vissza a főoldalra

 2009.08.21. 

Őszinte szívvel

Beszélgetés Pomázi Zoltánnal a Bojtorján együttes frontemberével

– Kőbányán cseperedtél fel. Ez a városrész menynyiben határozta meg pályád alakulását?

 – Igen is, meg nem is. Hatéves koromig Kispesten, az ONCSA-telepen laktam nagymamám házában. Ezeket a telepeket az Országos Nép és Családvédelmi Alap hozta létre Horthy kormányzósága idején. Az ONCSA célja a leginkább támogatásra szoruló néprétegek erkölcsi és szellemi felemelése útján az életviszonyok javítása és a társadalmi kiegyenlítődés elősegítése volt. Magyar nagycsaládosokat segítettek akkor. Ez a telep kis kertes házakból állt. Apámék nyolcan voltak testvérek, és kiérdemelték azt, hogy egy ilyen házhoz jussanak. Ez a telep védett környezetet jelentett számomra. Hatéves voltam, mikor elkerültem Kőbányára, ahol általános iskolába és gimnáziumba jártam. Kőbánya azért meghatározó számomra, mert sok olyan iskolatársam volt, akiből zenész lett. Így Póka Egon, vagy Révész Sándor. Pezsgő zenei élet jellemezte az akkor még I.László – ma már a szent jelző került a név elé – Általános Gimnáziumot. Sokan zenekart alapítottak, rockot játszottak. A gimnázium tanárainak a többsége pedig egyházi iskolákból, szemináriumokból kerültek oda. Tanáraim is meghatározók voltak pályám és életszemléletem kialakulásában. Bodócs tanár úr nem úgy tanította a történelmet, ahogy azt a könyvben leírták. Beszélt nekünk Trianonról is – halkan, suttogva. Latin tanárom is másként látta a világot, mint a kommunista időben szokás volt. Arról nem tudok, hogy feljelentették-e őket.

 – Ha megkérdezték a tízéves Zolikát, mi szeretnél lenni nagykorodban, mit válaszolt?

 – Sok minden felvetődött bennem. Nagyon nehéz egy gyereknek eldönteni, hogy mi legyen belőle. A szülők is megpróbálják azt ráerőltetni a gyerekre, ami nekik anno valamilyen ok miatt nem sikerült. Az oktatással is baj van, mert a gyerekekkel egyénileg is foglalkozni kéne, miután felmérték: ki miben tehetséges.

 – Ha már Horthyt említetted, akkoriban foglalkoztak tehetséggondozással is.

 – Egyik dédmamám gróf Klebelsberg Kunó szakácsnője volt, tehát hallottam már otthon egy olyan helyes oktatáspolitikáról, ami a csonkahazában felemelte a nemzetet. Visszatérve a kérdésre: rossz, ha egy pedagógus nem érdeklődik a gyerek képességei felől, s nem tereli egy olyan irányba, ahol érvényesülhet. Így nem biztos, hogy sikerül a tanulónak kibontakoznia. Szintén rossz, ha a felmenők akarata, s nem a tehetség szerint történik az iskolaválasztás. Láthatták otthon a zenei tehetségemet, de sajnos mégsem tereltek erre a pályára. Már hatéves koromban zongoráztam, s tizenkét évesen gitáron játszottam. Mindkét hangszeren autodidakta módon tanultam meg játszani. De, mint említettem, nem taníttattak zenére, sem egy hasznos nyelvre. Az általános iskolában pedig a legfontosabb dolgokat kéne tanítani. Mi általánosban egészen a harmadik osztályig, matematikaórán csak a szorzótáblát gyakoroltuk. Most csodálkozom azon, hogy egy áruházban számológépet vesznek elő ahhoz, hogy egy számot megszorozzanak kettővel.

 – Az, hogy egy gyerekre mit erőltetnek rá, függ a divatszakmáktól is. Régen divatos volt orvosnak, vagy mérnöknek tanulni.

 – Ma pedig sokan műsorvezetők szeretnének lenni a tévében. A média igen nagy vonzerővel bír. Azt látjuk: semmit sem kell tudni ahhoz, hogy tévésztár legyen valakiből. Ez megkérdőjelezi a sztárság hagyományos attitűdjeit is.

 – Lapunkhoz érkezett egy olvasói levél, mely azt a kérdést teszi fel: vannak-e ma hősök?

 – Biztos, hogy vannak. A hősök teljesen hétköznapi emberek. Az adott helyzetben való viselkedésük dönti el, hogy képesek-e önfeláldozásra egy közösség érdekéért.

 – Igaz, de nem nyomja-e el a tömegember a kiemelkedő, hősi cselekedetre is képes személyt?

 – A szellemileg alultáplált ember „saját magát”, a hozzá hasonlót akarja látni a televízióban. Azért is népszerű a komolytalan, bunkó ember a tévében, mert nagy támogatottsággal rendelkezik.

 – Térjünk vissza pályafutásodhoz. Intézményes keretek közt nem tanultál zenélni. Tehát, ha a rádióban meghallottál egy dallamot, le tudtad játszani?

 – Pontosan. Azt mondják: az a tehetséges, aki mindig többet tud, mint amennyit megtanulhatna. Ebben lehet valami; tizenhárom évesen odaálltam nagybátyám mellé, s gitáron kísértem, mikor a Török indulót játszotta. Nagybátyám csodálkozott, hiszen nem ismertem a kottát. Éreztem, hogy milyen akkordok fogják váltani egymást. Furának hangozhat, de nem éreztem soha a hátrányát annak, hogy nem tanultam zeneiskolában. Ha konzervatóriumban tanultam volna énekelni, ma azt mondaná: Pomázi képzett énekes, de rossz, amit csinál. Egy jó magánénekes ritkán tud jól könnyűzenét énekelni. Tehát kifejezetten árthat a hivatalos képzés a rock és a pop műfajában, hiszen eltérő a stílus és az énektechnika. Ha írok egy dalt, akkor először fejemben áll össze a zene. Ennek a kottáját precízen elkészítem, mert később megtanultam annyira a kottaírást, amennyire nekem szükséges.

 – Tanultál énekelni?

 – Igen, annál a Bágyoni Gézánál, aki az ország élvonalbeli énekeseit tanította: Szörényit, Demjént, Katona Klárit. A mai napig abból élek, amit tőle tanultam.

 – Kik voltak azok az akkor már befutott zenészek, énekesek, akik segítettek neked?

 – Első mentorom és támogatóm Dinnyés József volt, aki már tizenéves koromban klubokba, pódiumestekre vitt el fellépni. Dinnyés volt a meghívott vendég, s én pedig a ráadás. Ez nekem nagyon jó iskola volt; egy szál gitárral kiálltam, s énekeltem. A mai napig tudom hasznosítani, amit ezeken a fellépéseken tanultam. Szintén nagyon sok zenei fogást sajátítottam el a Tolcsvay Trióban eltöltött három év alatt. Bélát mesteremnek és példaképemnek tartom sok tekintetben. A zenekar főleg népzenei ihletésű számokat játszott. A legkomolyabb segítséget Szörényi Leventétől és Bródy Jánostól kaptam. Szörényi a szakmai tudásával, Bródy pedig a kapcsolataival segített sokat. Miért? Mert megtehették. Ezt nekik nem tudom viszonozni, csak a nálam fiatalabb generáció tagjainak segíthetek.

 – Előfordul, hogy megkérnek, hallgass meg egy fiatal, tehetségesnek mondott énekest, gitárost?

 – Él Erdélyben egy hétéves kislány, aki kristálytisztán énekel, s hatalmas zenei tehetséget és intelligenciát kapott az Úrtól. Édesanyja keresett fel, hogy hallgassam meg. Anno megjelent egy gyerekeknek szóló lemezem A cinege cipője címmel. Ennek a CD-nek az összes dalát kívülről megtanulta a kislány. Odaadtam neki a zenei alapot – amit ők negatívnak hívnak – és arra énekel rá. Jelenleg élőben lép fel koncerteken. A Bojtorjánban zenél egy olyan fiatal gitáros, akinek szintén igyekszem egyengetni a pályáját.

 – Azt olvastam, hogy rockzenével kezdtél, majd jött a country. Az utóbbi kiszorította belőled a rockot?

 – A Bojtorján egy olyan zenekar, ami többféle stílusú zenét játszik, így rockot is. Egy-egy koncert után kinn maradok a színpadon, gitárral a kézben. Ez már nem is country, hanem a Dinnyés József-féle pódiumműfaj.

 – Autoharpon is játszol. Mit kell tudni erről a hangszerről?

 – Ez egy automata hárfa, harmincnyolc húros kicsiny hangszer, amit Amerikában találtak ki. A jobb kézben acélkörmök vannak, bal kézben fogjuk az instrumentumot. A hangszer billentyűit kell megnyomni ahhoz, hogy létrehozzuk a kívánt harmóniát. Ezt a hangszert több Bojtorján-felvételen, így a Vigyázz magadra fiam-on is lehet hallani.  

– Önhatalmúlag kiválasztottam két dalt. Az egyik az előbb említett, a másik az Összetartozunk. Ezt a MIÉP június 4-ei, trianoni megemlékezésén is elénekelted. Mesélj a két dal történetéről.

 – Nem vagyok szövegíró, csupán dalszerző. Zeneszerző Beethoven volt, s nem én. A Vigyázz magadra fiam zenéje már katonakoromban a fejemben volt. Szöveg akkor még nem volt hozzá. Horváth Attila szövegíró ezzel a dallal megteremtette a Bojtorján imázsát. Nagyon sokat járok Erdélybe, Székelyföldre fellépni. Nincs olyan falunap, ahol a közönség ne énekelné hangosan velem ezt a nótát. Még a kinti tinédzserek is szeretik mind a két említett dalt. Kicsöngetéskor –mi ballagásnak hívjuk ezt az eseményt – a Vigyázz magadra fiam-ot gyakran eléneklik. A Bojtorján dalai történetet mesélnek el, s nem több embernek, hanem egyvalakinek – azért is népszerűek. Az Összetartozunk-nak sok variációja született. Ami nekem nem annyira tetszik, az a 2002-es. Akkor több mint harminc különböző stílusú énekes adta elő ezt számot. Voltak ott mindenféle politikai csapat holdudvarából. Egymáshoz nem illő emberek énekelték hibás dallammal szerzeményemet. 2009-ben pedig az erdélyi Magyar Összefogás listájának lett a dal a kampányzenéje. A művet a csíkszeredai Role együttes dolgozta fel. Sajnos az erdélyi magyarok sem összetartóak… Erdélyben – az eredeti verzió szerint – egy fiatal lánnyal, János Kingával adom elő a dalt duett formájában.

 – Gyermekműsorokat is tartotok a Bojtorjánnal?

 – Az együttessel családi koncerteket tartunk, melyeken gyerekeknek és felnőtteknek szóló dalokat is előadunk. Nekem viszont nagyon sok önálló gyermekműsorom van. Ezekkel Erdély megannyi települését bejártam, és Magyarországon háromszázszor léptem fel.

 – Ennek ellenére sem rólad, sem a Bojtorjánról nem lehet hallani. Az ingyenes reklámújságoknak, koncertfüzeteknek sem vagy a címoldalán.

 – Az lenne a baj, ha ez nem így lenne. Gyanús lennék magam számára. Nem érdekli a médiát a Bojtorján. Megpróbáltak rávenni arra, hogy különböző buta és agyölő tévés műsorokban vegyek részt, de nemet mondtam. Nem vagyok celeb. Nem akarom tönkretenni a múltamat azon, hogy valami hülyeség elvállalása miatt beszéljen rólam a sajtó. A bazári majmokra kíváncsiak az emberek, de komolyan venni nem lehet őket. Egyesek szerint mindezt azért mondom, mert savanyú a szőlő; irigykedek ezekre a celebekre. Miért lennék bosszús azért, mert nem vittek el egy dzsungelbe, ahol egyenes adásban könnyíthetek magamon? Ilyennek ismernek tán? Csak bolond vagy rosszindulatú, aki azt hiszi, hogy az ilyen dolgokat irigylem.

 – Többször dolgoztál együtt Latinovits Zoltánnal. Milyen kép él benned a színészkirályról?

 – Alig múltam húszéves akkor. A Tolcsvay Trió irodalmi műsorokban is fellépett. Megkeresett minket az akkori Irodalmi Színpad programszervezője azzal, hogy Latinovist Zoltán irodalmi estjén volna-e kedvünk fellépni. Kis létszámú, akusztikus zenekart kerestek. Elvállaltuk, s bejártuk az országot ezzel a műsorral. Volt, mikor napi 8-12 órát töltöttünk együtt és sokat beszélgettünk. Nagyon kedveltük egymást Zoltánnal. Látta, hogy érdekel a művészete, ezért megkedvelt. Egy-egy beszélgetés szinte spirituális élményt jelentett számomra. Nem igaz, amit róla pletykálnak. Nem volt velünk kötözködő, részegnek sosem láttam, hanem egy bűbájos, kedves embernek ismertem meg. Azt is terjesztették róla: összeférhetetlen. Velünk nem volt az. Bizonyára a kisstílű embereket nem bírta elviselni. Akkor nem tudhattam azt: a közeljövőben meghal, s emlékeket kéne gyűjteni róla. Ezért nem készült közös fotó sem. Autogramot sem kértem tőle. Meggyőződésem: nem lett öngyilkos. Azt mondta nekem egyszer: nem teszem meg a haragosaimnak azt a szívességet, hogy megöljem magam.

 – Több forrás szerint kutyáját vitte sétálni, mikor meghalt.

 – Kizártnak tartom, hogy valaki kutyasétáltatás közben ugorjon egy vonat elé.

 – Azt olvastam, hogy Kansas állam, Pearl és Mississippi díszpolgára vagy. Miért kaptad ezeket a kitüntetéseket?

 – Az amerikaiak büszkék azokra, akik külföldi létükre jól játsszák a countryt a kinti fesztiválokon. Főleg ezért kaptam ezeket a kitüntetéseket. Ezek nagyon megtisztelő elismerések, s ha meg szeretném kapni az amerikai állampolgárságot – ami még rémálmaimban sem jön elő –, bizonyára könnyen menne. Mississippi állam egyik megyéjének pedig helyettes sheriffje vagyok. Még igazolványom is van róla. Már más kategória, mikor a szovjet kulturális miniszter kitüntetett, miután Csernobiltól 50 km-re koncerteztünk. Mondták: milyen bátrak ezek a fiúk. Nem bátrak, hanem vakok voltunk, mert nem tudtuk, pontosan hol is lépünk fel.

 – Magyarországi kitüntetéseid is vannak?

 – Akadnak, a legnagyobb a szocialista kultúráért érdemrend, amit Csehák Judittól vehettem át a Németh-kormány idején. Akkor gondolkodtam el azon: van-e szocialista kultúra? Vagy csak kultúra létezik önmagában? Nem vágyom díjakra itthon. Annak örülnék, ha a székelyek tüntetnének ki. Most is azt teszik, egy pénzzel nem mérhető dologgal, a szeretetükkel. Ez az, ami igazán fontos számomra.

 – Annak idején a Pannon Rádió sokszor játszotta zenéteket. Ha jól emlékszem, te az MTV Híradójában a Pannon védelmére keltél. Nem ért ezért semmilyen kellemetlenség?

 – Csak az ért utána! De azonnal! Megfenyegettek, s megpróbáltak befolyásolni. Fűt-fát ígértek nekem, ha visszavonom a nyilatkozatomat. Nem tettem, mert becsületes és őszinte vagyok. Sajnos akkor döbbentem rá arra, hogy mennyire megosztott a művésztársadalom.

 – Nevedet és fényképedet adtad a Magyar Fórumban megjelent előre hozott választásokért felhíváshoz. Mások ezt nem merik, vagy gyáván megfutamodnak. Ennyire nagy úr a félelem?

 – Abban a hitben élek, hogy demokráciában élünk. A ’89 előtti időkhöz képest annyi a változás, hogy nyíltan beszélhetek. Nos, ezt a luxust megengedem magamnak. Soha nem függtem senkitől, magam határozom meg, mit vállalok el, válogatok a fellépések között. 2010 áprilisáig tele vagyok munkával. Legutóbb a kanadai magyarok hívtak meg egy kéthetes turnéra, ami szeptemberben lesz. Sokat járok Székelyföldre, az ottani magyaroknak tetszik az állásfoglalásom az ő ügyeiket és a mi sorskérdéseinket illetően. Ezért sem félek senkitől!

Medveczky Attila