vissza a főoldalra

 2009.08.14. 

Piachívők

A svájci SF tévében Roger De Weck beszélgetett Dr. Peter Ulrich gazdaságietika-professzorral. A Szt. Galleni Egyetem nemrég leköszönő dékánja Európában az elsők között hozott létre a gazdasági etika kérdéseivel foglalkozó intézetet. Az egymás után ismétlődő válságok Ulrich professzor szakterületének létjogosultságát igazolják. A neoliberalizmus és kapitalizmus kritikája mellett a svájci professzor olyan új szempontra világít rá, melyek kiutat jelenthetnek az áldatlan helyzetből. A beszélgetés második részét a Zeit-Fragen leirata alapján közöljük.

 – Roger De Weck: Azzal fejeztük be, hogy 1840 és 1875 között soha nem látott gazdasági fejlődés volt látható. Ennek az időszaknak a végén kerültek elő az új szociális kérdések. Az életszínvonal növekedése hatalmas volt, de nem mindenkinek. A konjunktúra nem számolta fel a szegénységet és újabb társadalmi ellentéthez vezetett. Karl Marx ekkor írta a kommunista kiáltványt.

 – Dr. Peter Ulrich: Az 1870-es években a polgárság progresszív erőnek számított. Ugyanakkor egy komoly döntés előtt állt. Kiterjessze-e az eredetileg emancipáló, szabadságot hozó vállalkozást az egész társadalomra? Vagy inkább az időközben megszerzett privilégiumokat, a tulajdon teremtette jogait kezdje el védeni? Az utóbbi mellett döntöttek és ettől a pillanattól kezdve megjelentek mozgalmak és pártok, melyek a polgári társadalom emancipáló projektjét mindenkire ki akarták terjeszteni.

 – A szakszervezetek és a szociáldemokrácia.

 – A szakszervezetek a szociáldemokrácia, a nőmozgalmak stb.

 – De ebben az időben Bismarck volt a birodalmi kancellár és bevezette a szociális betegbiztosítást, a nyugdíjbiztosítást és a rokkantbiztosítást. Tehát a szociális piacgazdaságnak mégis óriási tradíciója van.

 – Ezt minden további nélkül tekinthetjük így. Csakhogy ebben a konstellációban a szociális piacgazdaság – ha már ilyen korán be akarjuk vezetni, de ne legyünk kicsinyesek – kvázi születési hibával jött a világra. A születési hiba abban áll, hogy a szociális állam az a szindróma, melyet a piacgazdasági erőviszonyok idéznek elő, csak enyhítve, kompenzálva és korrigálva. A valódi okokon nem változtattak és ez lényegében mind a mai napig így van.

 – Akkor megkérdezem öntől: Létezik egyáltalán olyan rendszer, melyben nem a tőke áll a központban, hanem a munka és melyben a szociális kérdés ugyanolyan fontos, mint a megtérülés kérdése.

 – Természetesen létezik alternatíva. De én nem egy új rendszer után kutatnék.

 – Hanem?

 – A rendszer azt feltételezi, hogy létezik egy olyan intézményesíthető mechanizmus, mely a háttérben biztosítja, hogy minden társadalmi koordinációprobléma tökéletesen meg legyen oldva. A háború utáni történelem éppen arra tanított meg minket, hogy a piaci és állami szabályozás egyfajta intelligens keverékére van szükségünk, ugyanakkor az így kialakított piacgazdasági rendszer egy ugyanilyen modern és intelligens társadalmat feltételez. És ahogy már említettük, éppen ez a legnagyobb problémánk.

 – Miből adódik, hogy a gazdaság egyszer csak önállósította magát? Mondhatnók, az egyik oldalon áll a gazdaság, míg a másikon a társadalom.

 – Nos, igen. Ez egy kettős helyzet. Óvatosnak kell lennünk. Felületesen nézve a piacgazdaság önállósította magát és kialakított egyfajta önfejűséget. Az önfejűségből könnyen lehet őrültség. Ha mélyebben megvizsgáljuk – és a gazdaságetikus csak így tehet –, akkor fel kell tételeznünk, hogy mindez nem történhet ok nélkül. Vajon miért tűrik az emberek a modern szabad, demokratikus társadalmakban a gazdaság ilyen mértékű elszakadását? E mögött egyfajta gondolati háttér áll. Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy még a szabad, deregulált piacgazdaság legradikálisabb híve is azt gondolja, az a cinizmus nélküli meggyőződése, hogy ez az elképzelés mindenkinek jó, ez egy legitim és megalapozott gazdasági rend.

 – Ebben kételkednem kell. Talán inkább mégis cinikus?

 – Lehet cinikus is. De meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb a cinikus, mint gondolnánk és lényegesen több a hívő. Mégpedig piachívő.

 – Azt mondta, kettős helyzet.

- A másik fele, hogy azt kell feltételeznie, hogy az állam ezt a deregulációt végre tudja hajtani. Ennek történelmi alapja van. A XIX. század elején, valamikor 1800 környékén kezdődött Angliában a piacgazdasági liberalizáció. És ettől a pillanattól kezdve az állami tevékenység nemhogy eltűnt volna, hanem megsokszorozódott. Egyértelmű, hogy egy ilyen rendszert meg kell alapozni, biztosítani kell a versenyt, a piac nyitottságát garantálni kell, és ehhez kell egy bizonyos jogi infrastruktúra.

(A jövő héten folytatjuk)

(ford.:czyba)