|
 2009.08.14.
Szőcs Zoltán: Végül is volt vagy nem?
–
Töprengés 1989-ről –
Természetesen
a rendszerváltozásra vonatkozik kérdésem, ugyanis a napokban
újból belebotlottam a szomorú ténybe, mennyire kifogott velünk
ez a látszólag pofonegyszerű fogalom: rendszerváltozás.
Voltaképpen már az is téves közvélekedés, hogy egy húsz évvel
ezelőtti dátumhoz, 1989-hez kötjük mindazt, amit a rendszerváltozás
szó jelent, mondván, hogy a meggyűlölt és minden létező
szempontból diszkreditálódott kommunista-szocialista-
marxista-moszkovita pártállami rendszert az ország lerázta magáról,
vagyis rendszert váltani óhajtott, és azok a személyek,
akiknek vezetésével mindezt végbevitte, voltak a rendszerváltók.
Érdekes módon mindenki megfeledkezik arról, hogy sikeres
rendszerváltók már 1945 óta szép számban – százezres
nagyságrendben – voltak közöttünk, csakhogy őket akkoriban
a politikai diskurzus hol emigránsoknak, hol disszidenseknek
nevezte. Ezek ez emberek ugyanis oly mértékben elutasították a
’45 utáni berendezkedés társadalmiságát, hogy arra a radikális
– akkortájt bizton visszavonhatatlannak minősülő – elhatározásra
jutottak, hogy rendszerváltás céljából elhagyják az országot,
mert a honi rendszerben nem képesek és hajlandók élni. A nem kívánt
rendszer elhagyása legtöbbször illegitim volt, szökésnek, árulásnak
minősült, és komoly törvényi szankciókat vont maga után
idehaza. Viszont, ha sikerrel járt, a disszidens a hidegháborús
Európa kétpólusú világrendszerének egyik politikai színpadáról
átkerült a másik politikai színpadára. Itt új darab, új
rendezők, új színészek várták, semmi sem volt olyan, mint
amit hátrahagyott, szabadon elkezdhette megvalósítani terveit:
tehát, aki disszidálni mert, minden bizonytalanság, nehézség
és esetlegesség ellenére is tökéletesen megvalósította a
maga privát életében a rendszerváltozást. Csak ezt akkor még
senki nem hívta így. Kétségtelen tény, hogy az emigráció névtelen
hősei nem nemzetük politikai rendszerét változtatták meg,
csak a saját sorsukét, így nézve, hozzájuk képest az 1989-es
gárda történelmileg jóval nemesebb célra vállalkozott.
Viszont a jelek azt mutatják, hogy a húsz évvel ezelőtt
elkezdett össznemzeti rendszerváltás eredményessége csak nem
képes arányba kerülni a dolog történelmi és erkölcsi súlyával.
1985 és 1989 között (Monor, Lakitelek, Írószövetség stb.)
mindenki arról beszélt vagy suttogott, hogy rendszerváltozás
kell, mert már elodázhatatlan. Aztán 1989-90-ben, az
Antall-kormány megalakulását követően mindenki azon
ujjongott, hogy megvalósítottuk a rendszerváltozást. 1991-től
viszont egyre gyakoribb és fajsúlyosabb figyelmeztetések
fogalmazódtak meg (Csurka: Néhány gondolat) arról, hogy nem
volt rendszerváltás, valahol, valakik ezúttal is kisiklatták a
magyar nemzeti önépítés vonatát. Ez a vélekedés egyre szélesebb
tömegek számára vált elfogadott evidenciává, napi
tapasztalattá és máig vallja a magyar társadalom releváns része,
hogy nem volt változás, helyette ügyes, burkolt hatalmi átmentés
volt. Tényleg nem változott volna semmi? Ha számba vesszük a tényeket,
ezt a tömör szentenciát bizony nehezen lehetne védeni: az
oroszok kimentek, a Szovjetunió megszűnt, a Szovjetunió
Kommunista Pártját betiltotta Jelcin, a munkaügyi-, polgári-
és büntetőtörvények túlnyomó többsége megváltozott.
Tulajdonképpen minden megváltozott: a nemzeti vagyon 90 százaléka
privát kézben van, NATO-tagok lettünk, EU tagok lettünk, és
minden magyar EU-állampolgár is egyben, korlátozás nélkül
utazhatunk, akár minden hétvégén a Bahamákra, vállalkozhatunk,
brókerezhetünk, valutázhatunk, tőzsdézhetünk, lapot indíthatunk,
könyvet adhatunk ki, gyárat vagy bankot alapíthatunk kedvünkre,
és – ami egykoron több volt, mint szimbólum – bármikor
nyithatunk cukrászdát Bécsben. Csakhogy valahogy a dolog mégsem
az igazi, és lehetetlen nem gondolni a klasszikussá vált, megrázó
sanzon egykori soraira: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”
Vajon miért nem sikerült az társadalmi méretekben, ami számtalanszor
sikerült egyéni szinten a disszidenseknek, miért nem voltunk képesek
életünket a kívánatos, megálmodott, gyökeres változások körülményei
közé emelni? Lehet, hogy társasúton nem érhető el az a cél,
amely magánúton bármikor elérhető volt? És ebben a kérdésben
a volton van a hangsúly, ugyanis ma már a magányos és elszánt
disszidens – (akit senki sem hívna már így) – sem biztos,
hogy Nyugatra érkezése után megfelelő társadalmi terepet találna
a maga kis rendszerváltozásához. Ugyanis nemcsak a volt
szovjetblokk változott meg az elmúlt negyedszázadban, de az ún.
nyugati, szabad világ is. Az idő őket ugyanúgy szétrágta,
mint bennünket, de amíg mi inkább felszabadulásként, pozitívumként
éltük meg az idő hozta változásokat, ők sokkal inkább süllyedés,
romlás gyanánt. Aztán ne felejtsük el, hogy a tizenegynéhány
új tagállam csatlakozása az EU-hoz legalább akkora (pénzügyi,
politikai, társadalmi, jogi stb.) változást vitt azok életébe
is, akikhez csatlakoztunk, mint a mi életünkben, akik
csatlakoztunk: már ők sem egészen ugyanazok – kevésbé vonzóak
–, mint voltak egykoron, recsegő, Szabad Európá-s rendszerváltási
hajnalunk titkos álmaiban. Vagyis hát, nem is annyira szép a
menyasszony, mint gondoltuk. Megöregedett. Akkor, még 1945-ben
kellett volna frigyre lépnünk vele, amikor hamvas és vonzó
volt.
De
mégsem ez a lényege az elmaradt rendszerváltozásnak, hanem
valami más. Mint mondottam, a kétpólusú világban volt két
rendszer, és ha valaki átment az egyikből a másikba, az
rendszert váltott. 1989-ben mi nem mentünk sehova, nem léptünk
át határt, igaz, megszüntettük azt, így végül a határ lépett
át minket, mint egykoron a trianoni diktátum idején az elszakadásra
ítélt magyarokat. Mi, ellentétben a disszidenssel, nem hagytunk
itt csapot-papot, maradtunk ahol, és akik voltunk, remélve, hogy
a végre hazánkba is megérkező új rendszer sikeresen leváltja
a régit. Ez volt a legnagyobb tévedések egyike, amit elkövethettünk.
Hiszen elég lett volna 1989 őszén szétnéznem magam körül,
és elgondolkozni egy kézenfekvő kérdésen: hozhat-e bármi jót
nekem az a rendszerváltozás, amelytől ugyancsak mindent, de
mindent remél Pető Iván, Kis János, Tölgyessy Péter, Tamás
Gáspár Miklós, valamint Horn Gyula, Nyers Rezső, Medgyessy Péter,
Vitányi Iván vagy Heller Ágnes, Konrád György, Farkasházi
Tivadar, Kertész Imre, netán Surányi György? Ülök egy
hatalmas buszon, amely velük van tele, ők adják meg az irányt,
ők kapkodják egymás kezéből a kormányt, ők nyomják padlóig
a gázpedált – hihetem-e reálisan, hogy ez a rendszerváltó társas
túra bármiféle kívánatos végállomást hoz majd számomra?
Semmiképpen sem hihettük volna, de hittük. Nagy, talán jóvátehetetlen
hiba volt. Átvettük ugyanis azt a közbeszédet, amit ezek a
gyakorlott doktrínerek a szánkba adtak: „rendszerváltás
kell!” Nem vettük észre, hogy ez volt a csapda, ugyanis csak váltás
kellett, de nem rendszerben, hanem nemzetben gondolkodó váltás.
Vagyis az ő leváltásuk a hatalomnak még a közeléből is.
Erre szolgált volna a „tavaszi nagytakarítás”, amit Antall
megtagadott. 1989-ben nekünk nem egy új – jó vagy rossz,
keleti vagy nyugati, polgári vagy polgáriatlan –
„rendszert” kellett volna politikai célkitűzésként meghatározni,
hanem a gyengülő, vén hazát. Végre-valahára váltani kellett
volna a hazához való viszonyunkon, a haza felé kellett volna
fordulnunk, a haza sebeit látnunk és gyógyítanunk, a haza érdekeit
minden körülmények között első helyre tenni a demagóg és
tartalmatlan rendszerváltás egyhelyben topogása helyett. És ez
nem hatalmi mámor lett volna részünkről, hanem egészséges
nemzeti önzés, a magyar megmaradással szemben érzett szolgálat
és alázat. Sajnos nem ismertük fel a történelmi pillanat
igazi nagy tétjét, vágyainkban nemlétező rendszereket kergettünk,
egy fantom Nyugatot akartunk honosítani, az időközben már
szintén fantommá enyészett kommunizmus helyett, közben a haza
a bankoké lett. Hogy mi maradt nekünk egyre növekvő eladósodottságunkon
kívül? Hát kérem, azt azért elértük, hogy EU-állampolgárként,
élve a szólásszabadság alapjogával nyilvánosan, akár a sajtóban
is kifejthetjük tippünket: fognak vagy nem fognak Sukorón
kaszinóvárost építeni a zsidók? (Ha igen, sok keresnivalónk
nem lesz ott ugyan – (nyilván belépési jogunk se) –, de
nagyon büszkék leszünk rá, mert a mi GDP-nk része lesz, és
hazánk nemzetközi hírét fogja fényesíteni.)
|
