről reálisabb könyveket olvasni. Sőt felvetettem Kádár János felelősségét Nagy Imre perében és kivégzésében. Ez akkor óriási botrányt keltett. Másnap a Szabad Európa már idézte felszólalásomat. Mindenki olyan témát hozott magával, amitől elsápadt a hatalom. Tudtuk, nem maradhatunk meg abban a keretben –fiatalságunk okán sem -, amit az első konferencia meghatározott. Akkor még nem sértettünk tabukat. Én ezt tettem 1980-ban, s meg is büntettek érte. Megvonták tőlem az odaítélt Radnóti-díjat. Megbélyegzettnek éreztem magam a társaim előtt is. A publikálástól azért nem tiltottak el. Sőt behívatott Kardos György, a Magvető igazgatója, azzal, hogy kíváncsi arra a nőre, aki ennyire bátran szembeszállt a hatalommal. Közölte: kiadják a könyvemet, és szúrósan hozzátette: „nem fogjuk megszerezni azt az örömet, hogy mártírt csináljanak magából.”

 -A Forrás 1979-i évi szeptemberi száma közli az írását a tanácskozással kapcsolatban. Miért nem jelentkezett akkor felszólalásra?

 -Jelentkeztem, de nem volt rá idő.

 -Ebben a rövid írásban nagyon sok érdekes mondatot olvastam. Az egyik: „a nemzet történelmi tudatáért aggódom elsősorban, noha gondolhatnék a magunkéra is, akik ott voltunk Lakiteleken. Utóbbi sem nevezhető rózsásnak.” Ez az aggódás a mai napig megmaradt?

-Sajnos igen, mert az eltelt 30 év azt mutatja, hogy ezen a téren hatalmas visszaesés következett be. Éppen ezért tartom fontosnak ezt a most megjelent könyvet is, mert el kell számolnunk az elmúlt 30 évről. Az ilyen könyv a szembenézésről, az elszámolásról és a beszámolásról szól. Érdekes, hogy mi lett abból a fiatal fiúból, vagy lányból, akivel akkoriban együtt nevettünk, dolgoztunk, vagy élveztük az életet. Fontos az elszámolás, s a szembenézés, mert ha ez nem történik meg, akkor belesüppedünk a sárba, amiben most vagyunk. Bármennyire is szörnyű a jelenlegi helyzet, akkor is erőt kell találni magunkban a továbblépéshez. Mi csak az életünkkel számolhatunk el, de jó lenne, ha azok is elszámolnának, akik milliókhoz-milliárdokhoz jutottak hozzá 1989 után. Nem mutogathatunk mindig másra: magunkon kell elkezdeni az elszámolást és a szembenézést.

 -Azt is írta, hogy az „eddigi társadalmak közül a szocializmus a legalkalmasabb arra, hogy az értelmiség valóban a nemzet értelmisége legyen, s ne önmagáé.” Ezt akkor komolyan gondolta?

 -Komolyan, s ezt nem is szégyellem. A szocializmus annyira behatárolta a tájékozódási lehetőségeinket, meghatározta olvasmányainkat, hogy jómagam –egy példát említve – csak 1982-ben olvastam először Márait és Hamvas Bélát. A szocializmus nagy bűne volt, hogy elzárta a széleskörű tájékozódást a fiatalok elől. S én nem tudtam mást olvasni, csak azt, amit elém raktak. Ezért mondtam ki Szentendrén: olvasni, tájékozódni akarok, s világosan akarom látni a történelmi eseményeket.

 -Ebből arra következtetek, hogy a mai baloldali gondolkodású költők, írók műveit is elolvassa.

 -Akkor tudunk valakivel vitatkozni,, ha ismerjük az illető érvkészletét és tudását. Ez nekem elég nehéz volt, mert nem „könyvtárban születtem”. Nagymamáméknak csak egy Bibliájuk volt, s otthon is csak a Kádár-éra futatott könyvei sorakoztak a polcon. Édesapám viszont már Váci Mihályt olvasott, aki hiába volt pártos költő, mégis megírta ezt: „s ülnek derengő képernyők előtt, az egyre csenevészebb agyvelők.” Ennél többet ma sem mondhatnánk…Visszatérve a kérdésre: ha nem olvasnám baloldali szerzők műveit, félember lennék, s nem tudnám magamat sem megvédeni.

 -Elgondolkodtató, amit a médiáról írt. Tánczene és westernfilm március 15-én a tévében, s az ünnepről egy szó sem esett. Azóta nem sokat változott a világ…

-Hihetetlen előrelátás volt ez már akkor részemről. Németh László pedig még régebben az amerikai filmek leendő hatásáról írt. Az nem igaz, hogy nem változott semmi. Hivatalos, nemzeti ünnep lett március 15., olyan ünnep, amelyen attól kell tartani: közénk lőnek-e, vagy nem? Kapunk-e a könnygázból, vagy sem? Ezért nem tudom megünnepelni jó érzéssel a ’48-as forradalom kitörésének napját. Nem lehet ünnepelni, amíg az alapokat nem tisztázzák a politikusok, s mikor azt mondhatja Havas Szófia, a kormánypárt képviselője, hogy a csőcselék randalírozott 1956-ban.

 -Hol volt a hiba? Az ellenzéki kerekasztalnál? Az elmaradt elszámoltatásnál?

 -Sokak szerint már Mohácsnál el lett rontva a magyarság helyzete, mások szerint a jaltai egyezményig kell visszamenni az időben. Az 1956-os forradalom, attól függetlenül, hogy sokak szerint eleve leverésre volt ítélve, mégis a 20. század történelmének legfényesebb diadala volt. 1956-ban volt – nagy valószínűség szerint – Magyarország utolsó forradalma, népfelkelése. Ha Magyarországról semmi sem marad fenn, ez a forradalom olyan tett volt, amire a világ előtt büszkék lehetünk. Sajnos hazánkban a lázadási potenciált tönkretette a globalizmus. S a lázadást csírájában falja fel a nyugatról jött szellemiség. Hol is volt a hiba? Én nem voltam ott a kerekasztalnál. De nyilatkozzanak azok, akik ott voltak! Nézzenek szembe a múlttal! Hivatásos politikusok vallották be, hogy nem tudták mi zajlik a háttérben, milyen beszélgetések történnek Antall József szobájában. Sokak szerint az SZDSZ-MDF paktum volt az ősbűn. De sajnos nem tudom, hogy ez így van-e, mert ott tartok, ahol a Kádár-rendszerben; hiányosak az ismereteim. Nem számolnak be semmiről, sőt egyre inkább titkosítanak mindent. Ezt tették a 2006-os tüntetésekkel kapcsolatban is. A titkosszolgálati aktákkal való manipuláció is felháborító. Az meg a világ szégyene, hogy időnként „kiemelnek a kalapból” egy titkosügynököt. Emellett el kell számolni az állami vagyonnal is.

 -Nem tartja furának, hogy az EP-választást követően jelent meg a legutóbbi ügynöklista? A kormánypártok leszerepeltek, s erre előjönnek egy olyan listával, ami a jobboldalnak árthat.

 -Ezt nem furának tartom, hanem természetesnek. Ez menetrendszerűen jött. Minden egyes listaelővételnek politikai célja van.

 -Kanyarodjunk vissza a médiához: mára is érvényes passzus, hogy nem a lét, hanem a tömegkommunikáció határozza meg a tudatot?

 -Hogyne! Ma már a szavak is mást – vagy semmit sem- jelentenek különböző közösségekben. Ennek oka az az általános értékvesztés, ami kb. 200 évvel ezelőtt vette kezdetét, s még nem is érte el a zenitjét. Az Antikrisztus korában - Czeslaw Milos szavaival élve – a szentségtelenítésben és a deszakralitásban nagy szerepe van a médiának. A legnagyobb emberellenes bűn, mikor valakivel a saját Istenét, hitét, példaképeit tagadtatják meg, ráadásul alattomos módon. Az a gyerek pedig nem tud érvényesülni, aki ragaszkodik a becsülethez és a tisztelethez.

 -Ma nagyon sokan panaszkodnak a morális és a műveltségi katasztrófa miatt. De kevesen mutatnak rá a helyes útra. Ön szerint mit kéne tenni, s kiknek a nihilből való kilábalás érdekében?

 -A legfontosabb, hogy az iskolát már alapjaiban kell megreformálni. Fontos a család szerepe, de el kell engedni a gyereket az iskolába, s nem mindegy, hogy ott mit tanul a gyerek. A gyermeknek otthon pedig azt kell megtanulnia, hogy nem lehet mindent megtennie, s nem ő a világ közepe. Ekkor az önzés csíráját tudjuk elfojtani. Nemeskürty István mondta egyszer: az alsós tanítóknak több pénzt kéne adni, mint az egyetemi oktatóknak, hiszen alsó tagozatban dől el, hogy milyen ember lesz a diákból. Jelenleg az iskolarombolás összefügg a vasút-, kórházrombolással, s a gazdasági élet lejtmenetével is. A kommunizmusban kezdődő tudatrombolás pedig még mindig probléma. Nagy baj van a gazdaság helyzetével, de csak a szellemen, a tudaton keresztül lehet megváltoztatni az embereket. Akkor van értelme az anyagi jólétnek, ha adott a lélek és a szellem ereje.

-Korunkban egy költő, vagy író tudja-e befolyásolni a társadalmi eseményeket?

 -Csak annyira, mint egyik ember a másikat, s ez is nagyon fontos. Ha most tudtam mondani egy olyan kijelentést, amire felfigyelt a Kedves Olvasó, akkor az már befolyásolás, hiszen elindít egy gondolatmenetet. A költőknek és az íróknak kiemelt szerepük lenne, mert ideális esetben többen olvassák műveiket. Ma egy alkotó nehezebben jut el a befogadóig, mert jelenünkben csak az létezik, ami a médiában szerepel. Sokat számít nekünk a 300-400 fős olvasói tábor is, mert a visszajelzések azt mutatják, nem éltünk hiába.

Medveczky Attila