|
 2009.08.21.
A politika primátusa
A
svájci SF tévében Roger De Weck beszélgetett dr. Peter Ulrich
gazdaságietika-professzorral. A Szt. Galleni Egyetem nemrég leköszönő
dékánja Európában az elsők között hozott létre a gazdasági
etika kérdéseivel foglalkozó intézetet. Az egymás után ismétlődő
válságok Ulrich professzor szakterületének létjogosultságát
igazolják. A neoliberalizmus és kapitalizmus kritikája mellett
a svájci professzor olyan új szempontokra világít rá, melyek
kiutat jelenthetnek az áldatlan helyzetből. A beszélgetés
harmadik részét a Zeit-Fragen leirata alapján közöljük.
– Roger De Weck: Említette, hogy a
szociális piacgazdaság lényegében csak odáig hagyta
elhatalmasodni a szabad piacot, amíg nem fenyegetett a veszély,
hogy az emberek utóbbit megelégelik.
– Dr. Peter Ulrich: Ha a közelmúltba tekintünk, akkor
éppen a háború utáni időszakban láthatjuk az említett szociáldemokrata
kompromisszumot (lásd MF 2009. 30. szám, 3. oldal), amire 1989
után nem volt szükség, mivel a fenyegető ellenség, a
kommunizmus megbukott.
– Már nem féltek, hogy az emberek egy
része átáll a kommunisták oldalára, ezért a kapitalizmus
megmutathatta keményebb vonásait is?
– Gátlástalanabb lehetett és ennek következményei a
thatcherizmussal Nagy-Britanniában lettek láthatóak, majd következett
a reageni gazdaságpolitika, amit ma a sajtóban
neoliberalizmusnak szokás nevezni. Röviden: a neoliberalizmus 25
éve vésődik bele világnézetünkbe, csakhogy mára már eljárt
az idő felette.
– Ennek ellenére a társadalom nem áll
ellen. Sőt mára már nemcsak piacgazdaságról, hanem piactársadalomról
is beszélhetünk.
– Örülök, hogy ezt felhozta. Ahogy említettem, a megkülönböztetés
a társadalom és a gazdaság között valahogy eltűnt. Az elmúlt
húsz évben a társadalmi körülmények visszájukra fordultak.
Szinte csak a mindent elárasztó ökonomizálással találkozhatunk.
Ökonomizáljuk az élet minden területét. A világ ökonomizálását,
gazdaságossá/gazdaságivá tételét nevezzük globalizmusnak.
És még magát a politikát is sikerült ökonomizálni. Ezalatt
azt értem, hogy a politika egyre inkább azoknak az – állítólag
– kényszerítő körülményeknek a szószólója és az ezekből
eredő programoknak a megvalósítója lett, melyeket az önfejű
piacgazdaság ad a szájába…
– A politika, mint a gazdaság
meghosszabbított keze?
– Pontosan. És így természetesen képtelen azon
keretszabályok szuverén meghatározására, melyek segítségével
a gazdaság a társadalmat szolgálná. Ennek alapja, pontosabban
oka egyértelmű. Ami természetesen a sokat ígérő, államok közötti
versenyképesség, mely egyben a szabályozások versenye is.
Megpróbálják a profitorientált, befektetési hajlandósággal
rendelkező tőkét helyhez kötni. És hogy a tőke mit tart vonzónak,
azt kizárólagosan a vállalatgazdasági szempontok határozzák
meg. Kissé ironizálva: az állam a kérdéses területen
ingyenesen rendelkezésre bocsátja a tökéletes infrastruktúrát
és a kiválóan képzett „humán erőforrást”, tíz évig támogatást
és adómentességet biztosít egy olyan területen, ahol egyébként
alacsonyak a költségek. Ez így vállalatgazdasági szempontból
kiváló. De ezek nem szempontjai a jó népgazdaságnak
(vonatkoztassunk el a népgazdaság kifejezésre nálunk lerakódott
teherre és nézzük a szó eredeti értelmét – a ford.) és főleg
nem a jó gazdaságpolitikának.
– Versenyképesség. Mintha vállalkozásokkal
foglalkoznánk, de a vállalkozások bármikor eltűnhetnek, az
országok viszont nem.
– Mindenképpen ökonomikus, de egy meglehetősen kétséges
nézőpont, hogy a versenyképesség kategóriája alkalmazható-e
egyáltalán politikai egységekre. Nem akarom ezt túl mélyen
elemezni. Csak annyit szögezzünk le: A fenntartható gazdasági
élet feltétele a politika primátusa, a politika elsőbbsége.
Ezt modern emberként nem kérdőjelezhetjük meg.
(Folytatjuk)
(ford.:czyba)
|
