vissza a főoldalra

 2009.12.11. 

Az élethez holtig gyűjtötte a kedvet

Tamási Áron: Bölcső és bagoly c. könyvéről

Nagy irodalmi tájékozottsággal rendelkező ember egyszer azt mondta, hogy Erdélynek nincs irodalma. Már hogyne lenne, hát hol született Tamási Áron, és Kemény Zsigmond miről beszélt, és hogyan írt könyvet éppen a múlt héten rovatunkban szóba hozott Báró Jósika Miklós? És Nyírő József mit csinált? És mostanság hogyan ír verset Kányádi Sándor? Na, az emberem nem igazán volt tájékozott Erdély irodalmában, ugyanis Szabó Dezsőt nem tartotta erdélyi írónak. De maradjunk csak most Tamási Áronnál, aki Farkaslakán született 1897-ben, és 1966-ban Budapesten hunyta le a szemét. Majd hazavitték a földi maradványokat és a szülőfaluban temették el, ahogyan kérte, két cserefa közé. A farkaslakai sír ezzel a két cserefával és a dísztelen szép sírral ma már zarándokhely. Farkaslakán túl akárhova is készültek az autóbuszok, száz és száz magyar vándorral, Tamási Áron sírjánál mindig megálltak, néhány percre elcsendesedni, meg megköszönni, amit a legendás Ábel – akarom mondani Áron – nekünk adott és nekünk hagyott. Most olvassuk el a Bölcső és bagoly című regényt, mely Tamási Áron gyermekkoráról szól meseszerűen, gyönyörűségesen, megmutatva ezt a vidéket, ezt a ritka szép tájat, és benne az embereket. Az erdélyi, a székelyföldi tüneményes arcokat, az öregasszonyét, az öregemberét, a suttyó gyerekét, a kántorét, a tanítóét, a papét, szóval mindenkit. Farkaslakán keresztül utazva meg-megálltam ezen a varázslatos tájon. Egy hegyes vidéken tűnődtem egy patak mellett, magnetofonomat bekapcsoltam, és felvettem a patakocska csobogását. Rohant a víz, a patak meg sustorgott, csacsogott, fecsegett, locsogott, különös hangokat adott, és amikor idehaza meghallgattam, majd rádióműsorba tettem az erdélyi patak üzenetét, elámultam annak szépségén, de elámultak ám a hallgatók is, mert ilyen pataktól érkezett üzenetet régen hallottak. Hogyne lenne Erdélynek irodalma, amikor ezek a patakok és a Nyikó, amely a Nyikó völgyében szalad ott Székelyudvarhely tájékán, szüntelenül meséltek ennek a tájnak a történelméről és a mai életéről.

 Tehát Bölcső és bagoly. A bölcső értelme nyilvánvaló, születés után – ki tudja már hányadikként – ez volt az otthona Tamási Áronnak. A bagoly meg nem csak egyszerűen madár, különös, nagy madár, hanem egy kép is, hiszen Tamási Áron első szép fehérbőrű tanítónője adott neki beíratáskor egy képecskét, amiről azt hitték, hogy szentkép. Nem szentkép volt ez, hanem egy bagoly képe. A bagoly pedig a tudomány jelképe. Így került a könyv címébe a bölcső és bagoly szóösszetételbe a tudomány szimbóluma, mert a bölcsőtől így vezetett útja Tamási Áronnak a tudományig. Mindenféle tudományig, a mezei munkák tudományától a kisfiúcskák csintalankodási tudományáig, és végül a betűvetés tudományához. De mondjuk el szépen sorjában, miről is szól Tamási Áron regénye. A szülőföldről. „Farkaslaka a szülőfalu neve. Nem venném zokon, ha bárki azt mondaná, hogy nem valami barátságos név egy község számára, melyben békés és dolgos emberek laknak. Magam is éreztem mindig némi fülhegyező intelmet, sőt zordságot is ebben a névben, bár inkább vadregényes íze van neki. Megtörtént azonban az is, hogy tetszett nekem, sőt nem cseréltem volna el még egy olyan szelíd és fennkölt névvel sem, mint Angyalos, ami szintén egy falunak a neve. S ha tetszett, annak nem a megszokás vagy valami majmos szeretet volt az oka. Inkább úgy találtam, hogy ezzel a névvel is úgy van, ahogy a székelyeknél egyebekkel is általában. Vagyis úgy van, ahogy nincs. Mert lám, ha úgy volna, ahogy a falu neve mondja, akkor Farkaslakán nem emberek laknának, hanem farkasok. De akkor Bogárfalván is bogarak laknának, Szentléleken pedig a Szentháromság harmadik személye, míg Holdvilágon maga a holdvilág. De mint a tréfában az igazság, a „Farkaslaka” nevezetben is ott lappang valahol a farkas. Csakhogy szemfüles módon és az időben messzire kell menni, hogy az ember meg is tudja találni ezt a farkast. Megéri azonban a fáradságot, mert végül nem is egy farkast talál a szorgalmas ember, hanem többet.”

És Tamási Áron elmeséli, hogyan éltek a farkasok egykoron, szörnyű régen az ő szülőfalujában, amikor még az emberek a hegytetők sapkája alatt bújtak meg kicsiny kunyhóikban. Aztán hogyan költöztek le a faluba a farkasok helyére. Így lett hát ebből a csendes tájból egy nagy falu, Tamási Áron szülőfaluja.

„Ami nyugatra van Farkaslaka falutól, azt nevezik valójában a Nyikó völgyének. Itt egy csomóban unitárius él, mind az egész. Ez pedig nevezetes dolog, mert őket és az aranyosszéki Torockót kivéve az unitáriusok szétszóródva élnek egész Erdélyben, sőt azon kívül és túl is, de van más nevezetességük is nekik, ami azonban már nem az „egyhittel” határos, hanem a történelemmel. Ugyanis közülük származott, mégpedig Siménfalváról az a nevezetes Székely Mózes, aki néha maga sem tudta, hogy micsoda. Oly sok minden volt kalandos, és nem túl hosszú élete során. Azt már csak négyszemközt merik mondani a Nyikó mentiek, hogy Székely Mózes is ott született volna Siménfalván, de az bizonyos, hogy onnét származott, s hogy unitárius is volt. Nem tudom, hogy unitárius létére hogyan érezhette magát, amikor a katolikus erdélyi fejedelem a „szentelt vitéz” nagy címet adományozta neki. Biztosan nem rosszul, mert tudta ő, és abban igaza is volt, hogy akár szentelt, akár nem, de vitéz katona ő és bátor ember.”

Ez a Székely Mózes később, igaz csak néhány hónapra, de Erdély fejedelme lett. Na szóval, ezen a vidéken született Tamási Áron egy gazdaember és egy szép leányzó házasságából. Születtek a gyerekek és nőttek a Tamási családban. És valamennyien átestek a gyermekbetegségeken. Volt, aki kibírta, és volt aki angyali tiszta lélekkel átköltözött a másvilágba, a felhők közé. S ezeken a betegségeken sorra-rendre Tamási Áron is átesett. Egyébként nem Áronnak keresztelték volna a csöpp fiút, az apa, amikor íratta be a gyereket a jegyzőnél, Jánosnak kereszteltette volna, de János gyerek volt már korábban is, és az meghalt. Az édesanya nem akarta ezt a nevet, és Áron nevet adta csöpp fiának, mert Áron, a nagybácsija Gyulafehérváron volt híres ember, papi személy, az érseki udvarban nagy prépost.

„Szóval a betegségek! Elsőnek valami betegség ködlik fel emlékezetemben, himlő vagy tífusz, vagy efféle gyermekrostáló betegség, mely nálunk, s más családoknál is minden gyermeket sorra vett. Ilyenkor a természet háborítatlanul sorozta életre vagy halálra a gyermekeket, mert orvos nem volt a faluban, aki az élet javára próbálhatott volna valamit. Az sem volt szokásban, hogy városba vigyék a beteg gyermeket, s ott nézessék meg valami doktorral. A szegénység szívesen tanácsolta az egykedvű vagy aggodalmas várakozást, s azon kívül az orvosok felől is csak annyit tartottak bizonyosnak, hogy annak fizetni kell, ingyen csak a természet patikájából hozhattak orvosságot, s onnét hoztak is ecetet, fokhagymát, és némely gyógyfüveket, melyeket a tapasztalás szerint használtak fel. Az állandó orvosság csak az volt, hogy a betegnek vizet vetettek. Ami abból állott, hogy az ecetes fokhagymás vízben nagy darab izzó parazsakat engedtek, s miközben annak gőzében lógott a beteg feje, a szokásos istenes igéket mondta az édesanya, vagy a gyógyító tudós személy. Aztán vagy megélt a gyermek, vagy nem.”

De a keresztelőnek volt igazán jelentősége. Tamási Áron egy másik regényében, a Ragyog egy csillagban leír egy keresztelői jelenetet.

„Az apa kiadta a parancsot, hogy forraljanak 20 liter bort, vessenek belé szegfűszeget és borsot, jó sokat, majd egy kis kádba tölteti a bort, jeget hozat bele, nagy és vastag táblákat a gőzölgő kádba ereszti. Utána a háromhetes kisfiút.

– Fürödjél! Az örömtől, a bor tüzétől, a bors erejétől a kisfiú úgy megszilajodik, hogy kigyúlva, kacagva, két öklével ütni kezdi a recsegve pozdorjázó jégtáblákat, s a bor sugarakban szökken a magasba. Később, amikor már cigány és vendég, szegény városiak és tisztelgő falusiak vastag gyűrűt vonnak a kád köré, isszák a bort, és fújják azt a parazsat, amelytől a világ talán meggyullad, az apa úgy rendelkezik, öntsék a bort, amelyben a kisfiú megfürdött, öntsék mind a folyóba, hadd vigye szét a jégtörő üzenetet, a bátor hírt mindenfelé, ki a világba a nagy tengerekbe. Minden Tamási hőst így keresztelnek.”

Na, talán a kedves olvasó ezután képes tájékozódni a nagy szertartásokról és ünnepekről, melyekről csak Tamási Áronnál olvashatunk. A kisfiú gyorsan növekedett korban és bölcsességben. Még hatéves sem volt, már vitte az apja magával a mezőre, mezei munkát végezni. De előtte elmeséli a székely író, hogy mit reggelizett a család az idő tájt, amikor már a fiúcska is dolgozni kezdett. Tehát a reggeli:

„Legtöbbször anyám puliszkát főzött, aminek én sohasem voltam valami nagy barátja, csupán vasárnap reggel, mert akkor húsos, és legtöbbször tokányos reggel volt; a hagymás tokányhoz pedig jól talál a puliszka. Az ilyen műves napokon azonban leginkább tejjel vagy túróval kellett enni, ami egyik sem volt okosabb, mint maga a puliszka, hacsak nem finom árpa vagy rozslisztből főzte az anyám, amit elég ritkán tett meg, mert erre a célra szinte csak a törökbúza liszt volt a törvényes. (A gyengébbek kedvéért a törökbúza nem más, mint kukorica.) De ha húst kívántam és titokban, a valóságban jóízűen ettem az ártatlan reggelit, s nem igen tettem meg soha, hogy kényeskedve válogassak, vagy éppen ócsároljak valami mostoha ételt. Nagy baj lett volna ez, kivált atyám előtt, ki főleg azt nem szenvedhette, ha a tejet és a puliszkát megveti valamelyik gyermek. Ezt nem is csodáltam, mert ebben az ő részét is rendesen nekünk kellett megenni, mivel egyiket sem szerette, minél fogva nem is ette. Mindig ott ült a kékre festett asztal fejénél, mely immár kék színben vedleni kezdett, s melynek hasas fiókjában levelek, honpolgári és gazdasági iratok s nemkülönben váltók kuksoltak. Ott ült, miközben mi ettük a legjobb ételt, vagyis a tejes vagy túrós puliszkát, addig ő a silány tojásrántottával vesződött, amelybe anyám szalonnát is sütött belé neki, ha még volt szalonna. De nyáron már nemigen volt.”

És elindult az atya és fia, Tamási Áron a mezőre.

„– Tarisnyáltál-e valamit? – kérdezte anyámtól, mikor éppen béfejeztük volna a reggeli evést. Szokása volt olyan kérdéseket tenni, ami egymagában állott, mert hirtelen nem lehetett semmihez odaragasztani. Hát ez is olyan volt. Úgy kérdezte, hogy tarisnyáltál-e valamit, mintha előzőleg már elmondta volna, hogy reggeli után el akar menni valahova messze a mezőre, onnét estig nem is jön haza, s ilyenformán délebédre valami ennivalót szeretne vinni. De idáig nem szólott semmiről semmit, csak most váratlanul feltett egy kérdést, amiből mindent ki lehetett találni. Anyám válaszolt atyámnak: – Igen, még a múlt héten – mondta akkor is. – Hát menénk, folytatta apám. – Legényke is? – ő is hát!”

Egy alkalommal a szülők Székelyudvarhelyre készültek. A kicsiny gyerek, Tamási Áron is vágyódott Székelyudvarhelyre, mert még soha nem látta. De az apa nem szólt csemetéjének, hogy no indulunk. Ezt így írja le később a Bölcső és bagolyban Tamási Áron.

„Nagy vágyam ébredt arra, hogy én is elmenjek a városba, vagyis Udvarhelyre, ami 12 km messzire volt tőlünk. Még sohasem voltam ott, s hogy egyáltalában város is van a világon, azt csak a szóból tudtam. Eddig valamiképpen olyan messzire nem is szolgált a kíváncsi kedvem, hogy várost is hadd láthassak. Most azonban fölgerjedtem egészen, s látni szerettem volna, hogy milyen is egy város; valamiképpen látni szerettem volna azokat a városi embereket is, akiknek a számára úgy kell szekérre rakni a fát, hogy az fel legyen öltöztetve. Vajon mi lenne, gondoltam magamban, ha egyenesen megmondanám atyámnak, hogy vigyen el engemet is a városba? Meg bizonyosan nem verne miatta, de meg sem dicsérne nyilván, mert ha szükség volna, hogy ilyen nagy esemény történjék, akkor ő azt magától is ki tudná találni. Leginkább azt mondaná, hogy én őt ismerem, hogy arra még van idő éppen elég. De azt még sem tudtam megállni, hogy legalább ne példálózzam a kívánságom körül.

– Nagy házak vannak a városban? – kérdeztem.

– Vannak nagyok is – mondta.

– S hát az emberek gazdagok-e?

– A többség nem.

Láttam, hogy így nem sokra megyek, azért közelítettem egyet a szóval:

– Vajon én mit mondanék, ha látnám?

– Ami eszedbe jutna – szólott apám, de már ment is béfelé a házba.”

Akkor Székelyudvarhelyre nem jutott el a kicsi fiú, de eljött az iskolába járás ideje. A tanító néni, aki beírta az iskolába a gyereket, szép volt, fehérbőrű és nagyon kedves. Szóval az édesanya elvitte Tamási Áront Farkaslakán az osztott iskolába.

„Amikor megérkeztem az iskolába, még kevesen voltak, nem többen úgy tizenötnél. Annak is nagyobb része leányka volt, akik úgy bújtak össze, mint zivatar előtt a bárányok. Az egyik szepegett is valamiért, két legényke pedig huzakodott egy sanyarú alma miatt, mely a vadalmák között sem lett volna első. Hamar megtudtam, hogy a szepegő leánykáé volt az alma, de az egyik fiú úgy megijesztette szegényt, hogy a leányka az almát leejtette a földre, ahonnét azonban a másik legényke kapta fel, s azon vívtak, hogy kié legyen az alma. Odamentem én is a békétlenekhez, és a többiek között, akik még közrefogták őket, nagyon izegtem-mozogtam, mert szerettem volna, hogy már verekedjenek. Sok biztatás azonban nem kellett nekik, mert nemsokára csakugyan összekapaszkodtak, de ahogy megragadták egymást, abban a percben az alma lekoppant a földre, és a sok láb között a nagy lármában valahova odalett. Nem láttam, hogy valaki felvette volna, bár felvehette volna az orrom előtt is, mert én a többiekkel együtt kiabáltam és hadonásztam. Egyszer az egyik volt felül, máskor a másik, s miközben hengeredtek ide-oda, már rengeteg sokan ordítottunk, s a kisasszony a nagy könyvvel belépett az ajtón. Sokan úgy tettek, mint ha azelőtt nem a verekedésben népszerűsködtek volna, hanem a templomban lettek volna; mindenki helyet engedett a kisasszonynak, aki éppen akkor érkezett a verekedőkhöz, amikor azok tépetten csakugyan feltápászkodtak.

– Miért verekedtek? – kérdezte. A hangja nem volt erős, de nagyon szigorú.

– Csak úgy – mondta az egyik fiú. A másik leszegte a fejét, és egyet sem szólt. A csendben, mely lassan valódi nagy lett, s a kisasszony végighordozta az iskolás csődületen a szemét, rajtam megakadt. Vagy megismert engem, vagy bizakodott bennem, mert azt kérdezte tőlem: – Ezek miért verekedtek?

– Nem mondták – feleltem mindjárt.”

Kemény kis lurkók voltak ezek ott a farkaslakai iskola első osztályában. Összegabalyodtak a gyerekek nem egyszer és nem kétszer, a tanteremben, ahova egyszerre jártak tanulni az első, a második és a harmadik osztályos tanulók. Egyszer is volt egy verekedés. Íme egy párbeszéd a verekedés közben:

„– Ez miért szól olyan nehezen? – kérdeztem Simótól. Mert annak az Áronnak alig lehetett egykét szavát venni, és azt is nehezen.

– Kinyomjak belőle egyet? – mondta Simó.

– Nyomjál!

Abban a pillantásban úgy nekitaszított a padnak, hogy Áron a hasánál megtűrődött, és feje a padra hajlott, de visszapattant mindjárt onnét, s prüszkölve, csikorogva olyan mérget adott ki magából, mint egy valóságos hörcsög. Mivel azonban látta, hogy ketten vagyunk, nem ugrott nekünk, bár nevettünk erősen rajta. A nevetésre egy lőcslábú fiú is odajött hozzánk, akinek kormos volt a keze, és szürke posztóharisnya volt rajta, ami elég nagy ritkaság volt a faluban. Mindjárt megismertem, hogy ez a kormos ül előttem a második padban, s mivel láttam is, hogy valami szándéka van, megkérdeztem:

– Neked mi kéne?

Lassú, lepcsegő beszéde volt annak a kormosnak, de valami okból nagyra tartotta magát, mert a kérdésemre megnézett engem, s elhúzott hangon így szólt:

– Ha nem ügyelsz, szájba lepcsentelek!

Abban a pillantásban úgy orrba vágtam a kormost, hogy a fejét rázni kezdte. Olyan hirtelen történt az egész, hogy én is csak akkor vettem észre, hogy mit csináltam. A fiú megdörgölte az orrát, s a keze fejét megnézte utána, hogy vajon a vére nem indult-e meg, de semmi piros nem mutatkozott.

– No, kell még valami? – kérdezte Simó.

A kormos nem felelt semmit, hanem az orrát tapogatva elbillegett onnét, mire Simó megölelte a nyakamat, s olyat rikkantott, hogy a lánykák ijedtükben szinte a pad alá bújtak.”

Így járt iskolába, így járt dolgozni mezőre kicsi gyerek fejjel Tamási Áron, aki mindig figyelmezett édesanyjának és atyjának párbeszédeire. Így szólt az apa:

„– Meg kell neki ismerni a szegény ember életét! (Mármint a gyereknek, Tamási Áronnak.)

– De nem éjfélkor, felelte anyám.” Mert az atya éjszaka kis kocsmázás után, némi szesszel telítve tűnődött a szegény ember életén már odahaza a konyhában.

„– Hadd tudja meg, hogy menni kell hidegben s melegben, dolgozni kell sárban s porban, szép időben izzadni, esőben megázni. Nem számít a vihar sem, csak egyedül az számít, hogy mocskolódjék és dolgozzék, mert ez lesz az ő sorsa, ha már ide született nekünk. Erre anyám sem tudott szólani rögtön, mert tudta, hogy úgy van.”

De mégis megszólalt az édesanya.

„– Megváltozhatik – mondta. Apám felemelte a fejét.

– Hogy s mint? – kérdezte.

– Úgy – folytatta anyám – hogy embereké a világ, s egyszer megváltoztatják. Összefognak akik bajosan élhetnek, s fordítanak egyet rajta.

– Az kéne hát! – mondta atyám.”

(Tamási Áron: Bölcső és bagoly, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985.)

Győri Béla