vissza a főoldalra

 2009.12.11. 

Akiket Isten szíven talált – Hivatásgondozás a ferenceseknél

Hivatásgondokkal küzd az egyház. Ugyanakkor nem szabad olyan engedményeket tenni, amelyek révén olyanok kerülnek be a papság és a szerzetesi közösségek soraiba, akik később nyilván nem állják meg helyüket. Hogyan igyekszik egy rendi közösség kiválasztani és segíteni az új hivatásokat? Erről kérdezzük Dobszay Benedeket, a magyarországi ferences rendtartomány hivatásgondozásért felelős tagját.

 – Az igazi hivatás Istentől származik. Számomra, aki évek óta foglalkozom a rendbe jelentkezőkkel, mindig megdöbbentő élmény, ahogy egy-egy ember rátalál hivatására, akár a papi vagy szerzetesi, akár a házastársi életformában. Sokszor érzem, hogy csak kis ministránsa vagyok annak a nagy eseménynek, ami történik. Nem mi adunk hivatást, sőt nem magától szerez hivatást valaki, hanem rátalál egy Istentől való vonzásra, és nekünk ezt a rátalálást kell segíteni, amikor a hivatásokat gondozzuk.

 – A mai világ ellene dolgozik az életre szóló elköteleződésnek.

 – Korunk összes problémája éppúgy eléri a hívő embert is, mint bárki mást. Amikor 1995-ben beléptem a rendbe, akkor az volt a jellemző, hogy 18–20 éves korukra már sokan eldöntötték, ide jönnek. Szinte mindannyian ebbe a korosztályba tartoztunk. Manapság a jelentkezők szinte mindegyike 25, sőt inkább 30 év fölött van. Ez jelzi, mennyire megváltozott a világ másfél évtized alatt.

 – Szokták mondani, hogy ma is elegendő embert hív meg az Úr, csak ahogy a gyümölcsök közül se minden érik meg, ugyanígy a hivatások egy része is elkallódik.

 – Sokkal törékenyebbek a mai hivatások. A mai házasságok is sokkal sérülékenyebbek, mint a régebbiek. Ezért is fontos, hogy a hivatásgondozás ne csak a felvétel és az újoncévek idejére szorítkozzék. A kísérés vagy gondozás a későbbiekben is elengedhetetlen, hogy a hivatás valóban élő maradjon.

 – A mai válság oka talán a gyors társadalmi változásokban, a nem kiszámítható jövőben keresendő. Régebben nemcsak a papságnak, hanem minden életállapotnak jól beágyazott, körülhatárolt és biztos helye volt a világban. Manapság a papságot, szerzetességet választó ember csodabogárnak számít. A hivatások jelentős része már a saját családjával vagy saját széttöredezett rokonságával is meg kell hogy küzdjön.

 – Valóban így van, a felvételnél nagyon is látszik, hogy a széttöredezett családokból milyen sérülésekkel érkeznek a fiatalok hozzánk. A mai kultúra nem hivatásbarát. A mai világ nem szereti az elköteleződést. De ne felejtsük, Jézus főpapi imájában így szól: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól. Azaz nekünk nem az a feladatunk, hogy látva a mai világ bajait elszigetelődjünk, hanem hogy ebben a világban, amelyben élünk, s amelyet meg kell szólítanunk, minél hűségesebben kitartsunk a saját hivatásunkban és hozzásegítsük az embereket ahhoz, hogy el tudjanak köteleződni és ebben az elköteleződésben megmaradjanak.

 – Magyarország legnépesebb szerzetesrendje a ferences, ahol az utánpótlás viszonylag egyenletesen, szépen alakul. Ötven alatt van a barátok átlagéletkora. Hogyan zajlik a rendbe jelentkezők megvizsgálása, szűrése?

– Amikor hozzánk jelentkezik valaki, és hála Istennek nagyon sokan jelentkeznek, akkor nagyon komoly szűrőn megy át az illető. Személyes beszélgetések, a közösségben töltött látogatások segítenek minket és magát a jelentkezőt, hogy eldöntsük, itt van-e a helye, valóban azt kívánja tőle az Úr, hogy tagja legyen a közösségnek. Amikor azt mondjuk valakinek, hogy nem vesszük fel, az nem azért történik, mert valakit mi nem tartanunk méltónak a hivatásra. Nem mi adjuk a hivatást. Ha az Isten méltónak találja őt, akkor úgyis rátalál az útra. Nekünk azt kell figyelembe vennünk, hogy valóban Isten hívta-e, és az ő emberi kiteljesedése, az ő üdvössége szempontjából jó-e, ha fölvesszük?

 – Mennyien jelentkeznek a rendbe?

 – Tavaly közel 40 emberrel voltam kapcsolatban, akik gondolkoztak a belépésen, ebből 15-en adták be a jelentkezést, közülük hatot vettünk föl. Az említett 40-es számban vannak olyanok, akik később még bejöhetnek, a 15-ösben is van olyan, aki időközben meggondolta magát, egy-két év haladékot kért, vagy mi mondtuk neki, hogy fejezze be a főiskolát, egyetemet. De nagyjából mindez jól mutatja az arányokat. Komoly szűrő van a rendszerben.

 – Hogyan állapítják meg az alkalmasságot?

 – Először is azt nézzük meg, hogy emberileg, különösen pszichésen érett-e a jelentkező a fölvételre. A pszichiátriai és egészségügyi vizsgálat megmutatja, hogy az illető bírni fogja-e a rá váró megterhelést. Elbeszélgetünk vele, hogy tényleg ez-e az, ami őt ki fogja teljesíteni, hogy valóban megvannak-e hozzá az adottságai. És a legfontosabb: meg kell vizsgálni, hogy valóban Istentől érintett-e, hogy amiért idejött, abban valóban felfedezhető-e az isteni hívás. Nem a pszichiáternek és az orvosnak kell kiderítenie, hogy a jelentkezőt Isten hívta-e, hanem a hivatásgondozónak, a rendi nevelőknek, legfőbbképpen pedig a rend vezetőjének, a tartományfőnöknek a felelőssége megállapítani, hogy Isten valóban szíven találta-e azt, aki hozzánk jön, mert e nélkül nem fog menni.

 – Létezik-e külön és szétválaszthatóan szerzetesi, illetve világi papi hivatás?

 – Mindenképpen, még akkor is, ha nehezen meghatározható a különbség. Sok mindent tudunk mondani, ami más a szerzetességben és a világi papságban: a közösség, az engedelmesség kérdése, a lelkiségben és a két hivatás teológiájában is vannak különbségek, mégis nagyon nehéz kérdés, amikor az ember meg akarja fogalmazni, hogy mennyiben más a szerzetesség és a papság. A való életben azonban gyakran tapasztalom, hogy valaki alkalmas egyházmegyés papnak, viszont nem alkalmas szerzetesnek, és fordítva. Növendékéveimből is vannak ilyen élményeim, nem is egy, amikor valakiről egyértelműen látszott, hogy ebben a közösségben nem tud kibontakozni, de egyházmegyébe átlépve igen jó papja lett az Úristennek. Azt pedig a mindennapokban is tapasztalom, mennyire más pszichés megterhelést jelent az önálló szerzetesi és a szerzetespapi élet. Azaz attól, hogy valaki szerzetes, sőt jó szerzetes lesz, még nem biztos, hogy alkalmas a papságra is.

 – Igaz-e az, hogy abból lesz jó pap, jó szerzetes, aki házasságban is megállná a helyét, vagyis mennyire járható út, ha valaki menekül a mindennapi élet kiszámíthatatlanságai elől valami biztonságosnak tűnő megoldás fele?

 – Nem mondom azt, hogy ne lenne rá példa vagy ne lenne lehetősége annak, hogy valaki valamiféle menekülésből indul el és azután mégis rátalál az Úristenre az adott hivatásban. Ez azonban ritka. A valóság az, hogy a menekülő emberek általában nem állják meg a helyüket a szerzetességben. A hivatásgondozó nagyon komolyan rá szokott kérdezni, hogy vannak-e olyan dolgok, amik a jelentkezőt zavarják az életben, a világ szörnyűségei, a kapcsolatok nehézségei, szerelmi bánat… A világ zűrzavara elől sokan el szeretnének a kolostor csendjébe bújni. De ez nem megfelelő út. Egy kolostorban is éppen annyira megtalálja a világ zűrzavara a szerzetest, mint a világban élőt. Ott ugyanolyan emberi botlásoknak, gyengeségeknek lehetünk tanúi, mint a világban. Sőt, ezek sokkal bántóbbak, mert az embernek más az elvárása. Egy ma élő szerzetest éppen annyira el tudja kapni az élet heve, éppen annyira be tudnak törni a cellájába a világ dolgai, mint bárhova máshova. A szerzeteseknek nagy kísértéseket kell kiállniuk. Aki tehát úgy érzi, hogy menekülne és majd a kolostorban megtalálja a lelke nyugalmát, az tévúton jár. Itt nagyon kemény dolgokat él meg az ember, és ezt bírni kell. Általában, aki menekül, az nagyon nehezen bírja a pszichés terhelést. Ez előbb-utóbb kiütközik.

 – Olyanok is vannak, akiket hasznossági szempontok vezérelnek, vagyis segíteni szeretnének embertársaiknak. Ez elegendő a hivatáshoz?

 – Ez nem rossz kiindulópont, de nem elég. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni: miért gondolja, hogy a világban, a házasságban nem lehet szolgálni. Ugyanúgy lehet. Nemcsak a családot lehet szolgálni a házasságban, ki lehet lépni más emberek felé is. A papi és szerzetesi hivatás gyökerében annak a tapasztalatnak kell jelen lennie, hogy Isten engem úgy megérintett, hogy nem tudok mást választani. Ez a legfontosabb.

 – Sokan felnőtt korban térnek meg. A nem túl hosszú időre visszatekintő vallásosság mennyire jelent kiszámíthatatlanságot a lelki életben?

 – A megtérés általában nagy érzelmi és lelki hullámzással is jár. Ahhoz, hogy stabil hívővé váljon valaki, be kell járnia egy utat. Ezen az úton az illető nagyon sokszor túlzásokba esik. Ilyenkor fölmerül benne, hogy az Úr őt szerzetesi vagy papi életre hívja. Általában ez félreértése a Lélek szavának. A gyakorlat azt mutatja, hogy a neofiták, a késői megtérők esetében legalább négy évet kell várni arra, hogy egyáltalán szóba kerüljön a szerzetesi közösségbe való jelentkezés.

 – A közelmúltban történt olyan szomorú eset, amikor egy egyházmegyés papot botrányokozás miatt főpásztora fölfüggesztett. Homoszexualitásról van szó. Hogyan tudja a hivatásgondozó földeríteni ezt a veszélyt?

 – Amikor az egyház kimondja, hogy ilyen irányultsággal a papi vagy szerzetesi hivatás nem választható, akkor nem az illető emberi méltóságába akar belegázolni. Ez elsősorban az érintett személy érdeke, másrészt pedig az egész egyháznak az érdeke is, hogy bizonyos dolgoktól megóvjuk magunkat. A homoszexuális személy nem verbális magatartása sokakat akaratlanul is elidegenít, elzárkózásra indít. Nem azt jelenti mindez, hogy a homoszexuális hajlamú ember önmagában rossz vagy bűnös lenne. A heteroszexuális ember azonban reflexszerűen védekezik. Egy férfiközösségben különösen is kiütközik ez. Gyakori ilyen esetekben, hogy az ilyen hajlamú ember elszigetelődik. Ez pedig őt emberi fejlődésében fogja gátolni, majd kivezeti a közösségből. Ezért nem szerencsés az ilyen ember fölvétele egy tiszta férfiközösségbe.

 – Hogyan történik a szűrés?

 – Konkrét és egyértelmű kérdéseket teszünk fel a jelentkezőknek. Egy pszichiátriai vizsgálat is kimutatja a hajlamot, de ennél sokkal emberségesebbnek gondolom, a mi alapvető módszerünket. Megkérdezzük, hogy volt-e az illetőnek barátnője, eszébe jutott-e, hogy férj és családapa legyen? A válaszok és a nem verbális kommunikáció eligazítanak.

 – A bármilyen okból elutasítottak nem sérülnek a kudarctól?

 – Az igazán Istent keresők megértik, hogy nem az ő elítélésük van a negatív döntés mögött. Ahhoz segítjük hozzá az érdeklődőket, hogy valóban megtalálják a helyüket az életben és az egyházban. Azt a helyet, amely fejlődésüket és üdvösségüket segíti.

(Forrás: Magyar Kurír)