vissza a főoldalra

 2009.12.01. 

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

(Vígszínház)

Az 1878-ban Neumann Ferencként Budapesten született és 1952-ben New Yorkban elhunyt Molnár Ferencet meg az ő dráma-és prózaírói munkásságát nem szükséges különösebben bemutatni. A Pál utcai fiúk általános iskolában kötelező olvasmány, s nincs olyan évad, amiben a színházak a Liliomot, A doktor urat, Az üvegcipőt, vagy az Olympiát ne tűznék műsorukra. Nagyítóval sem lehetne találni olyan Molnár-darabot, amit ne játszottak volna már. Szeretik a direktorok, mert biztos anyagi sikerre számíthatnak, a színészek pedig a pazarabbnál pazarabb szerepek miatt. A Játék a kastélyban – állítólag – önéletrajzi ihletésű, ugyanis Molnár Ferenc harmadik felesége, Darvas Lili német nyelvtanárával, Hans Jurayval keveredett a színdarabbélihez módfelett hasonló szituációba. A Játék a kastélyban egyik legsűrűbben színpadra állított Molnár-szerzemény, az 1926-os New York-i, Henry Hiller’s Theatre-beli ősbemutatója óta valóságos diadalmenetben vonul végig a földkerekség számos színpadán. Hazánkban az Óperenciás-tengeren túli premierje után három héttel, 1926. november 24-én játszották először a Magyar Színházban. Azért nem a Molnár-műveket előszeretettel és mindig telt házak előtt játszó Vígszínházban, mert akkor Molnár Ferenc anyagi követelésekkel, sőt perekkel súlyosbított szerzői jogvitába keveredett a színházzal, ezért aggatták rá kortársai a cseppet sem hízelgő „Csekkszpír” gúnynevet. A Játék a kastélyban-t, a mai Vígszínház most, 2009. október 24-én újította fel. Marton László rendező – előző igazgató – az eredetileg három felvonásos vígjátékot kettőre rövidítette.

Az alaptörténet cseppet sem bonyolult, a pikantériáját a színház a színházban adja. Három érdemes férfiú: a minden hájjal megkent, hatvanas és a harminc körüli dörzsölt szövegíró – mellesleg befutott szerzőpáros – meg a negyedszázados, a primadonnába ’se lát, se hall’ módon szerelmes fiatalember, amúgy tehetséges komponista a Riviéra egyik elegáns villájában időzik. Váratlanul érkeztek, hogy örömet szerezzenek a naiv fiatalembernek. A gyanútlan fiú epedve várja, hogy találkozzon szíve választottjával. Csakhogy nem a tervezett módon, hanem másképp, igencsak balul sül el a dolog: ugyanis fültanúi lesznek, amint a kissé felszínes művésznő az ex udvarlójával, a társulat egykori bonvivánjával, mellesleg négygyermekes családapával cseppet sem gyűrűs menyasszonyhoz illő módon édeleg. Szegény ifjúban összedűl a világ, készülő operettjét szét akarja tépni, sőt kútba akar ugrani. Az öreg róka író, hogy mentse a menthetőt, egyetlen éjszaka alatt összeüt egy olyan darabot, amibe ügyesen beleszövi a budoárban elhangzott igen bizalmas szavakat. A megszeppent színésznő és a beijedt hősszerelmes mindhármuk előtt elgyakorolja a sebtében összecsapott vígjátékot, a jámbor zeneszerzővel pedig madarat lehet fogatni, mert elhiszi, az előző este ott, a szoba mélyén nem szarvakat tettek a homlokára, hanem csak a holnapi előadásra próbáltak…

Benedek Miklós jóformán egymaga viszi vállán a produkciót, elismerésre méltóan hozza Turai figuráját, az ő jutalomjátéka ez a szerep. Olyan tapasztalt írót alakít, aki úgy ismeri az emberi gyöngeségeket és jellembeli fogyatékosságokat, mint a tenyerét, ugyanakkor emberbarát is, azonban, mint a szenteknek, neki is maga felé hajlik a keze, és nem csupán szívjóságból segít a mafla legényen, hanem önös érdekből is, mert új darabját szeretné sikerre vinni. Gált, a kesernyés írót Fesztbaum Béla jeleníti meg. Méltó partnere Benedek Miklósnak. Ádámot, a 25 éves, ifjú és bohó, kissé balgatag zeneszerzőt Molnár áron személyesíti meg. A nagytermészetű, szoknyabolond Almádyt Lukács Sándor viszi fel a színre, bizony meglehetős erőfeszítésébe kerülhet egy olyan jó színésznek, mint ő eljátszani a rossz színészt, de kifogástalanul megoldja. Tahi Tóth László Dvornicseket, a semmin meg nem lepődő inast, Csöre Gábor a sértődékeny, folyton kapkodó titkárt játssza. Tornyi Ildikónak a szép, körülrajongott, ugyanakkor huncut díva szerepében nincs más dolga, mint hogy mutatós és kívánatos legyen. Sikerül neki. 

A közönség roppant mód élvezi az előadást. Nem csupán a kifogástalan színészi teljesítmények, hanem Khell Csörsz ötletes díszletei és Jánoskúti Márta pazar jelmezei miatt. Örül, mert végre igazi, színházi színjátékot láthat, amiben minden a helyén van, művészieskedő lila gőz nem árasztja el a színpadot, semmiféle elidegenítő hatás nem érvényesül. A sok-sok vad kísérletezésbe belefáradt és újdonsághajhászó koncepcióba belefásult publikum szinte fellélegzik, és hosszú percekig hálatelt szívvel tapsolja a színészeket, mert végre azt kapta, amit várt: magát a darabot, és nem annak ürügyén valamiféle rendezői önmegvalósítást, vagy mához szóló üzenetekkel túlterhelt sötét komédiát.