vissza a főoldalra

 2009.08.07. 

Dr. Semjén Zsolt: Szabó Dezső Isten-képe és kereszténysége

Mindenek előtt két előzetes teológiai megjegyzést kell tennem: 1. A transzcendencia transzcendencia, és a transzcendencia fogalmának minden analóg használata lényegi félreértéseket kockáztat, amire fel kell hívni a figyelmet. Mindazonáltal, egyrészt mivel Szabó Dezső maga használja a személyes létet meghaladó nemzeti lét vonatkozásában a transzcendens szót (pl. A magyar protestantizmus problémái című művében), megengedhetőnek vélem előadásom lényegi mondanivalója megragadhatóságának szempontjából; másfelől pedig amúgy is használják számos területen analóg értelemben a transzcendencia kifejezést, pl. a matematikában, stb. 2. Szabó Dezsővel összhangban teológiailag állítható, hogy világban való létünk: küldetés. Tehát egész egyszerűen nem keresztény az a felfogás, hogy Krisztus hívő vagyok vasárnap a templomban, otthon a családomban, de fütyülök arra, hogy mi történik a világunkkal, a Hazánkkal. Ezért állítható az is, hogy aki a földi haza sorskérdései elől dezertál, az valamiképpen az égi hazához is hűtlen. Ugyanakkor teológusként jeleznem kell, hogy a keresztény tanítás szerint, noha a földi ország nem állítható szembe vagy szakítható el Isten országától, de az nem a történelemben és a történelmi fejlődés, hanem Isten kegyelmi tette által lesz. Szabó Dezső kereszténysége, hite, Isten-képe megértési és felrajzolási kísérleténél óvakodnunk kell attól a kézenfekvő – bár kissé önképzőköri jellegű – eljárástól, hogy átolvassuk a magyar protestantizmusról szóló, ilyen című tanulmányait, és ezt tekintjük a kérdés megválaszolása alapjának, értelmezési horizontjának. Ez azért félreértés, mert Szabó Dezső a magyar protestantizmus ügyét a magyarság sorskérdései egy történelmi szeletének látta, nem pedig teológiai, metafizikai, ekléziológiai disputák alkalmának, amint azt öniróniával meg is jegyzi, hogy egy ilyen témájú korai tanulmányában mintegy azt javasolta a magyar kálvinista egyháznak, hogy alakuljon át kvázi szociáldemokrata párttá…  

Tehát Szabó Dezső Isten-képe megragadásához nem elégséges a szokásos szisztéma, mely szerint ki kell keresgélni a szövegekből azokat a helyeket, ami Istenre, vallásra, egyházra vonatkozik, majd ezeket a passzusokat felcímkézni és összevetni. Ez a módszer – nyilvánvaló korlátaival együtt is – van, ahol hasznos lehet, de Szabó Dezsővel kapcsolatban teljességgel elégtelen. Először is stílustalan, mert az ilyen „filozopterséget” senki sem ostorozta úgy, mint ő. Másodszor pedig azért alkalmatlan, mert Szabó Dezső nem filozófiai/teológiai értekezéseket írt a szó traktátus értelmében. Szabó Dezső nemzetpolitikai prédikációkat írt. Ennek pedig éppen hogy nem az a lényegi sajátossága, hogy a gondolatait szisztematikusan fejti ki, hanem az, hogy az adott szituáció kihívásaira reflektál. Ebből következően természetszerűen bizonyos történetiség jellemzi, amiért is az egyes citátumok önmagukban nem abszolutizálhatók. Sőt, Szabó Dezsőnél a nagy összefoglalások oka sem a rendszeralkotás kényszere, hanem az, hogy az adott helyzetben így látta a nagyobb hatás lehetőségét. A harmadik, döntő ok, amiért a „filozopter” módszer Szabó Dezsőnél használhatatlan, az, hogy Szabó Dezső valójában nem műveket alkotott, hanem egyetlen művet: „Mióta írásba internált az élet: egyetlenegy művet írok. Ez a mű mindig egész és sohasem lesz befejezve. Ha még írok hozzá: a mű teljesebb arcú, de nem egészebb. Ha csak egy darabját írtam volna meg: a mű nem kevésbé egész és sohasem torzó.” (Tenger és temető.) És ez még így sem pontos. Mert ez a mű nem Szabó Dezső műveinek az összessége, hanem maga Szabó Dezső. „Ez a mű: én vagyok. A világ-kórus Szabó Dezső-dala. Vagy ha jobban tetszik: ez a mű a világ. A Szabó Dezső-kórus világdala. (Ének a révben, Előszó.) Ezért Szabó Dezső tárgyalásánál nem egyszerűen csak arról van szó, hogy súlyos egyoldalúság kockázata nélkül nem emelhetők ki egyes művek az életműből, hanem arról, hogy a Szabó Dezső-i életmű nem emelhető ki Szabó Dezső életéből. És ennek Szabó Dezső mélységesen tudatában volt. Mindebből az a konklúzió, hogy Szabó Dezső hite alapvetően nem a vallási vonatkozású idézetekből, hanem küldetésének tudott életszerepéből közelíthető és érthető meg. A kérdés leegyszerűsített megfogalmazásban úgy szól, hogy vallásos volt-e Szabó Dezső? Számos példa hozható fel, amiből úgy tűnik, hogy nem, és számos példa, amiből úgy tűnik, hogy igen. Ezen a ponton tenni kell egy kitérőt a szinte minden mai teológusnál kapásból adott anonim kereszténység válaszának, annak Szabó Dezsőre vonatkoztathatóságának lehetőségéről. Nézetem szerint ez a megoldás nem jelenti Szabó Dezső hitének a megértését. Mégpedig azért nem, mert Szabó Dezsőről aligha állítható, hogy nem, vagy nem megfelelő formában ismerte a kereszténységet; valamint, hogy Szabó Dezsőre az anonim kereszténység tétele csak olyan általánosságban alkalmazható, hogy az Szabó Dezső hite konkrét sajátosságainak meglátásához nem vezet el bennünket. Ehhez a kiindulási kulcsszöveg – elgondolásom szerint az Ölj! előszavában és az Életeim, Párizs megindít I. részében áll: „Engem nem lehet csak kereszténnyé nyirbálni. Korlátlanul és ezer zuhatagban a végtelen ember vagyok: vagyok pogány és keresztény, tagadó és hívő, vagyok forradalom és hagyomány, szilaj úr és gyújtott szívű proletár. Minden emberi jaj az én dialektusom, minden kacagás az én életem lobogása.” „És aki azt mondja, hogy tele vagyok ellentmondásokkal, csacsi módon téved. Az egység: az emberen át megélt világ szolidaritása időben, térben, korlátlanul.” Most értünk el témánk döntő pontjához, és itt újra jeleznem kell, hogy most nem Szabó Dezső apológiáját vagy teológiai kritikáját kell adnom, hanem Szabó Dezső sajátos felfogását megragadnunk.

 Általában a transzcendencia-immanencia viszonya olyan, hogy az immanens lét kitüntetett pontjain az ember – a sugallat és megsejtés ihletettségében – megnyílik a transzcendencia felé, valamiképpen megnyilatkozik, feltárul a Voltaképpeni. Ilyen kitüntetett pont lehet a Szentírás szava, az Egyház liturgiája vagy a misztikus tapasztalat, mint pl. Pascal tüzes éjszakája. Azután a transzcendencia fényében – sub specie aeternitatis – új megvilágításba kerül az immanencia is, pl. ahogy Szent Josemaria Escriva tanítja, hogy úgy lehetünk szentek a világban, úgy szentelhetjük meg a világi létet, hogy mindennapi munkánknak, ami természetszerűen a vaskos immanencia területe, tudatosan adjunk természetfölötti, transzcendens távlatot. Szabó Dezső felfogása azonban egészen sajátos. Megkockáztatom az állítást, hogy ő bizonyos értelemben megfordítja a transzcendencia-immanencia viszonyát. Ezt leginkább a kálvinizmusról írottakban ragadhatjuk meg: az egyházi világot vagy az egyes ember vallásosságát és annak lelki formáit (amit a fentiek értelmében inkább a transzcendencia területének tartanánk) ő mint a nemzeti lét egy életfunkcióját immanensnek tekinti, amihez képest a térben és időben egyetemes magyarság – Szabó Dezső kifejezésével: az örök magyarság – transzcendens. Érdemes ezt illusztráció szerűen egy citátummal alátámasztani: „Ó, lehet-e szebb alkalmat adni arra, hogy a lélek kibontsa magát egész isteni hasonlóságára: mint ezt a csodálatos anyagi világot s forró rengetege mélyén ezt a nekünk jutott drága Földet?! Itt: az anyag világtalan záporában s a halál millió leselkedése közt: ennek az anyagi világnak és testünknek mind több-több folyamatát szervezni be a lelkünket megtágasító, megteljesítő Isten felé építő erők közé. Itt a sajgó szükségek és üvöltő éhségek világában mind teljesebb lelkünkkel szervezni olyan egységbe az embereket, mely mégis a jóság, az igazság, a szépség lebírhatatlan akarata. Itt: a megfoghatatlan titkok és ismeretlen végzet döbbenésében megépíteni az emberi tudás, az emberi kultúra és szociális igazság templomát, mely mind több védelmet, több egészséget, több fejlődési lehetőséget és szélesebb egységet jelent a testben és lélekben épülő embernek: Lehet-é ennél szebb, egyenesebb útú, gazdagabb életű közeledés Isten felé? Religio vita facta est, haec religio est vita. A vallás életté lett, ez a vallás élet. Az egyetlen földi élet, mely az Istennel egyesülés, az örök élet megtalált földi útja.” (A magyar református öntudat mozgósítása) Szabó Dezső filozófiájának sarokköve, hogy nem létet transzcendálja. Noha Szabó Dezső pontosan tudta, hogy vallást mint vallást nem lehet csinálni, azt az antropológiai meghatározottságnak megfelelő, abból eredő lelki igény történelmi produktumának gondolta, tehát nem vallotta, hogy a vallás Isten önkinyilatkoztatásán nyugszik, és ezért van az, hogy ebben az értelemben az őnála immanens. Így Szabó Dezső – általam vélt – elgondolásában a világ mint világ kap transzcendens távlatot (mintegy a voltaképpeni transzcendens helyébe lépve). Evidenciaként hat, hogy ez a transzcendens horizont Szabó Dezső kozmoszában a magyarság. Mert minden nép egy sajátos arc, egy-egy Isten-gondolat. Az ember és az emberiség lét és termőformája. Minden nép egyszeri és megismételhetetlen csoda. Senki sem adhatta Dosztojevszkijt, csak az oroszság; senki sem adhatta Wagnert, csak a németség; és senki sem adhatta Arany Jánost, Adyt, Bartókot és Szabó Dezsőt, csak a magyarság. Ezért minden nép küldetéses kötelessége, hogy önmagát megőrizze, kiteljesítse és felmutassa. Mindez olyan imperatívusz, aminek ha egy nép nem engedelmeskedik, akkor az egyetemes emberiség megszegényítésében bűnös.

Az ember kiteljesedésének lehetősége az, hogy népének – akihez születése által elküldetett – kiteljesedését szolgálja. Ezáltal részesül percnyi, mindennapi kis önmagát meghaladva az örök magyarság történelmi szolidaritásában. Ez az egyén transzcendálása a történelmi közösségbe. Szabó Dezső tanítása szerint a zsenire, mint egy „faj önkifejeződésére”, különös módon is igaz ez.

De Szabó Dezsőnél nem egyszerűen erről van szó. Meg volt győződve arról, hogy az ő személye misztikus módon (de szigorúan misztifikálatlanul) egy a magyarság sorsával. Éppen ezért nem pontosan Szabó Dezső-i az a megállapítás, hogy „Szabó Dezső szerepben gondolkodott”. Ő hitte, hogy a Szerepre rendeltetett, és szereplése lényegi összefüggésben van a magyarság sorsával. Ebből pedig következik, hogy az ő élete nem az egyéni lét immanenciája, hanem valamiképpen – az elfogadott elrendeltség által – az örök magyarság transzcendenciája. És el kell ismernünk (bármiként is viszonyulunk filozófiai/teológiai szempontból a fentiekhez), hogy ehhez a kifejezetten vallásszerű elhivatottsághoz és küldetéshez Szabó Dezső a szentek hűségével volt hűséges. Szabó Dezső hite szempontjából nem az a kérdés, hogy mit ért el (pl. politikai értelemben), még csak nem is az, hogy Szabó Dezső – felfogásom szerinti – felfogása mennyire reális, hanem a hozzá való hűsége. Ebben a hűségben tárul fel Szabó Dezső legmélyebb sajátja: a moralitás. Szabó Dezső tanításának legmélyebb lényege, hogy az ember morális lény, a történelem célja pedig a morális ember. És Szabó Dezső tudta, hogy semmi Istenre utalóbb nincs, mint a moralitás. Ebben áll Szabó Dezső Isten képe. Ehhez az Isten-képhez az alapszíneket természetesen a kereszténység adja. Először is az ősi kálvinista tradíciójú család, édesanyja hitével, a református kollégiummal, bátyja lelkészségével. (Szabó Dezső életében vissza-visszatérő módon fel-felbukkan, hogy pap legyen, pl. misszionárius Dél-Amerikában, hogy hátha addig adja a hitet, míg ő is megkapja.) Arról lehet vitatkozni, hogy Szabó Dezső hitközösségben volt-e a Református Egyházzal, de az vitathatatlan, hogy sorsközösségben. Annak szemléltetésére pedig, hogy a magyar kálvinizmustól Szabó Dezső menynyire elválaszthatatlannak tudta magát és gondolkodását, egyetlen idézet: „Az egyéni és szociális princípium egyesítése az örök emberi haladásban: ez a kálvinizmus” (A magyar protestantizmus problémái.). Másodszor: Szabó Dezsőtől nem lehetett idegen semmi, ami tényező a magyarság életében. Ez pedig a kereszténység. Mindezt egyértelműen bizonyítja a katolicizmus értékelése. Ezen a ponton kénytelen vagyok egy kitérőt tenni. Talán a Bors vezér megtérése ürügyén mintegy a pogányság új táltosának próbálták és próbálják lefesteni. Ez súlyos eltorzítása – megkockáztatom: ellentétére fordítása – Szabó Dezső tanításának. Ennek illusztrálására elegendő néhány tanulságos sor az Életeimből:

„Az utóbbi évtizedek innen-onnan összelopott lelki divatjában – jó vagy rossz akarattal – szerettek úgy feltüntetni engem, mint az őspogány Kelet egy későn jött megnyilatkozását, aki szerves s talán ellenséges ellentétben áll Nyugat érzés- és képzeletvilágával. Ez abszolút hülyeség. Természetes, hogy el nem korlátolt emberségemben van rokon és megértés Kelet világa iránt is. De őstalajom ezer nedvével és titkos áramaival vagyok nyugat-európai. (…) És nem lehetetlen: életem alapszerkezete gótikus katedrális” (Életeim, Párizs megindít, I.)

Harmadszor: Szabó Dezső tudatosan adott szerepének, tanításának, híveinek – természetesen igen sajátos értelemben vett, de mégis csak – bizonyos egyházszerűséget. A Szabó Dezső-i stílus félreismerhetetlenül prédikációra emlékeztet, összefoglalásai a katekizmusok jeleit mutatják, az hogy „apostolokat” választ, mind ezt bizonyítják. Negyedszer: az előzőek alapján állítható, hogy ha a magyarság életében a buddhizmus szerepet játszott volna, Szabó Dezső nem lett volna idegen a buddhizmushoz sem. Azonban Szabó Dezső és a kereszténység viszonyában lényegileg másról van szó! Ez a lényegileg más: Krisztus. Meggyőződésem, hogy Szabó Dezső számára központi és egyedülálló jelentőségű Krisztus személye. A szánakozó Krisztus. Szabó Dezső freskóin: a Nincs menekvés Szegény Halásza, Az elfelejtett arc Idegenje. Az egyetemes szánalom általi megérintettség, az egyetemes szolidaritás meglátása és vállalása, ez: az életküldetés. Ez Szabó Dezső alaphangja, megéltségében leghitelesebb vonása Szabó Dezső Krisztus-képének.

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2009. júliusi számában.)