vissza a főoldalra

 2009.12.01. 

Bomlasztják a szakrális művészeteket

Negyven éves a Térszínház. Az ünnepi alkalomból az intézmény alapítóját, igazgatóját, rendezőjét, Bucz Hunort kérdeztem.

 -Azt írják a sajtóban, hogy 40 éves a Térszínház, de ha jól tudom, 1969-ben még más néven jöttek létre.

 -Igen, honismereti kőrként. Akkor honismereti szakkörvezető voltam Csepelen. Nem vezethettem színjátszó kört, mert korábbi összeütközéseim a cenzúrával és az aczéli kultúrpolitikával ezt lehetetlenné tették. Rendezőként, tanárként nem foglalkozhattam sem az irodalommal, sem a színházzal.

 -Ha jól tudom, Debrecenben tanult, s ott is rendezett.

 -A bölcsészkaron tanultam, s valóban rendeztem is, de nem sokáig. A cívis városban egy Hangos újság c. színházat szerettem volna megvalósítani. Egy olyan vitát akartam – a hitviták mintájára – a színpadra vinni, melynek során egy soviniszta és egy kozmopolita mondja el a saját érveit. Kiabálnak egymással, és ordításuk elnyomja a Himnusz hangjait. Ezt nem engedték nekem, s ezt követően nem rendezhettem Debrecenben.

 -1970 tavaszán legalizálódott az önök működése.

 -Arról van szó, hogy attól kezdve irodalmi színpadként, színjátszó kőrként szerepelhettünk, s én, mint ennek a szakkörnek a vezetője, a Csepeli Munkásotthonban produkciókat hozhattam létre. Felvételt is hirdethettünk az irodalmi színjátszó kőrbe. Röplapokat készítettünk, s felkerestünk iskolákat.  

-Szerepekre hallgatta meg a jelentkezőket?

 -Nem, engem a színház, mint olyan, s mint cél, soha nem érdekelt. A színház egy eszköz arra, hogy egy olyan kis nép, mint a magyar művelje a saját kultúráját, nyelvét. Eszköz a kapcsolatteremtéshez. Ezen kívül a színház egy út, ami lélektől lélekig vezet, s a közös élmény iskolája. Így a szakralitás szempontjából fontos a színház. Nem véletlen, hogy miután a szakrális közösségeket szétverte a bolsevizmus, a szakrális művészeteket is széjjelbomlasztják, illetve egy sátáni irányba halad a színház. Így elveszik a közösségi élmény. S mi van helyette? A tömegélmény, amikor a néző nem alkotótárs, hanem médiuma a rája zúduló technikai blöffnek. Minél komplexebb egy színház, minél több művészeti ág eszközeit próbálja a színpadon összehangolni, annál komolyabb rendezői koncepcióra van szükség, mert annak hiányában csupán az effektek működnek. Villóznak a fények, hangos a zene, s a lényeg elmarad. Visszatérve a „felvételire”: három korszakot kell különválasztani intézményünk életében. Az első, a színjátszó szakköri volt, mikor nem csak a cenzúrával, de a próbalehetőségekért is meg kellett küzdeni. A második korszakban, már amatőr színházat lehetett csinálni Újpesten. A harmadik, a független lét korszaka, mikor pályázati színházként működünk. Az utolsó egy „araszolgatás” évadról évadra. Az első két korszakban mi ún. szociális védőhálóként is működtünk. Nem volt felvételi: aki becsületesen dolgozott, megtalálta a közös munkában a helyét. Akkor az elsődleges a tisztesség volt, s csak ezt követte a szakmai kritérium. Aki annak idején felkeresett minket, az részt vett a stúdiómunkánkban, tanult és a darabokat úgy hoztuk létre, hogy mindenki a képességéhez mérten kapott feladatot bennük. Ma már, mivel pályázati színházként működünk, szigorú szakmai követelményeket támasztunk színészeinknek. Mostanában csak azok a színházak nyerhetnek a pályázatokon, akik minőséget és mennyiséget is produkálnak. És erre jön a bürokrácia. Így nem működhet a szociális háló, s alig van mód arra a pedagógiai munkára, amit évtizedeken át végeztünk. Mindig is hangoztattuk, hogy a művészeti pedagógia segíti az anyanyelvi nevelést. Most is tartunk rendhagyó irodalmi órát és beavató színházat, de tanfolyamokat nem csinálunk, mert a színházi pályázati feltételekbe azok nem férnek bele.

 -Többször helyszínt váltott az intézményük. Csepel, MOM, Postás Művelődési Központ, Újpest és az óbudai Zichy –kastély. Mi volt az oka ennek a gyakori váltásnak? Nem voltak szívesen látott vendégek?

 -Nagyon finoman fogalmaz. A Belügyminisztérium és a kulturális irányítás nem kedvelt minket. Azt mondták rólunk, hogy veszélyesen politizálunk. Erre azt feleltem, hogy nem mi, hanem ők politizálnak. Amikor nem önálló jogi személyként működtünk, akkor mindenben gátolták működésünket. Jelenleg pedig anyagi téren tudnak működésünknek ártani. Volt olyan előadás annak idején, amit azzal az ürüggyel tiltottak be, hogy nem kértünk betanulási engedélyt. Az ellehetetlenítésnek számtalan módja volt, pl.: nem engedtek minket próbálni, nem adták oda a termet, stb. Olyan minimális költségvetésből kellett gazdálkodnunk, hogy a legelemibb dolgokra sem jutott pénz. A darabok témája miatt voltunk mi ellenszenvesek a hatalom szemében. A színjátszó szakkör a Medvetánc c. produkciót mutatta be elsőnek. Ebben versek és Örkény „egypercesek” voltak. Ezzel az előadással azt érzékeltettük, hogy milyen nagy pusztítást végzett a háború, de az azt követő rendszer sem hozta meg a békét. Ezt az összeállítás tengelyében álló Weöres Sándor Tapéta és árnyék c. költeménye fejezte ki, amit mi visszhangos formában adtunk elő. „Egyszerre két este van / Mindkettő csak festve van / Harmadik az igazi / Koldusként áll odaki.” Ezzel summáztuk a németek alól felszabadult és a Vörös Hadsereg által megszállott ország helyzetét. Fentről megkaptuk a kritikát, hogy miért is kell idézni a háborút, hiszen az úgyis eléggé szörnyű volt. Utána bemutattunk egy régi magyar estet, melyen az Országos Széchenyi Könyvtár Énekkara is szerepelt. Itt még arra is vigyáztam, hogy ne a törökellenes harcok álljanak a középpontban, mert bizonyára a megszálló oroszokra gondolt volna mindenki. Ez volt az a Befed ez a kék ég című versszínpadi összeállítás, amely a Halotti beszédtől Zrínyi költészetéig számos művet magában foglalt. A darabban főleg egzisztenciális kérdésekkel foglalkoztunk. Ma már hihetetlen, hogy bár a közönség a címadó verset háromszor visszatapsolta, - Csepelen, a munkásotthonban telt ház előtt játszottunk - a darabot betiltották azzal az indokkal, hogy „nyilvános hittanóra”. A valódi ok az volt, hogy a török megszállást sirató versekről mindenkinek az 1956-os forradalom vérbe fojtása jutott eszébe. Ez 1971-ben történt. A közönség emlékezhetett arra: 1956 után miként vitték be az embereket Csepelről a fővárosba, s ott módszeresen verték őket. Több helyen is olvashatjuk, hogy milyen sokan éltették Kádárt 1957. május 1-jén. Jó, biztosan voltak ott…De! Nagyon sokáig tartott az ellenállás, ha nem is nyílt, de burkolt formákban. Aztán, visszatérve a darabokra: bemutattunk egy Csokonai-estet. Ez volt a Béka és egér-harc. Akkoriban zajlott az arab-izraeli háború, s a hatalom azt hitte, hogy mi ezt akarjuk megénekelni. A költeményben az istenek összeugrasztják a békákat és az egereket, s ezzel szinte kiirtják mind a két fajt. Előadtuk Juhász Ferenc gyönyörű költeményét: a József Attila sírját. Régebben József Attila Léda mellett nyugodott a temetőben. Én pedig a vers megértéséhez kivittem a fiatalokat a temetőbe. Léda sírja pedig az ’56-os mártírok nyughelye – ami akkor egy elgazosított parcella volt- mellett található. A verssel pedig éppen egy októberi hónapban kezdtünk el foglalkozni. Erről nem tehetek. Tehetek én arról, hogy amikor elkezdtük próbálni a Csongor és Tündét, s szakítottunk a klasszikus előadásmóddal, akkor attól féltek, hogy valami modernet akarunk létrehozni? Így próbálni sem engedtek minket. Egy időben, hogy megéljek valamiből, szociológiai felméréseket kódoltam. Az MTA időmérleg-felméréséről volt szó. Olvasom az íveket, ám több ember nem csak a rubrikákat töltötte ki, hanem mellé is írt. Túl közlékenyek voltak. Leírták életüket, gondolataikat. Gyönyörű szövegeket olvashattam. Ezeket is betettem az egyik műsorba, mire azt a vádat kaptam: mindez egy mély ütés a szocializmusra. Érdekes: ennél sokkal áthallásosabb dolgokat megengedtek néhány embernek. Azoknak, akik fent álltak, s Aczél műellenzéki figurái voltak. Rájuk azért volt szükség, hogy a Nyugat láthassa, Kádár megengedi a rendszer bírálatát is. Akkor még két bokréta volt a rendszer kalapján: a demokrácia és a kultúra. Most már csak a demokrácia van ott. A kultúrára nincs szükség. Ismert a mondás: ami szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. Nos, én voltam akkor az az „ökör”, aki tanárként nem vihette be az iskolába a Bibliát, és az általam rendezett előadásokat betiltották. Ezért úgy gondoltam: hagyjuk a nyilvánosságot, és kezdjünk neki a stúdiómunkának. Tehát a MOM Művelődési Házban –a következő helyszínünkön - kezdetben csak stúdióztunk. Ez a hatalom szemében még gyanúsabb is volt… Akkoriban egy tévés vetélkedőn nyertünk 30 ezer forintot. A MOM-ban régebben a színpad és a nézőtér között volt egy zenekari árok, s azt szerettem volna, ha azt lefedik. Így a nyereményt a művelődési ház számláján hagytam azért, hogy a munkára meglegyen fedezet. No de mi történt? A pénzt szétosztották maguk közt a vezetők.

 -Nem is játszottak a színpadon?

 - Dehogynem, de később. A MOM-ban először egy betlehemest adtunk elő. Azóta minden évben előadunk egy betlehemest. Nagyon sokat számított nekünk, s ismertebbek is lettünk azzal, hogy meghívtak minket a pécsi nyári színházra a Nőuralommal. Ez akkor Arany János fordításának ősbemutatója volt. Ezt követően kerültünk Újpestre, az ifjúsági klub helyiségébe, ahol amatőr színházként dolgoztunk. Ott mutattuk be Weöres Sándor Kétfejű fenevadját. Ez volt az ősbemutató. Ezt követően Aczél elvtárs dühöngött egy budapesti agit.prop. értekezleten. Ő ugyanis a Vígszínháznak adta meg az engedélyt az ősbemutatóra, de én erről nem tudtam. Nem sokkal később a Népszabadságban megtámadták a Néró, a véres kezű császár commedia dell’ arte előadásunkat, mert nincs szerzője a műnek. Aki ismeri a műfajt, tudja, hogy abban nincs nevesített szerző. Nálunk Néró egy hatalmas vörös trónon ült, de a darab végén, mikor már omlik össze a birodalma, már szoborként áll, s rajta a trónus vörös leple. A gyilkosok, szolgái pedig félnek: ha ez a kolosszus ledől, nehogy maga alá temessen bennünket. Kétségtelen az áthallás. Akkor már bizony azon dolgozott az egész pártapparátus, hogy a kolosszus ledőlését ép bőrrel ússzák meg. Sikerült nekik…

 -Akkor már, mint Térszínház működtek?

 - Igen, Újspesten már nevet kellett adni az intézménynek. Két út van az alkotó előtt: vagy kiszolgálja a hatalmat, vagy észreveszi, hogy mi foglalkoztatja az embereket, s azt beemeli a műbe. Ezért is segített sokat nekem a témakiválasztásban az, hogy szociális hálóként működtünk. Így nagyon sokféle ember jelent meg nálunk. Szegények, elesettek, s olyanok, akiknek szüleik szenvedélybetegek voltak.

 -Ha már itt tartunk, azt olvastam, hogy hajléktalanszállóban is játszottak.

 -Nem is egyszer! A hajléktalanoknak főleg karácsonyi misztériumot adtunk elő. De felléptünk kórházakban is. Egyik jó barátom felesége pszichiáter volt. Az ő révén mehettünk be a kórházakba. Olyan betegeknek játszottunk, akik nem tudtak kommunikálni. Karácsonyi dalokat énekeltünk nekik és az orvosok legnagyobb meglepetésére, elkezdtek velünk dalolni. A kórházakban szentek történeteit és képmutogatókat is játszottunk. Az utóbbi műfajról igen keveset tudunk, mert irodalomtörténetünk nem veszi figyelembe a magyar nyelv gesztus értékeit. Ennek oka, hogy a magyar irodalomtörténet nyelvszemlélete a némethez idomul. Éppen ezért alig lehet olvasni a különböző elemzésekben a magyar nyelvben rejlő gesztustartalomról. Onnan kell kiindulni, hogy a magyar egy gyöknyelv. A gyökök pedig alapvető indulatokat és fizikai állapotokat fejeznek ki. Ezért nem is mindegy, hogy a gyökökben kemény, vagy lány mássalhangzók szerepelnek. Azzal, hogy rosszul beszélnek a televízióban, hogy rossz a mostani szinkronszínész-képzés, azzal, hogy megszűnt a retorika, azzal, hogy nincs szóbeli számonkérés az iskolákban, és nincsenek memoriterek – a magyar nyelv gesztustartalmait szorítják vissza. Ma tehát nincs szükség a magyar nyelvre. Amit Fico véghez visz a Felvidéken, az nálunk már rég folyik, csak más mederben. Számomra a színház nem cél, hanem eszköz arra, hogy hagyományainkat, értékeinket megőrizzük. A megőrzésnek pedig csak egyetlen egy módja van, hogy terjeszteni kell a fentieket. Ezt a megőrzést nem csak a színház adhatja, hanem más is, pl. a család. Este, lefekvés előtt hány családban folyik közös olvasás? Mi minden előadásunk után beszélgetünk a nézőkkel. Emellett vannak beavató színházi előadások.

 -Tehát most pályázati pénzekből tartja fenn magát a Társzínház?

 -Abból és saját bevételünkből. Több mint tíz darab van a repertoárunkon és évente két-három bemutatót tartunk. Most a pénz cenzúrája működik, s akik a Térszínházban dolgoznak, a létminimum határán élnek.

 -Évente hány előadást tartanak?

 -A Zichy-kastélyban minimum 110-130 színházi előadást tartunk, de játszottunk vidéken és a határokon túl –Kárpátalján, Felvidéken, Erdélyben és a Partiumban - is. Így majdnem 200 előadást tartunk egy éven belül. Ezeken felül foglalkozunk művészetpedagógiával. Erdélyi fellépéseinknél meg kell említeni, hogy Szovátán Böjte Csaba atya „gyerekeinek” játszottunk egy héten keresztül. Idén, karácsonykor pedig egy misztériumot fogunk előadni több ezer gyereknek a parajdi sóbányában.

 -Igaz, hogy fontos önöknél a színházi műhelymunka?

 -Így van. A Térszínházban nagyon sok az ősbemutató, a fordítási ősbemutató, vagy hazai bemutató. A műhelymunka azt jelenti, hogy rögtönözünk az adott darab szövegéből kínált helyzetekre. A rögtönzésben pedig olyan fordulatok jöhetnek elő, amelyek megvilágítják az adott helyzetnek és jellemnek a mélységét. Tehát bűnt követnék el, ha a magam rögeszméjét vinném színre. Tehát a műhelymunkában egy közösségi alkotásra törekszünk, nem rendezői terrorral, hanem inspirációkkal viszem a színészeket a premier felé. Aminek pedig nagyon örülök, hogy színházamban közösséggé tud válni a közönség.

 -Milyen darabokat láthatunk a közeljövőben a Térszínház színpadán?

 - Novemberben játsszuk a Pinkó és a szegényember c. bukovinai székely népmesét, Weöres Sándor Holdbeli csónakosát, Szophoklész Antigonéját és a Mirkó királyfit, ami egy színjáték Benedek Elek meséje nyomán. Decemberben a már említett Pinkón és az Antigonén kívül Ionesco A kopasz énekesnő abszurdját, Moliere Tartuffe-jét és Beckett Godot-ra várva című művét adjuk elő. December 21-én pedig nagy szeretettel invitálom lapjuk olvasóit karácsonyi misztériumjátékunkra. Magyar népi betlehemesekből és karácsonyi népénekekből szerkesztettük játékunkat. A szövegkopásokat és nyelvi romlásokat autentikus forrásból merítve kiegészítettük és kijavítottuk, így a népi hagyomány epikus színházi vonásait sikerült megerősítenünk.