vissza a főoldalra

 2009.08.28. 

35 éve a pályán
Beszélgetés Ötvös Csilla operaénekesnővel

– Till Géza Opera c. könyvét kézbe véve; a borítólapon már-már emblematikus képről tekint vissza rám Papagena-Papageno kettőse Mozart: Varázsfuvolájából. Kedvesen, időtlenül, klasszikus hitelességgel „sugallva”a zseniális mű álomvilágát. A képen Ötvös Csilla és Gáti István alakja rajzolódik. Jól emlékszem, hogy volt már egy civil szakmája, mielőtt jelentkezett volna a Zeneakadémiára?

 – Igen, titkárnő voltam, ott, ahol az ön anyai nagyapja főkönyvelőként dolgozott, az Iparművészeti Vállalatnál. Közgazdasági technikumban érettségiztem, s mivel elsőre nem vettek fel a Zeneakadémiára, két évig civil foglalkozást űztem. Már gyermekkoromban – mint Csaba bátyám – operaénekes szerettem volna lenni. Édesapám plántálta belénk a zene szeretetét, s eldöntötte: belőlem operaénekes lesz. Míg másokat szülei lebeszélnek a színpadról, úgy engem már énekesnőnek neveltek. Csabának is volt egy civil szakmája – vegyésztechnikus –, tehát ő is egy kis kanyarral került az Operaházhoz. Huba bátyámból pedig zongorista lett. Ötéves koromban elhatároztam, hogy szoprán leszek, s az lett belőlem. Sőt szüleim elővettek egy hangfajokkal foglalkozó zenei könyvet, s abból megállapították: ez a lány koloratúrszoprán lesz. Akkor ezt így mondtam: „koatul” – mivel a r betűt csak később ejtettem ki helyesen. Otthon tanulgattam az áriákat, dalokat, s a lehető legboldogabb voltam, mikor a Zeneakadémiára felvettek; végre csak azzal foglalkozhattam, ami érdekelt.

 – Felmenői között is volt énekes?

 – Apai nagymamámnak nagyon szép hangja volt. Autodidakta módon képezte magát, s Kolozsvárott sokat koncertezett. Nagyapám katonatiszt volt, így nagymamám nem lehetett hivatásos énekesnő, de gyakran fellépett jótékonysági hangversenyeken. Apukámnak pedig gyönyörű tenor hangja volt, ezért színiiskolában szeretett volna tanulni. A ’30-as években testvérével együtt átjött Erdélyből és Rákosi Szidi színiiskolájában folytatta tanulmányait. Együtt tanult Jávor Pállal, aki akkor robbant be a filmbe – mindenkit lekőrözve.

 – Tehát művésznő erdélyi családból származik?

 – Édesapám Kolozsvárott született, egyik ősöm bunyevác volt. Sőt örmény vér is van bennem. Édesanyám pedig Nyáregyházi Nyáry Edit, gróf Nyáry Pál leszármazottja.

 – Térjünk vissza tanulmányaira. Tanult énekelni, míg felvették a Zeneakadémiára?

 – Két évig dolgoztam titkárnőként. Tanultam előtte Révhegyi Ferencnénél, aki később a főiskolán is tanárnőm volt. A sikeres felvételi előtt még a kor híres énekesnőjének, Posszert Emíliának is növendéke voltam. A művésznő egy Európa-hírű Wagner-énekesnő volt, akit – ki tudja miért – idehaza kevesebben ismertek, mint külföldön. Sok híres-neves énekes – Bartha Alfonz, Simándy József – tanult nála. A ’80-as években pedig Kapitánffy Istvánné, Magda volt a tanárnőm. Tanítványa, kolleganőm, Lehoczky Éva ajánlotta nekem. A legtöbbet tőle tanultam. Olyan tudást adott át nekem, amit jelenleg, pedagógusként issokszor hasznosítok. A pályán mindig Csaba után mentem. Ő három évvel előzött meg a főiskolán és az Operaházban is. Később több előadásban is felléptünk együtt. Így a Carmenben, a Bohéméletben,a Csengőben, a Szevillai borbélyban, az Álarcosbálban, a Don Pasqualéban és a Don Giovanniban is.

 – Emlékszem, az Erkel Színház próbatábláján ő Ötvös, míg művésznő Ötvöske néven szerepelt.

 – Igen, ugyan most már nem így írják. Pedig ez ma is kedves lenne – nemde ?

 – Voltak szerepálmai már főiskolás korában?

 – Hogyne! Még korábban is. Legfőbb álmom Gara Mária és Rosina alakítása volt. Már tizenévesen énekeltem otthon, zongora mellett a legnehezebb koloratúráriákat. Tizenöt évesen vitt el Csaba bátyám Révhegyinéhez, akinek a Pillangókisaszszony nagyáriáját énekeltem el. A tanárnő azt mondta: azért ezzel egy kicsit még várjunk.

 – Mindkét nagy álma valóra vált.

 – Igen. Rosinát énekeltem a televízióban is, és édesapja vezénylete alatt az Operaházban. Akkor még szopránok énekelték ezt a szerepet, ezért is szerencsém volt; ugyanis ez a híres, bravúros koloratúros átirat, melyet Gyurkovics Mária számára írtak át – anno. Utánam már „csak” az eredeti mezzo-változatban hallhatja a közönség.

 – Voltak példaképei?

 – Igen: Gyurkovics Mária és Lehoczky Éva. Utóbbi énekművészetét nagyon tisztelem. Tudatos, kifogástalan technikával énekelt, olyan technikával, amivel még 60 évesen is el tudta énekelni az Éj királynője szerepét. Operettet is kiválóan énekelt. Nagyon sok felvétele van, s én beszéltem rá arra, hogy jelentessen meg ezekből egy CD-t. Olyan szám is van ezen a hanghordozón, amit kifejezetten neki írtak. Gyurkovicsnak pedig bájos hangját szeretem.

 – 1974-ben már az Operaház tagja volt. Milyen szerepeket kapott?

 – Nem dobtak be azonnal a mély vízbe, viszont már főiskolás koromban énekeltem az első fiút a Varázsfuvolából és Fanchette-t a Figaró házasságából. Tagságom elején kisebb szerepeket kaptam. Frasquitát a Carmenből – melyet aztán igen sokáig énekeltem –, majd a Fidelio Marzellinája következett. Első nagy szerepem Gara Mária lett.

 – Kik azok a már a túlvilági dalszínházban éneklő kollegák, akikre szívesen emlékszik vissza?

 – Az idősebbektől nem kaptam – igaz, nem is kértem – segítséget, de barátilag viszonyultak hozzám. Simándy József, Radnai György, Melis György, Ercse Margit, László Margit, Andor Éva, Bende Zsolt, Palcsó Sándor és Kishegyi Árpád is szeretettel fogadtak, mint pályakezdő énekest. Arról nincs tudomásom, hogy rosszakaróim valaha is lettek volna.

 – Törékeny termete, üde hangja miatt kevés drámai hősnőt szólaltatott meg, és sok vígoperában játszott. Fruskákat, tizenéves lányokat alakított. Ezt nem bánja?

 – Nem, mert kiváló szerepeket énekelhettem, de tény: főleg szubrett szerepeket alakítottam. Így a Rigoletto Gildáját is csak Brassóban énekelhettem el. Éreztem ennél a szerepkörnél magamban többet is, de nem voltam az a típus, aki kilincsel az igazgatóknál. Hála Istennek, mindig volt fellépésem. Ha az Operában kevesebbet foglalkoztattak, akkor hívtak a Hiltonba előadásokra, Fertőrákosra, Sopronba, Szombathelyre, a Margitszigetre, vagy a Vigadóba, vagy külföldre, Németországba, Finnországba, Svédországba, Olaszországba – operákra, operett-gálákra egyaránt.

 – Más hangulata volt akkor az Operaháznak, mint manapság?

 – Tiszteletteljesebb légkör uralkodott, és a társulat összetartóbb volt. Ritkán ültem be az Operaház klubjába – a pletykák sosem érdekeltek. Előadás után mentem haza a családomhoz. A dalszínház hangulata viszont nagyon jó és barátságos volt. Megbecsülték és tisztelték az idősebb kollégákat. Mostanra ez nem jellemző. A mai kor már más stílust követel meg a fiataloktól, ráadásul ma már leginkább csak szerepre szerződtetik őket, így nemzeti Operaházunk inkább egy zenés átjáróházhoz hasonlít, semmint a múltbeli nagyhírű anyaszínházhoz.

 – A vasfüggöny létének volt tehát pozitívuma is?

 – Legfeljebb annyi, hogy itthon tartotta a tehetségeket. De! Gát is volt. Ha az Interkoncertnél nem volt kapcsolata egy énekesnek, akkor aligha énekelhetett Nyugaton. Én legtöbbször csak beugróként jutottam ki. Történt például, hogy két nappal a Székely fonó berlini előadása előtt felhívtak, ugorjak be Tokody Ilona helyett. Sosem énekeltem ezt a szerepet. Megígérték, majd nagyon hálásak lesznek nekem – erre a mai napig várok. Ennyit a háláról. Ettől függetlenül szerencsés voltam, mert az ORI könnyűzenei részlegében „megvettek” operettre, dalokra és magyar nótás műsorokra is – melyeket azóta is repertoáromon tartok és rendszeresen fellépek velük – mindenütt, ahová csak hívnak – és hál’ Istennek – ma is „divatban vagyok”!. Szerencsére magyar nótát nem „csak” nótaénekesek adnak elő, hanem rajtam kívül néhány kollégám is – pl. Melis György és Kalmár Magda – „megszólal” ebben a könnyűnek mondott, de valójában igen nehéz műfajban. A jó értelemben vett profizmus hiánya nagyon sokat árt a magyar nótának, operettnek egyaránt! A felkészültség hiánya miatt ma divat lett sok szép, híres ária mélyebb hangon való éneklése. Így megszűnik egy-egy produkció hitelessége és művészi értéke is !

 – Számtalanszor láttam a ’80-as években Gara Máriát énekelni a Hunyadi címszerepét éneklő Róka István mellett. Mindketten a dalszínház „oszlopainak” számítottak?

 - Nem csak mi, hanem Berczelly István, Berkes János és a bátyám is. Ezt mindég éreztem is, s megtiszteltetésnek vettem. Rám mindig számíthattak. Volt, mikor három főszereppel debütáltam egy hét leforgása alatt, s volt János vitéz előadás, mikor Iluskát és a Francia királylányt is el kellett énekelnem, hogy megmentsem az előadást. Az Operaház számomra a magyar klasszikus zene szentélyét jelentette, ahová csak tiszta szívvel és hanggal lehet belépni. Eddig énekeseket említettünk, de a karmesterek között Lukács Miklós, Erdélyi Miklós, Lukács Ervin és Medveczky Ádám volt az, akik nélkül bezárhatták volna az Operaházat. Rendezőkkel, karmesterekkel sosem volt konfliktusom. Mindig megtaláltuk véleménykülönbözőség esetén is az arany középutat. A sajtó és a szakma mindenkor ismert és elismert, a kitüntetéseket viszont nem a szerényeknek osztják – én nem szeretek előszobázni. Öt évvel ezelőtt ugyan egy alkalommal bementem az akkori direktorhoz megkérdezni: 30 éves jubileumom kapcsán van-e remény arra, hogy kapjak valamilyen elismerést. Különös választ kaptam; nem ő –mármint az igazgató – intézi mindezt. Furcsálltam, hisz ha nem ő, akkor kicsoda terjeszti fel díjazásra a neveket?

 – Számtalan olyan operett -és dalfelvételt készítettek önnel, melyeket Európa-szerte sikerrel vetítettek, vetítenek. Mondana ezekre példát?

 – Nem csak dalokról van szó, operáról, operettről, zenés játékokról is, ahol a megjelenés és az interpretáció, a szerepjátszás minősége nagyban emeli a produkció értékét! Nekem mindig erősségem volt a színpad is. A Szevillai borbélyt sok országban vetítették. Ennek az az oka, hogy voltak olyan rendezők, akik bennem gondolkoztak. Külföldi operett-gálákra hívtak meg, ezeket rögzítették, s néha előveszik az archívumból.

 – A Víg özvegyben a Margitszigeten lépett fel?

 – Így van. 1980-ban énekeltem el benne Valencienne szerepét. Többek közt: Pitti Katalin, Bende Zsolt, Jankovics József , Zenthe Ferenc, Agárdi Gábor szerepeltek benne. Az év májusában született a fiam, s már a nyáron cigánykerekeztem a színpadon. Kaposvárott is énekeltem vendégként ezt a szerepet. Azért is kedveltem ezt a művet, mert szerettem prózát mondani. Vannak kollégák, akik szörnyen beszélnek a színpadon. Egy híres rendező mondta, mikor beálltam a János vitézben: végre valaki, aki beszélni is mer a színpadon és érthetően artikulál. Akinek jó a hangtechnikája, annak nem árt meg, ha próza után énekel.

 – A Vörösvári Újság beszámol az egyik helyi nőnapi műsorról, melyen Ötvös Csilla és társulata lépett fel és operetteket adott elő Hegedűs Valér kíséretével. Megvan még ez a társulat?

 – A cikk írója kedveskedni akart, mikor a társulat szót használta. Egy kollégámon kívül növendékeimmel együtt léptem akkor fel. Gyakran adunk elő ilyen műsort. Mostanában a Fészek Művészklubban lépek fel tanítványaimmal. A Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola énektanára is vagyok immár tizenhat éve, s növendékeimből nem csak operaénekesek lesznek. Ebben az évben egyik tanítványomat dzsessz tanszakra vették fel, de a Színművészeti musical szakára is kerültek be növendékeim. Van tanítványom, aki országos nótaverseny, van, aki dal- és áriaverseny győztese. Van, ki tagja a Kamaraoperának, egyikük az Operettszínház tagja lett, és van, ki zeneakadémiai hallgató. Nem mindenki felel meg az opera követelményeinek, de az alaptechnika elsajátítása mindegyik műfajnál egyformán fontos.

– Mit gondol: hazánkban megfelelő színvonalú az általános és középiskolai énektanítás?

 – Nagyon nagy hiányosságokat tapasztalok. Jönnek hozzám szép hangú növendékek, de nem ismerik a kottát még a legelemibb szinten sem. Szolmizálni sem tudnak. Annak idején ez általános iskolában alapkövetelmény volt. A közelmúltban viszont minimálisra csökkentették az énekórák számát. Ezt tették Kodály országában.

 – Sok gyerek nem szeret énekelni. Ennek egy régebbi kudarcélmény lehet az oka?

 – Lehet, vagy azt hallja otthon: „ne kornyikálj itt nekünk”. Régebben sokkal magasabb szintű volt a zenei műveltsége és igénye egy átlagembernek, mint mostanában. Nem biztos, hogy szerette az operát, a klasszikus zenét az illető, de legalább ismert egy-két népszerű részletet. Már a ’90-es évek elejétől sokkal kevesebben járnak operába, hangversenyekre a fiatalok. Most senki sem hívja őket, de igaz, a jegyárat is nehéz lenne megfizetni. Ezért népszerűsítő, olcsóbb előadásokra lenne szükség.

 – Kollégája, Gárday Gábor mesélte, hogy Japánban a gyerekek jobban ismerik Kodályt, mint idehaza. Ezt meg tudja erősíteni?

 – Ez így van. Kodálynak hatalmas nagy kultusza van Japánban. Nálunk is volt Kodály-kultusz, de elkopott. Már nem fontos a szolmizáció, az énektanítás. Azt veszem észre, hogy a többi nép sokkal jobban megbecsüli a sajátját. Sajnos a saját zeneirodalmunkat sem ismerjük.

 – Tudtommal van külön énekoktatási módszere. Mesélne erről?

 – Én bel canto-t tanítok. Ugyan sokan hivatkoznak ugyanerre, ám ez csak akkor hiteles, ha szakmai tudással, anatómiai, élettani, hangképzésbeli felkészültséggel teszi ezt valaki, nem csak mondja! Mit is jelent ez? Pozícionáltan, jó helyen, jól artikulálva és érthetően kell énekelni. Ennek a technikáját tanítom, s meg is mutatom a növendékeknek úgy, hogy közben tartok egy kis „biológia órát” is. Ez a módszer főleg volt énektanárnőm, Kapitánffyné által hallottakra épül. Volt növendékem, ki kezdetben egy oktávon belül középmagasságban tudott csak énekelni, de módszeremnek köszönhetően kontratenor lett belőle. Jelenleg Londonban énekel.

 – Spanyolországban énekkurzusokat is tart. Honnan érkezett először a felkérés?

 – Hosszú éveken át tanítottam Barcelonában is. Kolleganőmtől, Ercse Margit operaénekesnőtől –aki szintén énektanár – került át hozzám egy spanyol lány. Sikerült belőle jó énekesnőt „faragni”, jelenleg kórusa is van Katalóniában. Az ő segítségével szerveztek számomra kurzusokat. Nem csak oktattam; komolyzenei koncerteket adtam, más műfajban is énekeltem, mégpedig egy helyi műfajban, a zarzuelában. A zarzuelákban ötvözik az operák áriáját a népszerű népi dalokkal. Így nehezebbek a magyar operettnél is a koloratúrákat tekintve. Vannak révbe ért spanyol tanítványaim; Katalóniában, Barcelonában és Almériában is. A spanyolok hálájukat egy szép díjjal, a Pablo Casals-szobor adományozásával fejezték ki, amelyet mesterkurzusaimért, tradicionális koncertjeimért, televíziós-rádiós „megnyilvánulásaimért” kaptam. Büszke vagyok a Mollet de Valles város polgármestere által adományozott emléklapra is.

 – Milyen hazai lehetőségei vannak hazánkban egy tehetséges, fiatal énekesnek?

 – Kissé beszűkültek a fellépési-, főleg a koncertezési lehetőségek. Hiszen azokat hívják el hangversenyekre, oratóriumokra, akik ismertek.

 – Mit gondol: elég pénz jut hazánkban a kultúraközvetítő intézmények finanszírozására?

 – Elég? Szinte semmi. Hírlik: több zeneművészeti szakközépiskolát is meg akartak szüntetni. Egyre kevesebb pénz jut oktatásra – pláne zeneire, egyre nagyobb kötöttségbe kerül a taníttatás, tanítás. Szerencsére intézményünk kiváló igazgatónője – Mészáros Lászlóné –, mindent megtesz az iskoláért. Az is gond, hogy sokak számára nem éri meg zeneiskolában éneket tanulni. Az ok: 18 éves kor alatt kevesen tanulnak énekelni a mutálás miatt – a hangszál „biológiai hangszer”, ennek beérése után szabad csak intenzíven „használatba venni” és formálni ! A zeneiskolát azonban 22 évesen be kell fejezni! S ha valaki ezt követően nem kerül konzervatóriumba, vagy főiskolára, s nincs pénze magánórákra, akkor be kell fejeznie énektanulmányait is – és ez abszurdum! Ez az, ami egyáltalán nem jut el a döntéshozók tudatáig.

– Harmincöt éve az Operaház tagja. Sosem sajnálta, hogy erre a pályára lépett?

 – El sem tudtam volna képzelni az életemet operaéneklés nélkül. Máshoz nem is volt tehetségem.

 – Van egy dal: „Csak a szépre emlékezem”. Anno Tolnay énekelte. Művésznő is elfeledte a kellemetlenségeket?

 – Boldog, kiegyensúlyozott pályám volt – és ma is az. Voltak bravúros beugrások, legendás szerepformálások, értékálló televíziós darabok, sok CD-t jelentettem meg. Volt tehetségem, egészségem, lehetőségem a művészi kiteljesedéshez, mindehhez segített a szerencse és a nagyszerű családi háttér – melyért külön hálát adok az Istennek! Kell ennél több?

Medveczky Attila