vissza a főoldalra

 2009.12.11. 

Itt van, lássátok, megtaláltam

Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? – Levelek egy parasztfiúhoz

Veres Péternek ez a könyve 1940 könyvnapjára jelent meg, a Magyar Élet Irodalmi Kiadóvállalat gondozásában. Püski Sándor a kiadó, az áldott emlékű magyar könyves. Rögtön az első levélben azt írja Veres Péter: „Ennek a könyvnek tulajdonképpen az volna az igazi címe, hogy „mit ér az ember, ha paraszt?”, de az a sajátos magyar szemérem, ami bennünket, magyarokat, különösen parasztokat, mindenki mástól megkülönböztet, engem is visszatart a mai parasztkodó világban ettől a feltűnő címtől. Különben magam is, mások is azt hirdetik, hogy a parasztság az igazi magyarság s hogy a parasztságban van az igazi jövő, – akkor hát így is jól van. Ezt a kérdést, hogy mit ér az ember, ha magyar, nem én teszem fel először, ez már közkeletű örök kérdés, hát maradjunk csak emellett.” Először a könyvről és annak a mondanivalójáról. Egy fiatal magyar parasztfiúhoz írt Veres Péter 1940-ben 42 levelet. A levelek oktatnak, tanítanak, gondolkodásra késztetnek. Veres Péter könyvét barátaim sarkallására könyvtáram mélyéről vettem elő, megsárgult levelek, régen volt iratok. Az elmúlt héten a Magyar Fórum feltette a nagy kérdést Kertész Imre 80. születésnapja alkalmából: Mit ér az ember, ha zsidó? Mindent. Kossuth-díjat, Szuper-díjat, Berlini-díjat, Stockholmi- díjat, Nobel-díjat, meg mindenféle díjat. Hazát és hazákat, de hisz aki ennyi mindent érdemel, annak nincs is hazája, mert a világon mindenütt otthon van, világpolgár. És nyugodtan mondhatja hazájáról, hogy Balkán. De a Balkán is haza valakiknek. Nekünk meg ez a hazánk.

 Veres Péternek ez az 1940-ben kelt könyve rengeteg gondolatot indít meg az emberben. Először is: ki volt Veres Péter? A XIX. század utolsó éveiben született Balmazújvárosban, szerelemgyerek volt és nincstelen. A nincstelennél is nincstelenebb. Aztán élete során sok mindent elkövetett. Először is és mindenek fölött paraszt volt, a paraszti világ legbelsőbb életét élte. Volt pályamunkás, volt úgynevezett ipari dolgozó. Az első világháború végén, 1919-ben a tanácsköztársaságban, szűkebb hazájában a vörös direktórium tagja lett. De a vörös direktórium sem úgy dolgozott, ahogy a fiatal Veres Péter azt elgondolta. A szomszéd faluban volt egy sorstársa. A sorstársat úgy nevezték, hogy Oláh Imre. Neki lett a fia – már a késő Kádár-korszakban – Oláh István, a rendszerváltás előtti időszak szakképzett normális, nagy tudású honvédelmi minisztere. Oláh Imrének sok gyereke volt, mindből értelmiségit nevelt, nem úgy, mint Veres Péter szülőfalujában nevelték a gyerekeket a parasztok. Veres Péter gyermekeit paraszti sorsra nevelte, tisztességes paraszti sorsra, és kétkezi emberként a magyar irodalom csúcsaira jutott el. Megírta a Pályamunkásokat, megírta a Balogh család történetét, megírta a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvét. Aztán sokkal később megírta az Almáskertet. Ezért aztán a Rákosi-korszakban Kecskeméten „a híres beszédében” Rákosi kijelentette: Veres elvtárs nagyon jó író, de rossz politikus. Előtte már baja volt Veres Péternek a direktóriumokkal meg a vörös handabandázással, meg hazájának és környezetének furcsaságaival. Veres Péter 1919 után egy évet egy bukaresti börtönben töltött el, mint lázadó magyar. Börtöntársa volt az előbb emlegetett Oláh Imre, a nagy tudású nádudvari paraszt. Aztán az idő haladt előre, Veres Péterből nagy embert csinált az új rendszer. Szemtanúktól hallottam, hogy rögtön Magyarország megszállása után magyar párt- és kormányküldöttség utazott Moszkvába, a Generalissimus a kommunizmust diadalmasan építő népek fővárosába, Moszkvába hívta a magyar „szövetségeseket” megbeszélésre. Szemtanúk és fültanúk elbeszélése nyomán közvetítem a történteket. A magyar kormányküldöttséget szállító vonatra Kijevben felszállt Sztalin. A különjáraton a következők ültek: Rákosi Mátyás, a kisgazdából lett nagy ember, Dobi István, természetesen jelen volt Péter Gábor, az ÁVÓ nagyfőnöke, és a vonaton ült Veres Péter is. A végtelen orosz hómezőkön áthaladó vonat ablakán néztek ki az emberek. Először Sztalin Péter Gáborral suskusolt a vagon sarkában húsz percet. Szerintem ennyi elég volt az eligazításra. Aztán Sztalin Veres Péter mellé ült, és beszélgetni kezdtek. Veres Péter megjegyezte, hogy áldott jó ez az orosz föld, milyen nagy termésekre képes. Sztalin visszakérdezett: ezt maga honnan tudja, hiszen méteres hó borít mindent? Veres Péter válaszolt, mert tudott: nézze meg, milyen nagyra nőnek itt a fák, ilyen fákat csak jó föld terem. Innentől kezdve Sztalin – mivelhogy látta, nagy tudású emberrel van dolga – hosszan elbeszélgetett. Rákosi ezt a jelenetet féltékenyen figyelte. Talán ezért nem végeztette ki Veres Pétert, mert hogy nem szerette, az a napnál világosabb volt. Először kinevezte Veres Pétert építési miniszternek. Úristen, mi köze lett volna Veres Péternek az építésügyhöz? Aztán kinevezte honvédelmi miniszternek. Úristen, mi köze lett volna Veres Péternek a hadsereg parancsnoklásához? Így volt. Aztán kegyvesztett lett Veres Péter, de nem nyúltak hozzá. Megírta az Almáskert című könyvét. Nem nagyon szerette Veres Péter a tszcs-ket és a tsz-eket. A gondolkodó paraszt volt az ideálja, a méltó ember típusa.

 Kérdezem a szemtanút, a fültanút, Veres Péter „barátját”: miért nem szerették Veres Pétert a kommunisták? Merthogy abban az időben szocialisták nem igazán voltak, Veres Péter meg szocialistának tartotta magát. Berettyóújfaluban Veres Pétert a földijei kalótyának tartották. Kalótyának, bolondosnak, földönfutónak. Aztán amikor a zseniális író szobrát felavatták szülőfalujában, csak néhányan mentek el a szoboravatásra a faluból, persze ott voltak az iskolások meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalmi intézetének vezetői és tanárai. Veres Péter mégis nagy nyomokat hagyott a magyar életben. Vegyünk néhány idézetet a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvéből. Vallomását olvassuk az írónak a „gondolattal” való találkozásáról.

„S így bizony akiket te kívülről tekintélynek látsz, azoknak ott benn körömszakadtáig védeniök kell a kinn megszerzett hamis vagy igazi tekintélyt. Mert a tömeget becsaphatja az ügyes rendszerező, de a többieket nem csaphatja be. Ezért aztán elvadult harc folyik a szellem emberei közt, láthatod az itt-ott kicsapó szikrákból. Irígység, hazugság, rosszindulat: így keresik az emberek az igazságot és – a sikert. (Ezek - sajnos elválaszthatatlanok egymástól.) Akiben nincs becsvágy, nincs sikervágy, az nem messzire megy a gondolat birodalmában. Legfeljebb megérti a dolgokat, de nem küzd, nem alkot és így nem termékenyít.”

De mit olvasunk Veres Péternél A magyarságom végleges és végzetes felismeréséről?

„A mieink, a paraszt-magyarok soha nem úgy néznek rám, mint valami csodabogárra, mint valami hortobágyi érdekességre, hanem vagy szeretettel, vagy gyűlölettel, de mindenképen természetesen és főleg olyan észrevehetetlenül, olyan belső szeméremmel, ízléssel és mértéktartással, ami a magyarnak már természetében van. A szembedícsérés és a nyálas hízelgés a szolganépek sajátsága és a magyar törzs legbensejében, még ha le volt igázva is, még ha lapulnia kellett is, nem volt soha szolganép, mert nem vált meggyőződésévé, hogy a szolgaélet is élet. Még koldusnak is szemérmes, ravasz vagy mogorva, de nem cigányosan hizelkedő a magyar. Amelyik koldus már csúnyán hízeleg, azt utálja a magyar ember. Amelyik magyar ember ilyen, azt már megrontották gyökeréig a hosszú elnyomással és nyomorúsággal.”

Veres Péterre a legtöbb tüzet 1945 után az általa használt faj, nemzet, paraszt és magyar szavak zúdították. Nem volt internacionalista Isten igazából, sőt, sehogy. Sustorogva mondták, hogy ez a Veres Péter paktált, hogy kikkel, azt soha nem mondták ki, bizony, bizony a nyilasokra gondoltak, de Veres Péter nem paktált, Veres Péter Veres Péter volt. Le is írja: „Így aztán lehetek én százszor nemzetközibb szocialista itt bárkinél, vannak, akik nem szeretnek és lehetnek akármilyen igaz és jellemes magyar, szintén vannak, akik ki nem állhatnak. S ha ez így van, ideje hogy kimondjuk, amiről különben egész könyvet írtam. (Szocializmus - nacionalizmus), hogy itt nemcsak egyszerű osztálykérdésről, hanem magyar kérdésről is szó van és nekünk, magyar dolgozóknak és magyar értelmiségieknek mind a két felszabadulásra múlhatatlanul szükségünk van. Hogy melyik jön, vagy melyik jöjjön előbb? Azt hiszem, hogy egymás nélkül nem jön, mert nem is jöhet.”

Nagyon nagy sorskérdésről beszél Veres Péter a hatodik levélben. Így szól a cím: Önmagunkról, magyar parasztokról.

„Mert abban ne higyj, hogy a paraszt teljesen megsemmisül. A paraszti életforma, a természettel való közvetlen viszony örök dolog, s szükséges és hasznos dolog. Egyedüli mentség az elgépiesedés, a lélektelen munkarabszolgaság, az egyoldalú elkényelmesedés és a városi terméketlenség ellen a természettel való belső azonosulás. Tehát nemcsak külső, szórakozó, élvező túristáskodásra, hanem cselekvő, küzdő, harcos viszonyra van szüksége az emberiségnek. Vannak ugyan komoly írók, a magyar írók közt is, akik hirdetik, hogy a parasztnak meg kell semmisülnie, be kell olvadnia a polgárságba és a munkásságba. Ne higyj nekik, nem gondolták át jól a dolgot. Ők a mai parasztnyomorúságból nem láttak más kivezető utat, mint a paraszt polgáriasodását. Ez azonban nem lehetséges. Nem lehetséges még a nagy nyugati államokban sem. Ott is csak a gazdag paraszt lehet polgár, a szegény meg munkás, napszámos és cseléd. S ha ő nem nyomorog úgy mint a magyar munkás, de mégis csak szolga, cseléd és nem szabad ember. El kell adnia munkaerejét napról-napra, hogy kenyeret kapjon érte. De nálunk még nehezebb a helyzet. Nálunk még kevesebb paraszt lehetne polgárrá, s az is csak azon az áron, hogy a többi örökre proletárnak marad… Hát ezen az áron, hogy az egyik magyar gazdag legyen, a másik meg szolga, nekem nem kell a polgári életforma.”

Mikor írja ezeket a sorokat Veres Péter? 1940-ben. Hányat írunk most? 2009-et, és annak is november havát. Húsz évvel ezelőtt mennyi paraszt gazdálkodott a földeken, akár a közösben, a tsz-ben is, akár néhányan magányosan, egyéniként is? Tudjuk meg. Magyarországon akkor egymillió parasztot tartottak nyilván. És most húsz évvel később kettőszázezer regisztrált magyar gazda él Magyarországon. Nem túlzottan progresszív emberek. Nem is szeretetreméltók. Nem is nagyon vállalnak részt a haza, a nemzet, a nép közös teherviselésében, mert ugyanakkor hétszázezer vagy nyolcszázezer földtulajdonos van a nyomor alatti létben. Szétvált a földtulajdonlás és használat, és a földbirtoklás. Erről nem beszél senki ma Magyarországon. Sem a kormány, sem a szocialista párt, sem senki. Rettenetes, ordító igazságtalanság. Hétszázezer magyar paraszt él Magyarországon kilátástalanul. Olyan szegények, hogy a dűlőút végéig nem tudnak kiballagni. Nincs a kezükben a föld, nincs a kezükben a földművelés eszköze. Veres Péter erre 60 vagy 70 évvel ezelőtt hangsúlyosan figyelmeztetett. Hát mostanság ezért nem szeretik Veres Pétert, a zseniális írót. De a balmazújvárosi ember beszél az ipari munkásságról is. Volt nálunk egy gazdatüntetés néhány évvel ezelőtt. Ezer traktor vonult fel a Gyurcsány-kormány idején tiltakozásként. A várost elöntötte a parasztgyűlölet. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere kitiltotta a városból a tüntetőket. Miért? Idézzük ismét Veres Pétert.

„Az a szűklátókörű parasztgyűlölet, ami a városi kispolgárokat jellemzi, akik a kofákat és a kupeceket látják a parasztokból, ő közöttük ismeretlen. Sőt az igazi szocialista munkásság többet vár a parasztoktól, mint arra azok képesek. Nagyon sokszor kellett szégyenkeznem parasztosztályom, sőt még a földmunkás osztálytársaim ügyében is. Amikor lelkesedve és szeretettel beszéltek róluk, nekem kellett megmondani, hogy sajnos a parasztságban is csak úgy van, mint a városi munkásságban: kisebb része józan és öntudatos, de tehetetlen, nagyobb része öntudatlan birkanyáj és szintén tehetetlen.”

Veres Péter szól könyvében az értelmiségi ifjúságról, a szomszédainkról és a nemzetiségieinkről. Mostanában akár ez a két téma is külön fejezeteket érdemel a magyar sajtóban, az irodalmi lapokban és a tudományos periodikákban. De egyelőre róluk így nem olvasunk. Majd Veres Péter könyvét és könyveit újra és újra elővesszük, mert mondanivalója máig aktuális. De nézzük a mélyebb dolgokat. Mit ír nyelvünkről a néhány elemis paraszt, a kubikos, az építésügyi miniszter, a honvédelmi miniszter, a kiátkozott magyar és író?

„Te is hallottál már bizonyára arról, hogy nyelvünk nem alárendelő, hanem mellérendelő nyelv, vagyis nem arisztokratikus, hanem demokratikus. Azonban úgy látszik, önmagunk megismerése is épolyan végtelen folyamat, mint a külső természet megismerése.” Különleges nyelvünkről és annak műveléséről így szól az író:

„Még annyira sem tudtunk menni mi, mai írók, mint a hajdani protestáns prédikátorok, akik legalább nyers magyar látásukkal, friss élettapasztalataikkal átszőtték, megtermékenyítették a keresztény teológiát, és bevitték a parasztok lelkébe és fogalomvilágába a biblia és a zsoltárok erkölcsi fogalmait. Hogy azonban ez a vágy bennem milyen eleven és állandó, arra bizonyíték ez a könyv is.”

Bizonyíték ám, de a javából. Veres Péter zseni volt. Veres Péter valahogyan pedagógus is volt, kiderült a könyv lapjaiból. Magyaráz az író:

„Lépten-nyomon hallod, hogy osztályaink között szakadék tátong, vagy válaszfal emelkedik. Hát jegyezd meg, a tátong és emelkedik mozgásszerű, önmagától mozgó cselekvést jelent, a szakadék viszont nem tátong, hanem nyitva áll, és a fal nem emelkedik, hanem áll.”

És akkor jön a népdalainkról szóló Veres Péter-i okfejtés. Itt helyenként kitör Veres Péterből az indulat. Mond egy igazi, a szegény szép büszkeségét egy dalban.

„Lesz egy darabka kenyerem, / ha feltörik tenyerem, / lesz jó vizem, tiszta szívem, / csak te legyél igaz hívem.”

Veres Péter ezt a versszakot szépnek minősíti. Na most, aki azt találja, hogy ez valóban nem szép, elmehet Phd-t írni valahova Amerikába. Kisújszálláson találkoztam valahol Veres Péterrel, éppen a népdalokról beszélgetett az asztaltársaság. Az öreg, mert akkor már öreg volt, kifakadt, hogy baromságokat énekelnek a budapesti kávéházakban. Azt éneklik, hogy pacsirta szólt a fán. A barom, a hülye nem tudja – mondta Veres Péter szó szerint –, hogy a pacsirta soha nem szól a fán, ereszkedik az égből, és úgy adja ki csodás hangjait. Ekkor tett némi etnikai megjegyzést Veres Péter, aminek nem volt jelentősége. Irodalmunkról szűkszavúan ír Veres Péter. Megemlít itt bizonyos neveket, mondjuk Ady Endrét, Szabó Dezsőt, Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Nagy Lajost, Kassák Lajost (figyelünk?), aztán Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Tamási Áront, Németh Lászlót. Olvastam, olvastam a sorokat, hogy na még ugyan kiket fog megemlíteni az én és a mi Veres Péterünk. Bizony megemlítette az ellenreformátor Pázmány Pétert is, aki gyönyörűen tudott magyarul. Bizony, bizony. Merthogy Veres Péter református volt. Nem marad más hátra, még egy-két levelet ismertethetek. Itt van a magyar képzőművészetről szóló fejezet. Nem ájult el Veres Péter a magyar képzőművészettől. Az az igazság, hogy lehet, hogy nem látta Mária Terézia bécsi szobrát, nem ismerte a német gigantikus művészetet, nem nagyon foglalkozott az amerikai tehén szimbólumokkal, és a XIX. századról joggal voltak kesernyés megjegyzései. De azért Hunyadi László halála azután a XX. században ezek a különös óriások, a Csontváryk, a Gulácsyk azért óriási festők voltak, nagyon nagyot alkottak. Vagy nem láthatta Chiovini Ferenc Vihar a Tisza partján című festményét, a balatoni rózsaszínben és szürkében fürdőző festményeket, nem láthatta azt a napraforgót, amit a szentesi festő festett, nem láthatta Szalay Ferenc árokpartról rajzolt, festett képét. Ezek a képek tele vannak színnel, élettel, drámával, és egy nép elképesztően különös nagy történetével. És ha láthatta volna Tóth Sándor szobrász templomajtajait, azt hiszem ezek bronzból készültek, Dante mind a tíz ujját megnyalhatta volna ezek láttán. Ég és föld, föld és pokol mind szemünk előtt zajlik az alkotások nyomán. No, de Veres Péternek szabad volt bírálnia a magyar festészetet. Már nem szólok az őstehetségekről, akikről kellő tisztelettel és malíciával ír Veres Péter. A könyve végén azt mondja Péter bácsi: „Nem a köznapi karrierről, nem a polgári kényelemről, nem a társasági szereplésről, nem a vadászbratyizásról, nem a villaépítés és földbirtokszerzés útjáról szóltam. Akiknek csak ennyi a céljuk, azokhoz én nem beszélek, s e levelek azokhoz nem is szólnak. Azok csak történelem töltelékei lehetnek, én pedig a történelem csinálóihoz szólok, akik már idegzetükben, vérükben, mindennapi gondolataikban hordozzák azt a tételt, amit még a Számadásban idéztem Nietzsche után: »A legtöbb, amit az ember elérhet, a heroikus élet.«”

(Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? Megjelent a Magyar Élet gondozásában 1940-ben.)